Csepregi György beszélgetése Uzsaly
Bencével
Laczó Zoltán Vince
kettősversenyének bemutatója kapcsán
Egy gyakran megszólaló kortárs szerző, egy elfelejtett magyar klasszikus
és a bécsi zsenik egyike a budapesti Nádor Terem műsorán. A
résztvevők: Vasas Művészegyüttes - Cser Miklós
Kamarazenekar, művészeti vezető: Mester Dávid, karmester: Uzsaly Bence. Szólisták: Csáki András - gitár, Simonova Jaroszlava - cselló. A
műsor: Laczó Zoltán Vince: Kettősverseny gitárra, gordonkára és
zenekarra, Joseph Haydn: A Lakatlan sziget c. művének nyitánya és Beliczay Gyula d-moll szerenádja. Szokatlan koncepció,
rendhagyó összeállítás. Ilyenkor legjobb egyenesen az ötletgazdához fordulni. Uzsaly Bence karmesterrel, a Cser Miklós Kamarazenekar
korábbi művészeti vezetőjével beszélgettem.
- Miért éppen ez a három művész és ez a
három darab?
-
Tulajdonképpen Laczó Zoltán Vince Kettősversenyének bemutatójára
készültünk, e köré épült a koncert, az új opus mellé kerestünk stílusban,
gondolatiságban némileg rokon, ugyanakkor kicsit más, de mégsem
ellentétes darabokat. Nyitányként a Mester Dávid részéről felmerült
Haydn-mű lett a befutó. Beliczay Gyula neve
sajnálatosan ismeretlen a nagyközönség előtt, pedig nagy klasszikusunk,
ráadásul hangulatában ez a szerenád kiválóan illett a műsorba.
Laczó
Zoltán Vince a 2023. október 28-i Nádor-termi előadáson.
- Beszéljünk Laczó Zoltán Vince
Kettősversenyéről. Számomra a kulcsszavak Laczó
zenéjéhez: instrumentális történetmesélés és valamiféle kiapadhatatlannak
tűnő derű. Még a zárótétel groteszk angolpark-hangulatában is
ott vannak a szerzőre jellemző játékos pasztell-színek.
- Nem
csak az alaphangulat derűs, az egész mű dramaturgiájában
lépten-nyomon tetten érhető a Beethoven-féle, sötét-fényes kontrasztoknak,
a nagyromantika szenvedélyes vívódásainak szerintem szándékos kerülése. A
fináléban parodisztikus formában megjelenik ugyan egyfajta pátosz, hiszen a
szerző alkatában nagyon is ott van ez, a drámai, sötét ecsettel azonban
nagyon is csínján bánik, néha azt érezzük, hogy a drámai epizódok csak
tudatosan beillesztett mozaikok a zenéjében. A szerző szándéka
egyértelmű, szórakoztatni akar, és ezt nem is titkolja. Ugyanakkor, ami a
szerkezetet illeti, kifogástalanul tesz eleget mindannak, ami a nagyromantika
sajátja, egyfajta kerettörténet fogja közre a művet, a zárótételben újra
halljuk az első tétel témáját, aztán a második, harmadik tétel egy-egy jól
felismerhető elemét, szóval formailag eleget
tesz mindannak, ami tartalmilag már egészen másképpen
értendő, mint elődei esetében.
Csáki András
gitárművész fogadja Laczó Zoltán Vince Kettősversenyének
előadása után a szerző gratulációját a 2023. X. 28-i Nádor-termi
előadáson.
- Én
hallom a progresszív rockzene hatásait is a műben, Mike Olfieldét például, vagy a Jethro Tullét. Néhol a hangszerelés is emlékeztet ezekre a jeles
kortársakéra.
- Én nem hallgatok
semmilyen könnyűzenét, kizárólag komolyzene-fogyasztó vagyok, úgyhogy ezt
nem tudom megítélni. A hangszerelés viszont tényleg különleges, több
szempontból is. A kettősversenynek már az első tételében
bekapcsolódik egy fuvola a gitár és a cselló párbeszédbe, érdekes hármassá
bővül az első szólisztikus rész, azt
hihetnénk, hogy a címet rosszul olvastuk: valójában hármasversenyt fogunk
hallani. Ezt követően azonban a fuvola a háttérbe szorul. Számos szép,
romantikus kettőst hallunk a két szólóhangszertől az első tétel
kadenciáján túl is, a későbbi tételekben azonban újabb „vendégek” jelennek
meg a szólisták között: az ütősök. A darab valósággal tobzódik az
ütőhangszerekben. A próbafolyamatok alatt ijesztően hatott a
színpadkép a rezek és az ütők túlsúlya miatt. Nem tudtam elképzelni, mi
lesz ebből. Üstdob, cintányér, számos kisebb percussion,
azután a kromatikus ütőhangszerek: marimba, glockenspiel
és xilofon, amelyek közül ráadásul néhány szólisztikus
szerephez jut. Kiderült azonban, hogy a színpadkép volt csalóka: az egyes
hangszercsoportok túlsúlya sehol nem jelenik meg zavaróan. Ráadásul izgalmas
volt, hogy a kettősversenyek konvencióit megtörve nem csak a
szólisták és a zenekar beszélgetett egymással, hanem egy komplex és
nyugodtan mondhatjuk, a szabályokat megújító közös párbeszéddé bővült
versenyművet hallottunk. A kliséktől való eltérés csak jót tett a
darabnak és a műfajnak.
