TARDY LÁSZLÓ [1]
LISZT FERENC EGYHÁZI MŰVEIRŐL
Az abbé öltözetet Liszt élete végéig hordta,
kívánsága szerint ebben is temették el.
Canzi and Heller portréja Lisztről (Wikipédia)
I.
Liszt-kórusok
Hosszú, majdnem tízéves szünet után
vállalkozott újra a Szent István Társulat egyházi kórusművek kiadására
(utoljára a Kórusok könyve c.
gyűjteményt adta ki 1977-ben). A kettős jubileumi év alkalmából
Bárdos Lajos összeállításában Liszt-kórusok
címmel 11 könnyebb énekkari mű jelent meg a kiadónál 1986 tavaszán.
Az első két darab zenei anyaga azonos
(Alleluja − Tu es Petrus, − illetve Sacerdos et Pontifex), az első
Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepére és a pápakoronázás évfordulójára ad
könnyű, de hatásos darabot (és egy általános használatra alkalmas magyar
szöveget Kerényi Györgytől), a második mű
ennek Bárdos Lajos által javasolt változata Sacerdos et Pontifex
szöveggel, amely a püspöki misék ünnepélyes bevonulásának alkalmi darabja
lehet. A Koronázási mise Credója, valamint
a Via crucis
oratórium bevezető tétele, a „Vexilla Regis prodeunt” himnusz Liszt
által harmonizált, ritmizált formája jelzi, milyen erős szálak fűzték
a romantika egyik legnagyobb művészét az egyház ősi énekéhez. A Credo nemesen egyszerű, majdnem
végig egyszólamú megoldása hasznos segítséget adhat különböző stílusú
misék (gregorián, polifon, modern) éneklésekor, ha az illető szerző
nem írt Credot, vagy annak
megtanulására nem volt mód. A gregorianumhoz
kapcsolódó tételek közül való még az Ó ifjak, lányok (O filii et filiae)
kezdetű középkor végi „Benedicamus” trópus
többszólamú feldolgozása a Krisztus
oratóriumból. A dallamot az új egyházi Népénektár
is hozza magyar és latin (109 és 753 sz.) szöveggel. A Victimae pascali laudes szekvencia mellett ez is
a húsvéti időszak vasárnapjainak állandó tétele lehet. A gyakorlat alapján
javasolható egyneműkari előadásmód: a szöveges betoldást (tropust) csak a
női kar énekelje, az ezt keretező Allelujákat pedig az egész kórus,
sőt az egész nép is. (Ahol ez utóbbi két szólamra oszlik, ott a nők a
felsőt, a férfiak az alsót, vagy S-T a felsőt, A-B az alsót
énekelheti.)
Szentírási, liturgikus imáink közül több
is található a füzetben, többnyire a klasszikus polifónia kiegyensúlyozott,
harmonikus stílusában: a négyszólamú Pater noster, a Motetta-ívből jól ismert Ave Maria és az O salutaris hostia
(ez utóbbi Bárdos Lajos magyar fordításában), valamint az iskolázottabb,
igényesebb darabok előadására vállalkozó énekkarok számára az Ave maris Stella
himnusz négyszólamú feldolgozása. (Míg az előbbiek a cappella, kíséret nélkül is
előadhatók, ez utóbbiban a nehezebb romantikus modulációk miatt és az
átvezető részeknél nem nélkülözhető az orgona közreműködése.) A
fennmaradó két tétel közül az egyik a közismert Bach korái: „O Haupt voll Blut
und Wunden” négyszólamú változata a Via crucisból (VI. állomás:
Veronika-kendőjét nyújtja Jézusnak), szövege a Szent vagy, Uram! 61. sz. énekének Rosty
Kálmán által készített általánosan elterjedt formája. Az egyszerű,
négyszólamú népének feldolgozás a legegyszerűbb darabokhoz szokott
énekesek számára sem jelenthet nehézséget. Az „Áldd meg Isten” („Dominus conservet”) tétel hálás
és hatásos ,,jókívánságot tolmácsoló” ének lehet püspöki misék végén, papi
jubileumok és más ünnepélyes alkalmak esetében. (Előadható a mű mind
vegyeskari, mind egyneműkari formában.)
