100 ÉVE SZÜLETETT DR. EŐSZE LÁSZLÓ ZENETÖRTÉNÉSZ
Dr. Eősze László
Zenetörténész,
nyugalmazott zenei-irodalmi vezető. Budapesten született 1923. november
17-én. Zenei tanulmányait a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd 1944
és 1947 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola
zongora szakán végezte. Tanára volt Horusitzky Zoltán, Molnár Antal, Kókai
Rezső, Hernádi Lajos, Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence. Zongoratudását
Walter Giesekingnél tökéletesítette. 1955-től
nyugalomba vonulásáig dolgozott a Zeneműkiadó munkatársaként:
először, mint lektor (1955–1957), majd főszerkesztői munkakörben
(1957–1961), végül zenei-irodalmi vezetőként (1961-1987). 1975 és 1995
között a Nemzetközi Kodály Társaság ügyvezető titkára, a Bulletin of the International KodálySocietyszerkesztője, a Magyar
Liszt Ferenc Társaság alapító tagja. Munkásságát számos zenetudományi és
ismeretterjesztő könyv, tanulmány, előadás fémjelzi. Írt az
operatörténet témaköréről, Liszt, Kodály, Verdi, Wagner
művészetéről. Cikkei nyolc nyelven láttak napvilágot.
Dr. Eősze László 2020. augusztus 17-én hunyt el Budapesten.
EŐSZE
LÁSZLÓ
A KODÁLY-JELENSÉG[1]
Gink Károly: Kodály Zoltán
(Kertész Csaba gyűjteményéből)
Gazdag, szerencsés Magyarország!
Alig másfél évvel a Bartók centenárium után másik nagy fiát ünnepelheti: száz
éve – 1882. december 16-án – született Kodály Zoltán.
Nem azért említjük azonban együtt
a nevüket mindjárt a bevezetőben, mert születésük időpontja közel
esik egymáshoz a naptárban, s nem is azért, mert barátok, fegyvertársak voltak.
Ezek közismert tények. Inkább azt szeretnénk feltárni, ami – főként nem
magyar olvasók előtt – könnyen rejtve marad: mit jelentett századunk
magyar és európai zenekultúrájának Kodály és Bartók közel négy évtizeden át
tartó alkotószövetsége.
A művészetek világában ritka
az ilyen önzetlen társulás, melynek nagyságrendje elsősorban etikai. A
versengés teljességgel hiányzott belőle. Kiindulópontjuk, programjuk
közös, de művészi útjuk kezdettől fogva külön haladt. Bartóké a
hangszeres zene gyökeres megújításához, Kodályé a vokális zene reneszánszához
vezetett. Kettejük művészete így együtt határozza meg az új magyar zene arculatát, amint tudományos munkásságuk is egymást
kiegészítve alkot nagy egységet. Összetartozásukat legtalálóbban Bartók Béláné
Pásztory Ditta jellemezte: „Kodály Zoltán és férjem, azt hiszem, ritka példáját
adták annak a baráti kapcsolatnak, amikor két egyenrangú ember feltétel nélkül
tiszteli egymást… Szép emberi kapcsolatuknál is nagyobb volt alkotói
fegyverbarátságuk. Barátságuk a közös zenei eszményből fakadt, s ennek
emlékét – hiszem – életművük mindörökre őrzi.” (Kóta,
1972/5.)
Magyarország kettőjüknek
köszönheti európai rangú nemzeti zenéjének és általános zenekultúrájának
megteremtését.
És mit jelentett közös fellépésük
Európa számára? „Egy-egy magányos művész-zseni megjelenése – bármekkora
legyen is a jelentősége – nem mindig meggyőző híradás egy nemzet
zenei állapotáról, tulajdonítható a véletlennek is” – írja Bartók
Debussyről, Ravelről. „De ha két hasonló
jellegű magatartást ismerünk meg, minden bizonnyal úgy tekinthetjük
őket, mint a nemzeti légkörben született mondanivaló kiteljesedését.” (Revue Musicale, 1938.) Így talán
Bartók és Kodály közös gyökerekből táplálkozó művészetének különbözősége
bizonyítja a gyökerek életképességét és a „folkloristának” bélyegzett irányzat
jogosultságát is.
De puszta „folklorizmusról”
van-e szó? Népi eredetű dallamok műzenei feldolgozásáról? Aligha. Már
csak azért sem, mert az életmű nagyobbik felében
– Kodálynál éppúgy, mint Bartóknál – népdalnak nyoma sincs. Inkább újfajta
nemzeti művészet megteremtéséről beszélhetünk. A kisemmizett
parasztságnak - az egységes, ősi hagyomány megőrzőjének -
pusztuló kincse vált kezükben újra az egész nép magas művészetévé.