Simonova Jaroszlava
gordonkaművész is közreműködött Laczó Zoltán Vince Kettősversenyének előadásán.
- Beszéljünk a szólistákról.
- Csáki András
gitárművész és Simonova Jaroszlava
csellista igazi professzionalisták. Én nem szeretem, ha a szólisták a hátam
mögött állnak, de ez praktikus okokból most így valósult meg a koncerten és
jórészt az ő profizmusuknak köszönhető, hogy ez nem okozott
problémát. A próbafolyamatok során András és Szláva
külön eljátszották egymásnak a szólisztikus részeket,
az előadáson már nem volt kérdés, ki mikor lép be. Ez fontos mozzanat,
hiszen a darabban többször marad magára a gitár és a cselló, nemegyszer pedig a
zenekar halk kíséretével folytatnak párbeszédet.
- A szerző, Laczó Zoltán Vince a Magyar Katolikus Rádió korábbi
zenei szerkesztője, egyházi zenék szerzőjeként, mondhatjuk, hitvalló
muzsikus. Veled kapcsolatban ez hogyan jelenik meg?
- Én is nagyon
szeretem az egyházi műzenét, számomra ez az egyik legfontosabb kapocs a
transzcendencia felé. Nem a témaválasztástól lesz valami számomra ilyen
értelemben magasztos. És nem lesz attól valami távolságtartó, hogy egyházi.
Számomra például nagyon szép Bach zenéjében, hogy alapvetően „hivatalos”
barokk hangnemben beszél, de egy-egy pillanatban kifejezetten romantikus.
A szinte rejtett, rendkívül személyes mozzanataiban tud igazán megérinteni a
zenéje. Ezt a művet azonban kifejezetten világi ihletettségűnek
érzem, a földről is lehet elég szépet mondani.
- Nézzük a koncert másik két darabját.
Miért éppen Haydn „Lakatlan sziget” operájának nyitánya és miért éppen a
kevéssé ismert romantikus Beliczay Gyula Szerenádja?
- Sokkal érdekesebb
kérdés Beliczay. Saját korának külföldön legismertebb
magyar zeneszerzője volt, ehhez képest ma egyáltalán nincs a köztudatban.
A döntés, hogy műsoron legyen, mégsem róla szól. Azt gondolom, hogy a
magyar zenetörténet legjelentősebb figuráit aránytalanul őrzi a
köztudat. Végezzünk gondolatban egy gyors közvélemény-kutatást. Kik a hazai
romantika nagyjai? A válaszok: Erkel, Liszt, Mosonyi. Következő
kérdés: mit ismer Liszttől? Les Préludes,
Szerelmi álmok, II. Magyar Rapszódia. Mit ismer Mosonyitól? Semmit. Mit írt
Erkel? A Bánk Bánt. Én egy aránytalanságról beszélek, jelentős művek
és szerzők nem-ismeretéről, én nem ezt a képet szeretném kiszolgálni
a koncerjeimmel, hanem a saját
repertoáromban megmutatni, kik és mit alkottak valójában.
Beliczay számomra azért is különleges, mert bár mindig is
zenész szeretett volna lenni, a nemesi család és az apai intenció megkövetelte,
hogy valami elit dologgal foglalkozzon, így a kor legmodernebb tudományát
sajátította el, vasútmérnök lett. Ezt is olyan szinten művelte, hogy az
osztrák vasút egyik főmérnöke lett Bécsben, és amikor megalakult a MÁV,
akkor költözött Pestre, mint a magyar vasúttársaság első főmérnöke. A
sikerek ellenére 51 évesen korkedvezménnyel nyugdíjba ment, majd egy állami
ösztöndíjjal tanulmányozta Európa vezető zenei oktatási intézményeit, és a
Zeneakadémia zeneelmélet-tanáraként halt meg 1893-ban. A zeneszerzést a mérnöki
tanulmányokkal párhuzamosan tanulta Bécsben. Az az érdekes, hogy az ő
zenéje sokkal inkább univerzális, mint speciálisan magyar. A Szerenádját
hallgatva időnként Brahms juthat az eszünkbe, máskor Csajkovszkij, de
verbunkos elemeket is találunk benne, sőt, a lassútétel főtémája
döbbenetesen hasonlít Richard Strauss ugyanakkor komponált Allerseelen
című dalálra. Ami érdekes, hogy ezek nem másolatok, hanem sok esetben
előlegezések, de legfeljebb is párhuzamosságok, hiszen Beliczay
idősebb volt, mint például Csajkovszkij.
A KONCERTEN ELHANGZOTT
MŰVEK KÖZÜL KETTŐ MÁS ELŐADÓK FELVÉTELEIN:
HAYDN: L'Isola disabitata Overture - Apollo's Fire/Jeannette
Sorrell (8:48)
Gyula Beliczay – Serenade for Strings
(19:31)