A 11 kórusmű összességében
ízelítőt ad az énekeseknek és a hallgatóságnak Liszt egyházzenéjének
sajátos vonásairól: kötődéséről a gregorián hagyományhoz (Credo, Vexilla Regis, Ó ifjak, lányok), a liturgikus imádságok
szeretetéről, mély átérzéséről, átelmélkedéséről (az
előbbiek, valamint a Pater noster, Ave Maria, Ave maris Stella,
O salutaris hostia, Tu es Petrus) és
arról az ihletésről, ösztönzésről, melyet ízig-vérig romantikus
alkata a klasszikus polifónia mestereitől kapott, amely megtanította
őt, a nagy, romantikus oratóriumok, misék komponistáját egyszerű,
sokak számára érthető-előadható kisebb motetták alkotására is.
Az összeállítást Bárdos Lajos az 1986. évi
Szent István bazilikai közös éneklés számára készítette, nagyrészt a Magyar
Kórus Kiadó által már korábban kiadott anyagból. Tudomásunk szerint a 3000
példányban megjelent kiadvány már elfogyott. Nagyon reméljük, hogy a Szent
István Társulat hamarosan újra kiadja a Liszt-kórusokat,
és hogy e hasznos és értékes füzet a jövőben folyamatosan kapható lesz a
kiadónál.
(1987)
II.
Liszt
Ferenc Esztergomi miséje 1856 – 1956 − 2006.
Ez év május végén tolmácsolta Imre atya Erdő Péter
bíboros úr kérését: elvállalná-e a templom ének- és zenekara Liszt Esztergomi miséjének előadását a
Bazilika felszentelésének 150. évfordulója alkalmából. Az együttes válasza
természetesen igen volt, hiszen utoljára 1993-ban énekeltük Liszt
remekművét, akkor a Liszt Ferenc Társaság megalakulásának 100. évfordulója
alkalmából.
Úgy tűnik, jeles évfordulókon a templom együttese
rendre találkozik a mű megszólaltatásának igényével: a Bazilika
felszentelésének 100. évfordulóján, 1956. augusztus 31-én is a Mátyás-templom
Ének- és Zenekara szólaltatta meg Esztergomban ünnepi szentmise keretében Liszt
remekművét. A mű akkori felújítása, újra tanítása Bárdos Lajos
karnagy úr irányításával történt, ám pont az esztergomi előadást le
kellett mondania szívbántalmai miatt. Helyette Várhelyi Antal, a templom akkori
másodkarnagya és orgonaművésze vezetésével szólalt meg a mű kiváló
előadásban.
Nemrégiben előkerült az egy évvel korábbi, 1955.
október 23-i előadás főpróbájának felvétele. A többszöri megállás,
zenei javítások ellenére fantasztikus légköre van az amatőr, technikailag
gyenge színvonalú felvételnek. Meghallgatása nyomán el tudjuk képzelni, milyen
„fehér” izzása lehetett a koncertnek, ha már a főpróbán is ekkora zenei
teljesítmény született. Hihetővé válik az ebből az időből
származó anekdota: Bárdos tanár úr a Liszt mise próbája közben egyszer
megkérdezte: „Mi a materializmus?” Amíg a kórustagok megdöbbenve a kérdésen
azon gondolkodtak, mit lehet erre válaszolni, ő már folytatta is: „Az,
hogy ezelőtt 100 évvel egy üres lapra valaki gombócokat, pöttyöket,
vonalakat rajzolt, s attól 100 év múlva egy másik ember szívrohamot kap”.
A mű megszületésekor Liszt zeneszerzői eszköztára
már a maga teljességében kiforrott volt: a nagy szimfonikus költemények – a Les Préludes, Mazeppa és Tasso a romantikus lélek e nagy
vallomásai – már létrejöttek. Wagner dramaturgiájának központi elve – a
vezérmotívum, mint egy-egy személy vagy gondolat zenei megjelenítése – már nála
is jelentkezik. Magába szívta Berlioznak a zenekari hangzást megújító
hangszerelési elveit. Mindezeket szintézisbe hozva lát neki az ünnepi mise, a Missa solemnis
komponálásának.
Nemcsak technikailag, hanem lelkileg is felkészült volt az
„Isten háza” és az ország első temploma felszentelésére készülő
mű megalkotására: „Szerintem a művészetnek csak akkor van
létjogosultsága a templomban, ha az imádságot a maga teljes alázatosságában,
áhítatában és bensőségében magába veszi, és lelki-testiségét átszellemíti
és megdicsőíti.” Egy levelében pedig azt írja: „A mű alkotásakor
többet imádkoztam, mint komponáltam.”