Nemzeti művészet a XX.
században? Nem anakronizmus ez? Nyugat-Európában bizonnyal az lett volna, mint
ahogy a mai Magyarországon (Bartók és Kodály után) is az lenne. De a
századforduló Budapestjén az ő fellépésük forradalmi tett volt, méghozzá nemcsak
művészi, hanem politikai értelemben is.
Mindketten a bajor Hans Koessler tanítványai voltak. Alapismereteik tehát
megegyeztek: főleg Bach, a bécsi klasszika és a romantika (Brahmsig)
neveltjei. Az egyéni hajlam és érdeklődés Kodályt – visszafelé –
Palestrináig s a gregoriánumig ragadja; előrehaladtában Debussyig jut. Bartók – a régiek közt
– jó ideig megállapodik Bach kortársainál, annál nagyobb érdeklődést
tanúsít viszont a korabeli avantgarde-hoz tartozó
mesterek iránt.
A meghatározó élmény
mindkettőjük számára a parasztzene. Kodály azonban csaknem kizárólag a
magyar s legfeljebb a vele rokon népi anyagból merített, Bartók ezzel szemben
szinte egyenértékű forrásnak tekintette a szomszéd s a távolabbi népek zenéjét
is.
Bartók kora ifjúságától utolsó
évéig zongoraművészként járta a világot. Kodály legfeljebb saját
műveit vezényelte olykor, a hangszeres virtuóz pálya sosem vonzotta.
Kodály szívesen tanított és
pedagógiai tevékenységét egyre szélesebb körre terjesztette ki Bartók inkább
kényszerűségből. Ebből következett, hogy Kodály egyre inkább
kultúraszervező művésszé vált hazájában, Bartókban ilyen törekvés nem
élt. „Mintegy 1925-ig én is a szakzenészek rendes életét éltem – írja Kodály
egyik cikkében –, azaz semmit sem törődtem az iskolával, abban a
hiszemben, hogy ott minden rendben van . . . Ebből az illúzióból egy
véletlen eset rázott föl. Egy szép tavaszi nap a budai hegyekben egy kiránduló
leánycsapatra akadtam. Daloltak, s én megálltam egy félórára, és a bokrok mögül
hallgattam őket. Attól, amit daloltak, egyre jobban elszörnyedtem . . .
hirtelen megláttam, hogy a jövő nemzedék nevelői és anyái az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben
nőnek fel. . . ez kényszerített, hogy gondolkodjam, mit kellene itt
tenni.” (Vidéki város zeneélete,1937.)
Valósággal dantei felismerés: „Nel mezzo del
cammin di nostra vita / mi ritrovai per una selva oscura, / che la diritta via era smarrita.”
(„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam én, /
mivel az igaz útat nem lelém.”
Babits Mihály fordítása.) Kodály rádöbben, akár Dante, hogy másként kell élnie
ezután, mint eddig. Ekkor negyvenkét éves. És ettől kezdve az itt
felismert „igaz utat” járta, 1925-től 1967-ben bekövetkezett haláláig –
vagyis épp negyvenkét éven át.
Az élmény valóban felrázó
lehetett, mert 1925 fordulópontot jelent nemcsak Kodály pályáján, hanem a
magyar zenekultúra történetében is. Addig dalok, kamaraművek egész sorát
írta – elég utalnunk két vonósnégyesére, Triószerenádjára, a népszerű
Adagióra, a hegedű-gordonka Duóra, a szóló gordonka Szonátára, melyeket
sikerrel játszottak Európában, Amerikában, s a nagyszabású Psalmus Hungaricus
(1923) meghozza számára a teljes nemzetközi elismerést. Diadalának
tetőpontján, ereje teljében – s a Háry Jánoskomponálása közben – 10-12
éves gyerekek számára kezd kis kórusokat írni. Majd a Zeneművészeti
Főiskola legképzettebb professzora foglalkozni kezd az általános iskolák
énekóráinak anyagával.
A fordulóponttól kezdve Kodály a
szakképzéssel egyenrangúnak tekinti, majd egyre inkább a fölé helyezi a
tömegnevelést. S talán még jelentősebb változás: összekapcsolja
zeneszerzői és pedagógiai tevékenységét. Mint zeneszerzés-tanár a
Főiskolán szót sem ejt növendékeinek saját műveiről. Azt viszont
kézenfekvőnek tartja, hogy a tömegek zenei nevelésének anyagát ő maga
alkossa meg, így indul a gyermekkarok sora, majd így jönnek létre a két- és
háromszólamú énekgyakorlatok százai.
