ITTZÉS MIHÁLY
Kodály-Kölcsey: Elfojtódás*
Kodály
Zoltán Kölcsey Ferenc
Megkésett melódiák, Op. 6, No. 6
Elfojtódás (Kölcsey Ferenc verse)
(3:43)
Szücs
Loránt (zongora), Gáti István (ének)
℗
1975 HUNGAROTON RECORDS LTD.
KÖLCSEY FERENC: ELFOJTÓDÁS
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?
Bényétől Pécelig, 1814. augusztus 16.
A szöveg szabadvers,
bár pl. a kezdő két sor határozottan jambusra lejt, s a felütések,
Egyenlőtlen
szótagszámú sorok vannak a versben. A
legrövidebb 4 szótag („Ah, fájdalom” – 2. versszak 1. sor, és: „Ki tud? ki
tud?” – 1. versszak 6. (utolsó) sor). A leghosszabb 11 szótagos (2. versszak 2.
sor: „Lángoló, mint az enyém, csapongó a mély”.) Kodály az utolsó, eredetileg 7
szótagos sort 8-ra bővítette az utolsó szó „régiesítésével”: „keblemen”
helyett: „kebelemben”. (zenei ok?) Még egy változtatás: az utolsó előtti
sor „mért” kezdőszótagja kétszer van.
Már a szabadvers adta sor-változatosság,
tagolási változások is sugallhatták, hogy ne legyen a dallam népdalszerű,
de persze a szöveg tartalma is. A melodikus-ariózus sorok (kezdés, befejezés
pl.) és kifejezetten recitativikus részletek vannak a dalban: „Ki tud?” –
„Lángoló, mint az enyém,” (s főként ezután:) „csapongó, s mély, Nincsen
több, nincs, sehol”! (NB. a recitativoszerű részeket a kitartott harmóniák
és a „Ki tud? Nincsen több” szövegrészeknél a „parlando” kiírás is
jelzik!)
A darab kezdete roppant modern, ugyanakkor
romantikára visszatekintő is. Rögtön az első akkord mintha a Psalmus
kezdetének előképe lenne! Magában rejti persze a lehajló félhangos síró
motívumot (régi hagyomány, Bárdos figyelmeztet rá, hogy már a görögök is
használták – vö. Ady-Kodály prozódiai előadása[1])
– Romantika: szenvedélyes akkord-torlasztás, „témafejként” a pl. César
Franck-tól ismert szűk kvartos motívummal. Ugyanakkor benne van a
tonalitást kijelölő d-moll hármas felbontása is. A többi ezt kívánja
eltakarni, elmosni (amint a síró ember hangja, arca is eltorzul…)
Tehát szenvedés,
fájdalom: disszonancia, lehajló félhangok, a metrum elmosása az állandó
ütemelleni hangsúlyokkal; majd teljes kromatika, bő kvart,
szűk kvint basszuslépések. A második sor közepén lévő c-moll
akkordhoz fríges (Kodály-domináns) zárlattal érkezik meg a zene: c-moll! –
hagyományosan tragikus tartalmú hangnem!
A dallam sem tesz
mást, mint hagyományos újszerű módon a szöveget festi, fokozza fel.
Így szolmizálhatnánk – 
1:2
modell
Tehát kromatika az
elején, lokriszire színezett lehajló „népdal-zárlat” a végén (szűk kvint –
Bárdos). A jambikus ritmus itt is ú.n. ciklikus formában (1:3) arányban
érvényesül az első „sírni” szavaknál, de keveredik más arányú osztásokkal
(ne legyen egyhangú!). A kezdés voltaképpen ariózus, a c-moll akkordhoz pedig recitativo-jelleg
társul (kitartott akkord): „Az elsüllyedt boldogság után” – tökéletes zenei kép
a felugró, majd skálaszerűen aláhajló dallammal. Csúcspontja a dór-szext:
kevés fény, a hajdanvolt boldogság emléke a c-moll sötétjében 
– (Érdemes mindjárt összevetni a 2. versszak
megfelelő részletével: „Nincsen több, nincs sehol! Fél hanggal magasabbra
transzponálva!, cisz-ben 
– nem diatónikusan folytatódik, hanem kis
terccel, alterált hangon, a bővített kvarton akad el – bizonyosság: az én
fájdalmam a legnagyobb; reményvesztettség). Megjegyzendő, hogy a dór
(nagy) szextes c-moll ütemek a Heptatónia secunda keretébe tartoznak!
A 2. verssor
negyedikként megismétlődik, szorosabban kapcsolódva az ötödikhez. A szövegismétlés
természetesen dallamismétlést is hoz, de egy terccel feljebb lép, a
kezdőhangról (nem az egy bé-s rendszerben, hanem a négy kvinttel
magasabb 3 keresztes rendszerben mozog! A fájdalom legfelső pontjára hág!
A kísérő harmónia is elmozdul: c-ről h-mollra vált, s
ezt a kis szekundos (kromatikus) ereszkedést a versszak végéig folytatja (a
teljes processzust lásd a kottapéldán).
Előbb még a
dallamról: A „fájdalom legfelső pontjáról” megint skálaszerűen hajlik
le a dallam eddigi legmélyebb hangjáig; h. A skála azonban nem
akármilyen! A Liszt-féle bő kvartos dór jelenik meg (d-t-l-si-f-m-r[2]),
figyelem! – soha nem hagyományos dúr, vagy moll menetek! – kodályi
polimodalitás? – A szívszakasztóan és lélegzet-elállítóan lezuhanó „ki tud”
kérdések a recitativós, ugyanakkor népzenei tiszta kvarton szólalnak meg
először a b- majd á-eolba illően.