Valóban, az Isten színe előtt álló bűnbánó ember
mélyből feltörő imája zeng a Kyrie-kezdés üres kvintjeiben, esdeklése a szólisták „eleison”-jában. A Gloria
kezdete mintha egyszerre idézné a teremtés hajnalát („legyen világosság”), a
feltámadás hajnalát (a „világ világossága” legyőzte a halál sötétségét) és
az égi karok szüntelen hozsanna énekét: ugyanaz a zenei anyag csendül fel a Gloria „in excelsis”
szavaknál, a Credo „Et resurrexit” mondatánál és a Sanctus-ban a „gloria tua” szavak után a „Hosanna” szó megjelenésekor. A Credo fájdalmas „et homo factus est”-je és az Agnus Dei azonos dallammal történő
indítása már teológiai megfontolásokat is takar: amikor a második Isteni
Személy vállalja az emberi létet, hogy Atyjával kiengeszteljen minket, azt is
vállalja, hogy ő lesz az áldozati Bárány, aki életét adja övéiért. A mű
szinte valamennyi tételét átszövő Christe eleison dallam (a Gloriában
a „Qui tollis peccata mundi” szövegre, a Credoban a megtestesülés, az „Et incarnatus” szavaira, a teljes Benedictus,
valamint a „Dona nobis pacem” motívumai) azt bizonyítja: Liszt tudta és hittel vallotta,
hogy a megváltás, az üdvtörténet egésze mögött az Atya üdvözítő tervét
megvalósító Jézus Krisztus áll, nincs másban üdvösségünk és békénk, csak
Őbenne.
Amennyire emelkedett lélekkel komponálta és fejezte be Liszt
remekművét, annyira küzdelmes, göröngyös lett számára a mű
bemutatójához vezető út. Az esztergomi bazilika akkori együttese kevés
volt a mű megszólaltatásához. Liszt támogatói és barátai – báró Augusz Antal, Erkel Ferenc, Mosonyi Mihály – több pesti
énekkart, a Nemzeti Színház zenekarát és az Operaház szólistáit nyerték meg az
előadáshoz. Liszt külföldi zenész barátait hozta magával a bemutatóra.
Viszont Gróf Festetics Leó, az Operaház intendánsa, a zongoraművész Liszt
korábbi barátja és támogatója, aki zenei ízlésében már nem tudta követni Liszt
zeneszerzői fantáziájának szárnyalását, minden erejével azon volt, hogy
meggyőzze Scitovszky János hercegprímást:
korábbi ígérete ellenére ne Liszt műve hangozzék el a Bazilika
szentelésekor, hanem a Bazilika akkori karnagya, Seyler
Károly egy miséje. Az indok: a zene élvezhetetlen, a mű túlságosan hosszú,
igen nagy együttes kell az előadáshoz. Báró Augusz
Antalnak végül is a pesti sajtó támogatását megnyerve sikerült rábírnia a
prímást, hogy tartson ki Liszt és műve mellett: „kötelességemnek tartom…
Eminenciád magas figyelmét a hazában nyiladozó közvéleményre és sajtóra
felhívni. Nem más a célom, mint Eminenciád dicsőségét részemről hálaadatosan nevelni [háládatosan növelni] és Eminenciád
legszebb ünnepének népszerűségét lehetőleg nagyobbítani”.
Az előadás érdekében Liszt is hajlott a
kompromisszumra: rövidítéseket hajtott végre a Kyrie, a Gloria, a Sanctus
és Benedictus tételeknél, hogy a
szertartás ne legyen túl hosszú, és kijelentette: kevesebb énekessel és
zenésszel is meg tudja oldani a mű maradéktalanul művészi
előadását. Ez valóban így is lett. A Nemzeti Múzeumban tartott nyilvános
főpróba, majd az esztergomi előadás másnapján a Budapest Belvárosi
templomban tartott hangverseny már „a kompozíció minden szépségét érvényesítette…
a többszöri előadás keretében az ének- és zenekar megszokta és magáévá
tette Lisztnek nálunk akkortájban még szokatlan muzsikáját. Ennek az
előadásnak a közönségre is óriási hatása volt, és Liszt zenéjének sok
barátot szerzett.” (Harmat Artúr)
A felszentelés idei, 150. évfordulójára megjelent írásokat
olvasva megérthetjük a terjedelemre vonatkozó aggodalmakat: a röviddel reggel 8
óra után kezdődő „felszentelési szertartás 10 óráig tartott, ezután
helyezték el az ereklyéket a főoltárban. Scitovszky
bíboros … a szentbeszéd után, amikor már elmúlt 1 óra, kezdett a miseáldozat
bemutatásához, ami délután 3 óráig tartott.” A templomszentelés Liszt
rövidített miséjével is több, mint hét órát vett igénybe!
