10 ÉVE HUNYT EL SZOKOLAY SÁNDOR
I.
EXTÁZIS
– SZOKOLAY
SÁNDORNÁL[1]
–
Feuer Mária interjúja[2]
Feuer Mária Szokolay Sándor
Nehéz néhány szóval bemutatni, és jóformán lehetetlen
szabatos mondatokban fogalmazni, formák közé kényszeríteni több órás
beszélgetésünket. Egyénisége impulzív, túláradó, ahogyan zenéjében is
elsősorban az indulatok uralkodnak. Rendkívüli közönségsikerrel
büszkélkedhet: az 1964-ben befejezett Lorca-opera, a Vérnász és az1968-ban
bemutatott Hamlet, nemcsak a magyar operalátogatókat hódította meg, hanem be
tudott törni a külföldi színpadokra is. A Zeneművészeti Főiskolán
Szabó Ferenc, majd Farkas Ferenc tanítványa volt. Harmincöt éves korában kapott
Kossuth-díjat. Zeneszerzői útja nyílegyenesen vezetett az opera
műfajához, érdeklődése mindig a monumentalitás, a szenvedély
kifejezése felé fordult, tehetségét mindig a hatásérzék jellemezte. Korábbi
kantátái és oratóriumai egyértelműen azt az ösztönös-szenvedélyes hangot
tükrözték, amely végül az operaszínpadon talált igazi otthonára.
—Szokolay Sándor elementárisan szenvedélyes
zenéjének köszönheti közönségsikerét. De vajon nem érzi-e magát elszigeteltnek
kortársai intellektuálisabb törekvései között?
— Nagyon szeretem az
embereket, de nem tartozom semmiféle zeneszerzői csoportosuláshoz. Talán
azért, mert mindig az eget akartam kimeszelni. Sokan mondták: Sanyika megint
hőbörög, és én csakugyan nem akartam és nem akarok az eszközöket
leszűkítő, intellektuálisan ravaszkodó zeneszerzői iskolák
tagjai közé tartozni. Utánozni pedig tudnám őket én is, parodizálásból,
otthon, baráti körben meg is tettem. De gyermekkorom óta az elementáris jelenségek
izgattak – akkoriban nagy viharban felmásztam a háztetőre s onnan lestem a
villámot. És hallatlanul izgatott a távolból feldübörgő, elvágtató, majd
elhaló vonatzakatolás; nemcsak a hang, hanem a látvány is. Nem tudtam volna a
Vérnászt megkomponálni, hanem foglalkoztatott volna szüntelenül az ilyen rám
zúduló hatásokkifejezése. Sőt, számos megfogalmazás után is be kell
vallanom, hogy úgy érzem, még mindig nemsikerült igazán jól hangokba öntenem meghatározóan fontos gyermekkori élményeimet. Az
emberegész életében ugyanazt a gondolatot szeretné mind tökéletesebben kifejezni,
s én azt hiszem, a gyermekkor benyomásai a legfontosabbak. Egy találkozásnál,
ismerkedésnél is az első hatásnak engedek, s ez általában nem szokott
megcsalni. Szeretem és figyelem az embereket, igyekszem kitalálni, hogyan
élnek, mit gondolnak. Ha eztösztönösségnek nevezi, akkor ösztönösen komponálok.
Sokan figyelmeztettek: nem kell mindent leírni, ami eszedbe jut! Persze
„emberélményeimet” is gyakran korrigálom, ugyanígy ellenőrzöm zenei
gondolataimat is, így aztán ha vallom is a spontaneitás elsődlegességét,
tudom a kontroll fontosságát, s
szükségét. Csak azt nem szeretem, ha valaki fitogtatja tudatosságát:
nézzétek, hogyan formálok, hogyan csiszolgatok, konstruálok. A míves munka
elengedhetetlen, de kialakulásához a közönségnek semmi köze. Ezért valahogyan
gyanúsnak érzem a kiszámítottságot, a mesterségbeli
tudás túlhangsúlyozását.
— A Vérnász parttalan áradása után sokan úgy
éreztük, a Hamletben erőszakot tett önmagán. Hogyan tudott hirtelen
stílust váltani, illetve belső szükségből, vagy a kritikák hatására
fegyelmezte meg ösztönös fantáziáját?
— A Hamletben csakugyan intellektualitásra törekedtem, de szó
sincs arról, hogy erőszakot tettem volna önmagamon. Kovács János
megjegyzését érzem a legtalálóbbnak, ő azt írta a Hamlet bemutatójáról,
hogy „Szokolay arcot cserélt, de szívet nem”. A Hamlet-téma filozófikussága,
s annak fegyelmezett, tudatos zenébe öntése még a Vérnász előtt
foglalkoztatott. A tizenkét fokú szerkesztésbe sem akkor fogtam bele, a
Lorca-operában is minduntalan megjelent ez a technika, valahányszor halál
közelbe kerültek hőseim. Az ortodoxtizenkét fokúság
egyébként sem a kenyerem; azt szoktam mondani, hogy egyik Reihe
olyan, mint a másik, ha nincs dramaturgiai funkciója, jellemző ereje.