Mégegyszer a „recitativo” akkordjairól: a
c-mollt úgy követi a h-moll, hogy nem közvetlen a kromatikus csúsztatás az
akkord mindhárom hangjával, hanem a basszus előbb fellép az esz-re,
így egy negyed időtartamára Esz-dúr jön létre. Innen már nem is a
kromatikus csúsztatás adta + 5 kvint emelkedésnek halljuk az akkordváltást,
hanem nagy terccel lelépve dúrról mollra (Esz-dúrról cesz-mollra, de
enharmonikusan h-mollnak írva!) úgynevezett ultra-tercrokon (Bárdos kifejezése)
fordulattal -7 kvintet zuhanunk! Ezzel az úttal jut el a főhangnem
dominánsára, a-mollba, ahonnan a 2. versszak – látszólag – elindul.
2. versszak – Újdonság
a zongora-bevezetésben: tiszta kvartok láncolatára van szét- és felfeszítve a
kezdő „sírás”-motívum (jobbkéz és balkéz egyaránt t4-ból építi a „torlódó
fájdalom tornyát”, hogy az énekszólam belépése kis, illetve nagy szekunddal
magasabban idézze fel az 1. versszak kezdő dallamát (milyen finoman alkalmazkodik
a változó szótagszámú sorokhoz! Kihagy egy kromatikus lépést – ezzel kerül kis
szekund helyett naggyal magasabbra).
Az egymásba torlódó, késleltetésszerűen,
de szinte soha, csak a cisz-moll leállásnál feloldódó disszonanciák
lényegében az első szakaszhoz hasonlóan alakulnak. (Itt is fríges zárlat!)
A szekvenciás-csúsztatott folytatás csak elindul: 2. oldal utolsó sor eleje, a marcato-nál c-moll akkord, de a
sóhajszerű motívum (a-fisz kisterc) a bőkvartos
népzenei-liszti dórt hozza be!
A „csapongó”
szaggatott szófestő ritmusról nem kell talán külön szólni.
Az újabb Lento rész kísérete az
akkord-repetálással emlékeztet távolról a Magányosság középső részére
(„Mint az elfáradt utazó”). A harmóniák és a dallam a harmonikus fisz-mollból
adódnak; a doloroso dallam trochaikus ritmussal az egészhangúságba
illő menetet hoz: m - r - d - r - ta, - d - si, (vége: lehajló szűk
kvart!), ta: nápolyi (fríg) szekund!
A kíséret alsó szólama előlegezi a
fokozatosan belépő hangokkal az énekszólamot, hogy együttesen (balkéz és
jobbkéz) a l, - d - m - f - si, azaz a f, - l, - d - m - si ötöshangzatot adják
ki. (ld. a kottapéldát a köv. oldalon)
Nagy szeptim, ill. kis szekund
feszültségek, majd a basszus leugró bő kvartja (mi-ta = cisz-g) festik a
forró könnyeket. A kíséret motívuma lényegében megismétlődik az
átvezető ütemekben, de á-mollban, majd újabb kisterc emelkedés
(valójában süllyedés megint három kvinttel!), de ehhez már nagy terccel (é)
kapcsolódik a dallam-csúcspontos kezdés. „Mért hogy szívem nem reped meg” –
egyetlen fortissimo a dinamikában, egyetlen egészében pentatóniába
illő dallam, táguló hangközök: m-r és r-d=n2; d-l,=k3, l-r=t5.
Megint recitatívószerű dallam-fordulat (d’- l - l - r) alatta a t,- r - f
- l - d szubmoll nónakkord, majd még kimélyül az alsó szólamok ta és ra
(b és desz) hangjaival. A lefelé hajló záró skáladallam a
megelőző verssor tiszta „fehérbillentyűs” dallamával szemben
szinte teljesen „fekete” (a d főtonalitáshoz viszonyítva a b-moll
fá-moll – azaz – 4 kvinttel mélyebb! A két verssor-dallam csúcspontja és
mélypontja (kezdés és zárás) között oktáv + bővített kvart feszül! A
basszus tercenként lefelé haladva (nagy tercenként) a Heptatónia secundába
illő nónát és undecimet ad, majd a harmadik hétfokúságba illő
heteshangzatot (az eszesz harmóniája a záró Lento előtt.) (Bárdos
megállapítása).
Az epilógus:
fisz-moll – e-moll – d-moll voltaképpen hagyományos plagális kadencia, csak a
tengelyrendszer szerint az V-IV-I fokokat azok párhuzamosai, a kis terccel
mélyebb III-II-I helyettesítik. (ld. a következő lapon piros keretben). Mondhatnánk: mi moll, re-moll (A mi- és a ré-moll
persze nem hagyományos – liszti-kodályi – önálló kvartszext-akkordként írva!),
dó-moll – vagy: di-moll, ti-moll, lá-moll (neomodális
kétkvintes fordulatok!) – A zárás is különös: d-moll, de bő kvarttal és
nagy szekunddal (gisz ill. é) színezve (megint a liszti fájdalmas
magyar hangsor – bő kvartos eol.
