Fauré gyászmiséje a budai Szent Imre-templomban

A gyászmise előadásáról a fotót Martinek Imre készítette.

Sokéves hagyomány a 100 éves budai Ciszterci Szent Imre Plébánia 85 éve fölszentelt hatalmas templomában az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak emlékét egyházzenei áhítat keretében megidézni. Mindig jeles előadókkal. Csak a legutóbbi időkre visszatekintve: 2020-ban a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar, 2021-ben a Discantus Énekegyüttes, 2022-ben az ELTE Bartók Béla Énekkara és Egyetemi Koncertzenekara voltak a közreműködők.

Most, 2023. október 23-án a Kollár Éva alapította Budapesti Monteverdi Kórus adta elő Gabriel Fauré Requiemjét, kiváló szólisták: Darázs Renáta – szoprán, Tóth László – tenor, Jekl László – bariton, és hangszeres kamaraegyüttes (Papp Györgyi szólóhegedű, Badacsonyi Péter és Hantos Gyula – kürt, Nizalowski Fanni – hárfa, Tóka Ágoston – orgona, Dobronyai Dóra, Ludmány Emil, Sándor József, Somogyi Judit – osztott mélyhegedűszólam; Lakatos János, Tóth Enikő Sára – osztott gordonkaszólam; Zováthy Alajos – nagybőgő) kíséretével. Vezényelt Csányi Tamás, a Szent Imre templom karnagya, aki a kényszerű helyzetben – Kollár Éva balesete miatt, kevés próbával – átvállalta a Requiem bemutatását.

Csányi Tamás karnagy bevezető szavai adták meg az ünnepi alkalom kettős alapeszméjét: emlékezés (hősökre és áldozatokra), megbocsátás (a bűnösöknek).

Fauré művének hangvétele nagyon is illik ehhez a gondolatkörhöz. A Requiem-ciklus megzenésítéseinek tételrendje különbségeket mutat égtájak, zenetörténeti korszakok, alkotói habitus szerint. Fauré tétel- és szövegválogatása egyedi, habár némely sajátos elemében (amilyen a Pie Jesu-sorpár megszüntetve megőrzése) vannak elődei, más elemeiben pedig (mint az In Paradisum-tétel beiktatása) követőkre talált, egészében a ciklus mégis unikális.

Unikális a szövegek művészi értelmezése is, minthogy a mű távol áll a romantika korszakának – vagy akár Mozart gyászmiséjének – indulati szélsőségeitől, inkább az elfogadás-megbékélés útját járja-közvetíti. Az esemény meghívóján olvasható, 1902-ből származó alkotói önvallomás szerint Fauré a halált „boldog szabadulásnak, az örökkévaló boldogság felé való törekvésnek, nem pedig fájdalmas élménynek” látja. Ez az alkotói attitűd érvényesül a dallamformálás, ritmika, tempóvétel kiegyenlítettségében, ugyanúgy a hangszerelésben (a szólóhegedű mellett a vonóskar sötétebb színei, a hárfa kiemelt szerepe). Szembetűnő azután, hogy Fauré nem törekedett kontrasztokra épülő ciklus létrehozására, hanem elsősorban a liturgikus szövegekben megfogalmazódó – és a zeneszerző által hangsúlyozni kívánt – keresztény üzenetre összpontosít. (A ciklus egyedi tételsorának követhetőségét segíti a meghívón közölt latin-magyar szöveg, G. Genszky Gabi énekkari tag összeállítása.)

A kompozíciónak a szertartásegészből kiemelt, koncertszerű, egyvégtében történő megszólaltatása ellentmondást rejt, miután ilyenkor nem megy végbe a cselekmény, amely a zene értelmezési keretéül szolgál, és amelyre a zene reflektál. Kontextus nélkül marad például a ciklus leghíresebb tétele, a Pie Jesu, amely a szertartásban rendelt helye szerint a testté-vérré lett kenyér és bor fölemelését-fölmutatását követné.

Nos, ha az a cselekmény nem is, egy másfajta szertartás mégiscsak végbe ment: a zenei tételek sorát megszakítva, név szerint emlékeztek ugyanis az 1956-os forradalom és szabadságharc környékbeli, szentimrevárosi áldozatairól, azokról, akiknek kilétét már sikerült azonosítani. Iskolás gyerekek voltak, kétkezi munkások, értelmiségiek, irodai dolgozók, háziasszonyok, meg olyanok, akiknek egyelőre csak neve ismert. Ők együtt: a helyi társadalom metszete. A 47 nevet Csányi Tamás olvasta fel, a lélekharang szavára. Így azután Fauré gyászmiséje mintegy valós szertartás keretéül szolgált, miközben a zene a megemlékezést – méghozzá egy nagyon is személyes, nem általában az áldozatokról, hanem a mi halottainkról szóló emlékezést – fölemelte a szakralitás világába.

Az egész „szertartás” avagy előadás mindvégig koncentrált és átélt együttmuzsikálás volt. Igazi kamarazenélést hallhattunk a tisztán hangszeres szakaszokban – így az Agnus-tétellel egybekomponált Communio „fényhozó” epilógusában – csakúgy, mint szólisták és hangszeresek között: egy-egy szoprán-tenor duettben, vagy a baritonszóló ima-recitációjánál (Hostias). Jó hangzásegyensúly érvényesült olyankor is, amikor a zenekar a szólisták ariózus megszólalásait kísérte, a Pie Jesu áhítatosan korálszerű énekét vagy a szenvedélyes-szenvedő Libera me gregoriánszerű formulákból kibomló nagyívű dallamait. Nagyon szépen énekelt a kórus, hajlékonyan és bensőségesen „terítette szét” az Offertorium (O Domine Jesu Christe) ellenpont-szövetét, kellő súlyt adott a Libera utolsó ítélet-víziót megjelenítő akkordtömbjeinek, és mindig tisztán intonálta a mű kényes harmóniameneteit és hangnemváltásait.

Az egyes tételek kifejezőerejének és a tételsorozat egységének megteremtése, a sajátos összeállítású, sokszólamú hangszeregyüttes belső arányainak összehangolása és egyensúlyba hozása az énekesekkel – mindez a karmester nem könnyű feladata (minél kevesebb a rendelkezésre álló próba, annál nagyobb a próbatétel), a karmester az, aki – mondhatjuk – mint első mozgató folyamatosan előre lendíti és együttműködően mozgásban tartja a bonyolult művet. Csányi Tamás rutinos karnagy, irányításával a nehézségek észrevétlenek maradnak és a megoldások szinte maguktól értetődnek (egyébként is észrevétlen nélkülözhetetlenséggel mozgatója ő sok mindennek, zenei életünkben); ami pedig a keze alatt megvalósul, egyáltalában nem rutinszerű, de nagyon is ihletett előadás.

Az ünnepi estét a Magyar Himnusz és a Szózat hangjai zárták. Utóbbi éneklését egyetlen női hang kezdeményezte, valaki a hallgatóságból, hozzá csatlakoztak azután mind többen és többen, a hívek padsorai, az énekkar, az orgona: az egész jelenlévő közösség bekapcsolódott. Emlékezetes: a pesti ferenceseknél, Horváth Richárd igazgatása és Gergely Ferenc kántorsága idején a Himnusz mellett a Szózat is rendre megszólalt – nem épp október 23-án (más idők jártak), de mindig a magyar októberek lelkületével.

A Szent Imre-templom évente megtartott október huszonharmadikája méltó emlékezés-emlékeztetés hőseinkre és halottainkra. Méltó alkalom a magyar lélek ébresztésére.

Köteles György