Morendo

(Láng István 1933–2023)

Láng István

Nomen est omen: „világító rész”, kiterjedési korlátok nélkül. Pontosabban, azon korlátok között, amelyek számára adottak. Esetünkben a kulturális (közelebbről: zenei) élet területén.

A zeneszerző Láng István „munkahelye” leghosszabb ideig a Zeneakadémia volt – kamarazene-tanárként több generáció hangszereseit inspirálta értő kottaolvasásra. Nem zárkózott alkotóművészként sem elefántcsont-toronyba, elkötelezetten és felelősséggel vállalt közéleti funkciókat, megbízásokat is. És amikor egy-egy működési területe megszűnt, a kialudt láng helyét korántsem haszontalan égéstermékek jelezték – sértődéstől mentesen, önzetlenül bocsátotta rendelkezésre tudását-tapasztalatait mindazoknak, akik hozzá fordultak.

A szellemi táplálékok tekintetében mindig kétirányú utcákban járt: bárkit-bármikor szívesen tanított – ugyanakkor maga is fáradhatatlanul bővítette ismeretanyagát, s korántsem csak szűk szakmai ösvények bejárásával.

A Zeneakadémia többfunkciós épületet jelentett a számára, eme „szellemi otthonában”, ahol egykor diákoskodott, később egyetemi tanárságig vitte, koncertélmények és –tanulságok sokaságához jutott, mely tapasztalatokat sokrétűen igyekezett közkinccsé tenni. De feltűnt alakja szinte bármely helyszínen, ahol zenei eseményekre került sor, sőt, a társművészetek iránti érdeklődése is egészen ritka méreteket öltött. Éltető lángot jelentett diákok sokaságának szereplésekre, versenyekre való felkészülésekkor, s a próbák során, közvetett pedagógiai gyakorlattal, lelkesedésre tudta késztetni azokat az előadóművészeket, akik részt vettek kompozíciói előadásában.

Intenzív zenei közegben élt sokáig, s ahogy az lenni szokott, túlhalad zenitjén a zenei forma. Nyugdíj, ritkuló felkérések, fizikai fáradás az életben – az alkotó tevékenység pedig valamiképp követi ezeket a „görbéket”. Az alkotómunka, mint olyan, valamint annak publikus megjelenése viszont további ívekkel színesíti a terepet. Tudja ezt bármely alkotó, aki megtapasztalta a (többé-kevésbé nehezen kiharcolt) bemutató után a visszhangtalanságot, s leginkább a már-már általánosnak mondható szituációt: hamar feledésre ítéltetik – fogadtatása sikerétől függetlenül – az új mű. Amely néha önmagában hordozza a hallgatásra-ítéltség megannyi mozzanatát. Zenekari műnél eleve a partitúra és szólamanyag (jogdíj stb.), különleges apparátusnál pedig az előadóegyüttes összetoborozása kíván(na) előzetes többletmunkát. S akkor még nem is jutottunk el a szólamkottákig, a korántsem csupán lejátszanivaló hanganyagig, amely a szakmai felkészültségen túl felelősségteljes emberi-művészi odaadást, jelenlétet is igényelhet. Az elektronika segítségével realizált darabok pedig mintegy hangzó tárggyá realizálva, legfeljebb olyankor igényelnek közreműködőt, ha live-elektronikus darabról van szó (ilyenkor viszont a szalag ill. CD megszerzése állít akadályt az esetleges érdeklődőnek…).

Láng István, akinek életművében kitüntetett szerepet játszott az EAR-Együttessel való együttműködés, e területen is figyelemre méltó, értékes kompozíciókat hozott létre. Nem lehet független ez attól az „alkati” sajátosságtól, hogy kezdettől vonzódott az érdekes-különleges hangzások iránt. Megmutatkozott ez különleges összeállítású kamaradarabjaiban is, ám „igazi” kifejezési területe a nagyzenekar volt. Kiváltképp késői szimfóniái, valamint a megrendítő-szép Abbahagyott bekezdések című kompozíció tanúskodik erről. Voltaképp szólóhangszeres darabjaiban is ilyesfajta szépségkeresés volt a célja. Egyik utolsó műve, a Kiss Gy. Lászlónak írott tárogató-darab, a Taroimpro többször aratott szép sikert a hallgatóság körében. A koncertélet gyakorlata bizonyítja: a kislélegzetű, viszonylag kis apparátusú daraboknak – többnyire kamara-termekben – kevéssé vakító reflektorfény jut. Elmarad a megrendülés, a megdöbbenés, a katarzis-lehetőség – ugyanakkor, egyszeri hallás alapján nincs esélyük arra, hogy beépüljenek a mindennapokba. Találkozások, amelyek gyakran kellemesek, örömteliek – de az „együttélés” esélye nélkül.

A kerekszámú évfordulókhoz kapcsolódó megemlékezések szinte állandó részét képezik a koncertévadok programösszeállításának. A hivatásos szervezőkön túl néha az előadóművészek is igyekeznek befolyásolni a zenei kínálatot – Láng István szerzői estjeiről (esetleg kollégák műveinek intermezzóival) leginkább a Sugár Miklós vezetésével működő EAR-Együttes gondoskodott. A rádiós megemlékezések összehasonlíthatatlanul szélesebb közönségréteget céloznak meg – hogy mennyire eredményesen, az kevésbé mérhető. Viszont mindenképp értékteremtőek a személyes kapcsolatok alkotó és előadó(k) között, így például a cimbalomművész Ginzery Enikőnek köszönhető, hogy Láng István új darabok mellett kamarazenei átiratokkal is gazdagította a cimbalmosok irodalmát.

Láng István „különleges ismertetőjele” az időérzék volt. Ideális interjú- vagy riportalany élő műsoroknál – ha mögötte volt a falon az óra, akkor is elképesztően „érezte” az időt, s nem csupán lineárisan, múlásában, hanem a tekintetben is, hogy folyamatában képes volt megkomponált egésszé építeni a mondandóját. Ugyanennek az időérzéknek másik vetülete, ahogyan élet-idejével tudott gazdálkodni, hogy arányosan jusson az alkotómunkának, a mindenkori szervezéseknek (elsősorban a Zeneművész Szövetség főtitkáraként végzett, felbecsülhetetlen értékű zenei-közéleti munkájában), a Lukács-uszodának, a Zeneakadémiának, a magánéletnek és a kulturális programoknak.

Az élet nagyforma-íve fokozatosan diminuendót írt elő – csökkent a kompozitórius inspiráció, és némiképp az érdeklődésnek az a heve, mondhatni lángja is, amely korábban arra késztette, hogy szinte minden este kulturális eseményeken vegyen részt.

A behatárolt kör tisztaságának kafkai gondolata helyet kapott Kurtág György Kafka-Fragmente című opusában. Nos, ez a tiszta kör mindinkább behatárolódott az utóbbi években Láng István életében. Maradt a tisztaság. Arany Jánossal elmondhatjuk: Egyre halnak, Színe, lángja a magyarnak. Láng.

Fittler Katalin