Az idei ünnepségre készülve kutatásba fogtam, hol lehetnek Seyler Károly kompozíciói, amelyek a szertartás folyamán
felhangzottak. Ő komponálta meg a mise változó részeit és a szentelési
szertartás több antifónáját. Úgy gondoltam, hogy bár szerényebb képességű
muzsikus volt, mint Liszt, azok a kompozíciói, amelyek a Bazilika
felszentelésére 150 éve születtek meg, talán érdemesek az ünnepi alkalmon
történő megszólaltatásra. Nyomukra sem a bazilika kottatárában, sem az
Országos Széchenyi Könyvtár arhív anyagában, sem a
Zeneakadémia könyvtárában nem bukkantam. Mígnem saját házunk táján néztem
körül, azért is, mert édesapja, Seyler József
előbb templomunk, majd az esztergomi bazilika karnagya volt a 19. század
első felében. Meglepetésemre a kottatár régebbi, „B” jelzetű
anyagában találtam egy dossziét ezzel a felirattal: „Antiphonae
ad consecr. basil. Comp. C.
Seyler” vagyis Antifónák a bazilika felszentelésére,
komponista Carl Seyler. A kotta valószínűleg a
Nagyboldogasszony templom 19. századi rekonstrukcióját követő
felszentelésére kerülhetett hozzánk, és valószínűleg el is hangzott a
szertartás alatt.
2006. augusztus 31-én este ünnepi hangversenyen a zsúfolásig
megtelt, gyönyörűen helyreállított és kivilágított Főszékesegyházban
dr. Erdő Péter bíboros úr megnyitó szavai és imája után csendült fel Liszt
Esztergomi miséje rövidítés nélkül,
három énekkar (az Esztergomi Bazilika Kórusa, Esztergom Város Vegyeskara és templomunk kórusa), valamint templomunk
zenekara előadásában, Baróti István
vezényletével. A szólókat Dunai Éva, Heim Mercedesz, Honninger László és Kálmándy
Mihály szólaltatták meg, orgonált Hock Bertalan. Az előadást szűnni
nem akaró taps, a Bíboros úr köszönete, imája és áldása követte.
Seyler Károly megtalált
antifónáiból kettő a szeptember 2-i ünnepi szentmise alatt hangzott el,
amelyen a fenti énekkarok énekeltek Baróti István
orgonakíséretével és e sorok írójának vezényletével.
Liszt miséjének másik előadása 2006. szeptember 3-án
délelőtt volt templomunkban, amelynek ünnepélyességét nemcsak a két
gyönyörű kandeláber látványa és a nagyszámú érdeklődő fokozta,
hanem az is, hogy az Ének- és Zenekar szeptember 2-án, Buda visszavételének
320. évfordulóján kapta meg az Önkormányzattól a Budavárért Emlékérmet és
Díszoklevelet.
(2006)
III.
Liszt
Ferenc Krisztus-oratóriuma
A 2011-es év kettős Liszt jubileumi esztendő: 200
éve született és 125 éve halt meg a magát mindig magyarnak valló és nemzetének
mindig önzetlen segítséget adó művész, akit Vörösmarty Mihály a róla írt
versében „mindig hű rokon”-ként tisztel. Mit
jelentett és mit jelent Liszt és zenéje nekünk, magyaroknak, és mit adott a
világnak? Vörösmarty a kortárs szemével, szívével boncolgatja versében ezt a
kérdést: „Hírhedett zenésze a világnak” – indítja versét a költő, majd
később így nevezi: „Nagy tanítvány a vészek honából.”