Ezért én – valamiféle vezérmotívumos szerkesztéshez hasonlóan – inkább a
szereplők karakterizálására használom, s egyéni stílusomban Bartók,
Stravinsky és Schönberg kompozíciós elveinek szintézisére törekszem. Ahogyan a kromatizálási tendencia a Vérnászban a halálközelségre
utalt, úgy a Hamletben a filozofikus tartalom kifejezésére szolgált. Az Áldozat
című új balettemben pedig még konzekvensebben ragaszkodom a dodekafon
technikához. Azt hiszem, nagyot léptem előre s szükségem volt erre az
önkontrollra. Igazuk volt azoknak, akik a Vérnász után ökonómiára intettek, s
figyelmeztettek, hogy nem lehet a zenében, a drámában örökké csúcspontokra
törekedni. Stílust mégsem a kritikakedvéért változtattam, egyszerűen
lezárult életem egyik korszaka. S ha az újat most kevesebbnek érzem is, a régit
nem tudom és nem akarom megtagadni. S persze a bőrömből sem bújhatok
ki, régi énemet nem dobhatom el teljesen magamtól. Különben is utálatosnak
tartom, ha egy zeneszerző nem vállalja korábbi periódusait. Napjainkban
épp az a jó, hogy a komponisták kísérletezhetnek, körül nézhetnek a világban, s
kialakíthatják az egyéniségüknek legmegfelelőbb technikát. De nagyon
tisztelem idősebb zeneszerzőink közül azokat, akik nem
erőszakolták magukra a modernizmust, s mertek kitartani saját stílusuk
mellett.
—
Új stíluskorszakáról beszélt Hogyan jellemezné
legfontosabb jegyeit?
— Új balettem, Az Áldozat, és készülő operám, a Sámson erre
ad majd feleletet. Ezek és a közelmúltban befejezett műveim mindenesetre
jelzik a polifonikusság felé forduló új technikát és
műhelymunkám elmélyülését. Ám amit és a legfontosabb változásnak érzek, az
a csend felfedezése. Azt hiszem, belülről is megváltoztam, lehiggadtam,
nem folytonos extázisra vágyom, megismertem a nyugalom derűjét is. Zenében
mindez sokkal több kontrasztlehetőséget biztosít, bár a tragikum
feloldásához, az éteri hangok szinte semmibe vesző kicsengéséhez eddig is
vonzódtam. Talán nagyképűnek hangzik, de az első operák sikere
megnehezíti a komponálást, hiszen a siker kötelezne, s ki tudja képes leszek-e
megváltozva is teljesíteni azt, amit várnak tőlem? A dallamosságról
semmiképpen sem tudok lemondani – természetesen nem a hagyományos értelemben
vett dallamosságra gondolok–, vallom, hogy az opera nem lehet meg nélküle. De az igazi dráma nem tűri a sok lírai
pihenőt, s hogy az ember a helyes arányt megtalálja, aztöbbek között a
láthatatlan műhelymunka titkai közé tartozik. S az intellektualizmus is
arra való, hogy még erősebb töltést adjon azindulatoknak és érzelmeknek.
II.
GOMBOS
LÁSZLÓ ZENETÖRTÉNÉSZ ELŐADÁSA
Kelet és Nyugat találkozása
Szokolay Sándor Szávitri című operájában - Gombos László előadása (17:31)
A Magyar Művészeti Akadémia 2013.
november 4-5. között tartott nemzetközi konferenciát az indiai-magyar
származású festőnő életművéről és a két ország közötti
művészeti kapcsolatokról a Károlyi-Csekonics
Rezidencián.
III.
KONCERTFELVÉTELEK
SZOKOLAY SÁNDOR MŰVEIBŐL
Szokolay Sándor: Télvégi
tavaszváró - Oratórikus látomások Csoóri Sándor
verseire, Op. 384 (39:51)
Közreműködik: Kertesi Ingrid, Pataki Potyók Dániel, ifj. Domahidy
László – ének, a Nyíregyházi Cantemus Kórus Pro Musica Leánykara,
Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar.
Vezényel: Szokolay Sándor
(Szokolay Sándor hangversenye a 80 éves Csoóri
Sándor tiszteletére)
(Felvétel: 2010. február 27., Deák téri
evangélikus templom)
Szokolay Sándor: Révélation, Op. 55 (6:41)
A Budapesti Tomkins
Énekegyüttes koncertje a Pesti Vigadóban Szokolay Sándor születésének 85.
évfordulója alkalmából.
Vezényel: Dobra János
Felvétel: Pesti Vigadó, 2016. április 20.
Szokolay Sándor: Missa Pannonica Op. 96 (27:46)
A Budapesti Tomkins
Énekegyüttes koncertje a Pesti Vigadóban Szokolay Sándor születésének 85.
évfordulója alkalmából. A kórus különösen szoros kapcsolatban állt Szokolay
Sándorral, aki az egyik legszebb kórusművét az együttesnek írta és
ajánlotta. Amikor a Missa Pannonica
néhány éve a Budapesti Tavaszi Fesztiválon ismét megszólalt, egy kritikus így
fogalmazott: „Az 1987-ben bemutatott, a Budapesti Tomkins
Énekegyüttes számára komponált Missa Pannonica Op. 96) jelentette a hangverseny súlypontját. A
mise mind a mai napig Szokolay egyházzenei śuvre-jének
kiemelkedő teljesítménye, rendkívül gazdag zenei tartalmú,
lenyűgözően spontán és erőteljes, sokféle stílust, tradíciót és
hatást igen eredeti módon egyesítő kompozíció.” Vezényel: Dobra János
(Felvétel: Pesti Vigadó, 2016. április 20.)