Az életmű centrumában
természetesen továbbra is kompozíciói állnak. Nemcsak a Háry Jánost, ezt a
vérbő daljátékot fejezi be, hanem elkészül színpadi párja, a
Székelyfonóis. Megszületik a Marosszéki és a Galántai táncok, ez a két
népszerű szimfonikus táncrondó, az amszterdami Concertgebouw
zenekar jubileumára a Felszállott a pávanépdal-apoteózisa, a chicagói
Filharmónia 50. évfordulójára pedig a Concerto.
Művészetének egyik
tetőpontja a Budavár töröktől való visszafoglalásának 250.
évfordulójára írt Te Deum. A Psalmus
Hungaricusikerpárja, ez a nagyszabású oratorikus
mű alig két hónap alatt készül el. Ugyanakkor egy Iskolai
Énekgyűjteményösszeállítására ennél jóval több időt fordít. S nem
érzi áldozatnak.
Mint ahogy azt sem, hogy –
tanítványai segítségével – szervezi az Éneklő Ifjúság-mozgalmat, járja az
országot, előadásokat tart, cikkeket ír. Majd kiterjeszti tevékenységét az
egész kóruséletre, s olyan remekművekkel látja el az énekkarok minden
fajtáját, mint a Jézus és a kufárok, az öregek, a Hegyi éjszakák, a Mátrai
képek, a Karádi nóták. A három kötet (Gyermek- és
női karok, Férfikarok, Vegyeskarok) több mint 650 oldalnyi a cappella anyaga századunk vokális művészetének
egyedülálló, de még nem eléggé ismert értéke.
Kodály hosszú alkotói pályája
érdekes és jellemző módon tagolódik három szakaszra. Az első két
évtized termésének túlnyomó többségét a dalok, kamaraművek teszik. A
következő kettő a szimfonikus és oratorikus
műveké, valamint a nagy kórusoké. Az utolsó háromban pedig a könnyű
kórusok és az énekgyakorlatok dominálnak. A tendencia tehát ez: a
kamaraművek virtuozitásától a nagy alkotások fenséges, emelkedett
egyszerűségén át vezet az út a kis darabok szinte eszköztelen, könnyen
érthető világához. Kodály fejlődése tehát „a nagy egyszerűség”
felé tart.
Ebben az ösztönös hajlamon kívül
nyilván tudatos elem is munkált. A kamarazene mindig a keveseké, a
kiválasztottaké. A szimfonikus és oratorikus
művek már nagyobb, de passzív közönséghez szólnak. A könnyebb kis darabok
viszont egy egész népet képesek aktivizálni. Íme Kodály, a
művelődéspolitikus, aki 1941-ben meghirdetett nézetét, mely szerint
„a zene mindenkié”, nem csupán egy mozgalom jelszavául
szánta, hanem saját életprogramjának is vallotta.
Ezen munkálkodott szinte utolsó
pillanatáig. Munkabírása, szellemi frissessége bámulatra méltó volt. Közéleti
funkciói gyakran elvonták munkájától, mégis olyan érett, leszűrt – nem
kései! – alkotások készülnek az utolsó években, mint a baritonszólóra,
vegyeskarra írt Zrínyi szózata (1955), a háromtételes
Szimfónia (1961), a Laudes organi
orgonakíséretes vegyeskara (1966).
Igen, komponistának született, de
mert Magyarországon élt, ez nem volt elég: népzenetudósnak, nevelőnek is
kellett lennie. Megérte még a Bartókkal együtt kezdett s 1940 óta egyedül
általa irányított nagy munka. A Magyar Népzene Tára első öt kötetének
megjelenését, és megírta még a gyermekeknek Mohácscímű kórusát s a 77
kétszólamú ének gyakorlatot is.
Helyesen állapította meg róla
Molnár Antal, a régi harcostárs: „Itt nem az örök fiatalságról van szó. Verdi
is friss volt ebben a korban, de nem lett volna hajlandó a népnevelésről
oktatni. A Kodály-féle gesztióban ez a megragadó, az egyéninek teljes
negligálása, mikor kollektív érdek forog szóban.”
Elkötelezettség? Elhivatottság?
Kodály sosem használt ilyen nagy szavakat. Egyszer – Bartókra emlékezve –
ennyit mondott: „Eleinte csak az elveszett régi dallamokat kerestük. De látva a
falu népét, az ott kallódó sok tehetséget és friss életerőt, feltetszett
előttünk egy, a népből újjászületett, művelt Magyarország képe.
Ennek megvalósítására rászántuk életünket.”
Az igazán nagy tettek ilyen
egyszerűek.