Tudjuk, hogy a kor nagy magyarjai – Széchenyi, Kossuth, Kölcsey, Arany –
egyenrangúak koruk számos európai hírű gondolkodójával, írójával,
költőjével, de tevékenységük köre – és ismertségük is – a nemzet és a
nemzet nyelvének határain belül marad. Munkácsy Mihály még az, akinek
művészete, munkája – a festészet egyetemes nyelve miatt – az akkori világ
számára ismertté válik.
A reformkor hevében, lendületében
élő költő – és kortársai – a nemzet felemelkedésén fáradoznak, és
ehhez várnak támogatást a zeneköltőtől:
|
Van-e
hangod a beteg hazának A
velőket rázó húrokon? |
Liszt zongorajátékában és darabjaiban olyan mágikus
erőt éreztek, amely hathatósan támogathatja küzdelmüket:
|
Zengj nekünk dalt,
hogy mély sírjaikban Őseink is megmozdúljanak.
[…] Zengj nekünk hatalmas
húrjaiddal, Hogy szivekbe menjen által a dal; S a felébredt tiszta szenvedélyen Nagy fiakban tettek érjenek, És a gyenge és
erős serényen Tenni tűrni
egyesüljenek; És a nemzet, mint egy
férfi, álljon Érc karokkal
győzni a Viszályon.[2] |
A vers írásakor már 40 éves
költő szinte a lehetetlent kívánja az akkor 29 éves, de már a világ
„hírhedett zenészeként” számon tartott
művésztől. Talán megérezte benne azt, hogy Lisztnek hajlandósága volt
a kortársak által megoldhatatlannak tartott feladatok felvállalására.
Zongorajátékában, darabjaiban sorra jelennek meg új és mások számára
elképzelhetetlennek tűnő megoldások, amelyek átalakítják a hangszerről
és a zongorázásról alkotott korábbi képet. Orgonaművei a hangszert – amely
1750 után „tetszhalottként” aludta Csipkerózsika álmát − újra a barokk
kor és Bach által megteremtett magasságba emelik. Legnagyobb vágya, álma az
egyházi zene reformja, amelyre fiatal kora óta készül. A régi mesterek
műveit tanulmányozza, Palestrinát és kortársait; lelkesedésében tollat
ragad a gregorián ének érdekében, amelyet az előző évszázadok
száműztek a templomok falai közül. Mindkettőt beépíti saját egyházi
műveibe, egybeszőve a romantika emlőin kialakult saját
stílusával. Ez a törekvése sokak számára nemcsak értelmetlennek tűnt, de
ellenszenves is volt: „Mindenki ellenem van. A katolikusok, mert egyházi
zenémet profánnak tartják; a protestánsok, mert nekik a zeném katolikus; a
szabadkőművesek, mert a zenémet klerikálisnak érzik…” – fakad ki
egyik levelében.
A Krisztus oratórium
több mint 10 évig készül. A három részből álló hatalmas kompozíció méltó
párja Munkácsy Mihály triptichonjának. Az I. rész, a Karácsonyi oratórium öt tételt foglal magában:
1. Bevezetés – a „Rorate coeli” adventi gregorián dallammal indul.
2. Pastorale – az angyalok hírül
adják a betlehemi pusztában tanyázó pásztoroknak a Messiás születését.
3. Stabat Mater speciosa – a
gyermekét boldogan „birtokló” anya zenei képe.
4. A pásztorok imádása a jászolnál.
5. A három király hódolata.
Az öt részt összefoglalóan így jellemezhetnénk: az Üdvözítő megjelenése, „epifániája”:
a prófétai jövendölésben, az angyalok énekében, Mária „Istenanyaságában”, a
pogány nemzeteket képviselő Háromkirályok hódolatában. A II. rész, amely
ugyancsak öt tételből áll, Jézus
működését állítja középpontba:
6. a tanító: A
nyolc boldogság;
7. az imádkozó: Pater noster - Miatyánk
8. az építő:
„Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházam…”
9. a csodatevő:
A háborgó tenger lecsendesítése.
10. az uralkodó: A
jeruzsálemi bevonulás – „Áldott, aki az Úr nevében királyként érkezik...”
A záró III. rész a Megváltót
álltja elénk, aki szenvedése, halála és feltámadása által kimenti a bukott
emberiséget a bűn szolgaságából:
11. a szenvedő
Megváltó: „Szomorú az én lelkem mindhalálig…De ne az legyen, amit én
akarok, hanem amit Te.”
12. a vele együtt szenvedő Anya: Stabat Mater dolorosa – A Fájdalmas Anya lelkének tükrében látjuk a „Megfeszítettet”.
13. a még
„rejtőzködő” Megváltó: 13. Ó filii et filiae – a vasárnap hajnalban
a sírhoz siető asszonyok éneke.
14. a megdicsőült
Krisztus: 14. „Harmadnapra feltámadott… Christus vincit
Christus regnat, Christus imperat.”
– aki előtt a hívek serege Alleluját és Hozsannát zengve hódol.
Az oratórium „funkciója”,
szerepe kialakulásának idejétől (1600 körül) jelentősen megváltozott.
A műfaj a liturgián kívüli vallásos művek megszólaltatási
helyéről, az imádkozó kápolnáról (teremről) kapta nevét. A művek
terjedelme és előadói apparátusa a következő századokban
jelentősen túlnövi az intim hangulatú imahelyek
zárt terét. G. F. Händel oratóriumai már a templomok zengő akusztikájú
hatalmas térségét igénylik, hogy elmondhassák a választott nép életének egy-egy
nagy eseményét. Haydn: Teremtés
oratóriuma pedig a hangversenytermek közönsége számára közvetíti a világ és az
ember teremtésének „eseményét”.
Liszt művének írásakor
korának vallási állapotából indul ki:
Manapság, amikor az oltár remeg és inog, amikor a szószék és
a vallási ceremónia a gúnyolódás és a szkeptikusok céltáblája, a
művészetnek el kell hagynia a szentek szentjét … meg kell keresnie azt a
színteret, ahol teljes pompájában megjelenhet a külvilág számára. Nagyon
gyakran – igazából még a gyakorinál is többször – kell, hogy a zene elismerje
az Istent és az embert, mint léte mozgatórugóit! Sietnie kell egyiktől a
másikig, megnemesíteni, megnyugtatni és megszelídíteni az embert, áldani és
dicsérni az Istent.
Liszt sorai a zene
„közvetítő” szerepéről szólnak, amelynek „sietnie kell egyiktől
(Isten) a másikig (ember). A „lehetetlent” fogalmazza meg szavakban: Isten és
ember között Krisztus az egyetlen közvetítő, ezért a zene is, amely
felismeri igazi mozgatórugóit és szerepét, „krisztusi” kell, hogy legyen. Úgy
gondolom, ez az az üzenet, amely a mának és nekünk is
szól: tennünk kell azért, hogy az evangélium örömhíre akár a zene, akár a szó
és a tettek útján eljusson az emberekhez, hogy lázasan rohanó és egyre jobban
eldurvuló korunkban megnyugodva, megszelídítve és megnemesedve képesek legyenek
„áldani és dicsérni az Istent.”
A jubileumi évben a Krisztus oratóriumot választották a
világ számára az „Év zeneművének”. Liszt Ferenc születésének 200.
évfordulóján, október 22-én a világ számos pontján ez a mű fog
felcsendülni koncerttermekben, templomokban, rádióban, televízióban. A mintegy
négy óra időtartamú zene igen nehéz feladat elé állítja mind az
élőadókat, mind a hallgatókat. Talán jobb lenne három estén előadni
egy-egy részt. Így kevésbé fáradna el előadó és hallgató, mindkettő
jobban el tudna mélyedni a részletekben. A mű gazdagsága és szépsége
azonban mindenkit kárpótol a fáradozásáért, a hívő ember számára pedig
feltárja az Üdvözítő küldetésének, megváltói művének mélységeit.
Húsvétvasárnap a 10 órai ünnepi
nagymisén az oratórium zárótétele, a Resurrexit hangzik el templomunk Ének- és Zenekarának
előadásában. Az egész művet keretbe foglaló két gregorián dallam, a „Rorate coeli” és az „Ite missa est – Deo gratias” dallam itt újra
felcsendül. Az előbbi sejtelmesen kapcsolja egybe az üdvösség hajnalát a
feltámadás hajnalával, az utóbbi – amely a jeruzsálemi bevonulás tétel fő
motívuma – a Krisztus örök királyságát hirdető „Christus vincit” fúgát vezeti be, amely a szólisták és a kórus
énekében „allelujázó, hozsannázó” hálaénekként zengi
a feltámadt Üdvözítő dicséretét.
(2011)