GÁSPÁR BENEDEK[1]
A GYAKORLÁSRÓL
Az alábbiakban igyekeztem összegyűjteni
tapasztalataimat a gyakorlásban tetten érhető lelki állapotokról és folyamatokról.
Amikor a hangszerjáték lélektanát érintő dolgokról írok, nem teszek
különbséget gyakorlás, próba vagy koncert, gyermek, felnőtt vagy
aggastyán, növendék, tanár vagy előadóművész között; hiszen nemde
ugyanaz a zene képezi minden esetben
szemlélődésünk tárgyát? A zene már itt volt, mielőtt ide jöttem.
A
tehetség: munka
Hogy ki és mit hozott erre a világra, vagy hogy mikor és hova
született, az egyénben kibontakozni kívánó élet szempontjából lényegtelen:
minden ember személyes életfeladatot kapott, és ehhez éppen elegendő
tehetséget, így a tehetség valójában munka:
akkor válik értékké, ha tevékeny. A munka: türelem, éberség és ízlés.
A türelem nem
fáradozik olyanon, hogy megkönnyítse az életet, nem is akarja befolyásolni a
körülményeket, nem ítélkezik. Megengedi, hogy a frusztrációk, a félelmek
dolgozzanak bennem, rajtam, hiszen a kellemetlen érzések is okkal vannak jelen.
A türelem megtanít önmagam elfogadására, szembenézni a hiányosságokkal,
rátekinteni a hibákra, elszenvedni a feltörő fájdalmakat, amelyek néhol
égetnek, de ahol már nem, ott beáramolhat a tiszta valóság – bármi
megtörténhet, bármi megérinthet a jelen pillanat csendjében. A türelem
megérkezés a szemlélődésben.
Az éberség
figyelem, de fegyelem is; fegyelmezett, de nem megfeszített figyelem – látás,
de nem nézés. Az éberségben kiélesednek az érzékek; tiszta tapasztalás; a
makro- és mikrokozmosz irányába egyszerre megnyíló koncentráció, amely segíti
az érzések, érzelmek megértését, vagyis segít leásni magamban addig, ahol
visszatükröződnek a jelen pillanat körülményei. Az éberség várakozás,
tevékeny mozdulatlanság.
Az ízlés játék,
humor, alkotókészség, szépérzék, rend, választás, jó és rossz, bölcsesség,
szikra. Szabadon formálható itt minden. Úgy tűnhet, az ízlésben az
egyéniség nyilvánul meg, de az alkotófolyamatban még sincs szerepe: ez csupán
kapocs végtelen és megismételhetetlen között. Az ízlés a teremtő energia
mozgása.
Miközben fáradságot nem kímélve megteszek minden tőlem
telhetőt, engesztelő bizonyosságot érzek abban, hogy munkám eredménye
végsősoron nem rajtam múlik.
Döntés
– hiba – lelkiismeret
A szabad akarat szellemiségében életem döntések sorozata.
Egy döntés dilemmája mindig mélyen érint, ám ilyenkor jó tudni: nincs jó, vagy
rossz döntés – döntés van és alkalmazkodás. Nem alkalmazkodni: káosz;
alkalmazkodni: viselni a következményeket, és tanulni a hibákból; ugyanattól a
döntéstől újra meg újra más eredményt remélni: hiábavaló – mindezt
felismerni már tanulás. Onnantól, hogy megismertem egy döntés következményeit,
nem hagyhatom azokat figyelmen kívül, azaz legközelebb már nem tehetek úgy,
mintha nem látnám az ok-okozati összefüggéseket (amikor tudom, mi a helyes,
mégsem úgy teszem). Ahogy gyarapodnak tapasztalataim, úgy nő a
felelősség – tapasztalataim örökre velem maradnak, a felelősségre
pedig a lelkiismeret emlékeztet. Először azonban dönteni kell. És hibázni.
A hiba – legyen akármilyen apró – olyan véletlen, spontán
pillanat, tudattalan megérzés, váratlan sugallat, gyanútlan megsejtés, amelyen
keresztül megszólít az egyetemes: szeretne többet megmutatni magából az élet,
és finoman arról értesít, hogy éppen valami dolga lenne velem. A hibázás nem
tudati tevékenység, inkább egy természetfeletti rendezőelv átszüremlése.
Egy-egy hiba addig-addig szólongat, amíg nem veszek róla tudomást, míg meg nem
ragadja a figyelmemet, s egy ráébredésben lelkiismeretté nem evolvál. A
lelkiismeret viszont nem szólongat – ahol megjelenik, éget:
megmagyarázhatatlannak tűnő izgalom; megfoghatatlan és kényelmetlen
érzés; elbizonytalanító gondolat; magatehetetlen feszültség; szorongás,
kétségbeesés. Egy lépés, amelynek megtétele félelemmel tölt el, mintha attól
minden eddigit elveszítenék. Mindez csak azt jelzi, hogy valami változni fog,
ha nem állok ellen, és benne tudok maradni ebben az érzésben. Ha hajlandó
vagyok átadni az irányítást, ahol előtte égetett, ott vigasztalódni fogok.
Az élet mindig gondoskodik leckékről, jóllehet néha
nehéz tudomásul venni a kapott feladatot, hiszen ehhez túl kell látnom
sebezhetőségemen: ha egy próba során hangszeres képességeim, zenei
ismereteim valamely hiányosságával szembesülök, nem keseredem el, hogy miért
nem készültem föl jobban; ha hallok egy új pedagógiai fogásról, nem ijedek meg
attól, hogy miért nincs ez még benne repertoáromban; s ugyanígy, ha társas
élethelyzetekben sértettséget váltanak ki belőlem a sajátomtól eltérő
vélemények, nem ébred bennem harag, és nem fordulok el a személytől, vagy az emberi
kapcsolatoktól – mindezek helyett hagyom, hogy a pillanatnyi nyugtalanság
tovább keveredjen tapasztalataimmal, hogy a felsejlő szorongás ihletettséggé oldódjon át: hogy a gyakorlásban, a
tanításban, s egy közösség tagjaként is elfogadjam a kiszolgáltatottságomban
megnyíló esélyt a változásra. Mondhatni, arra vannak a hibák, hogy jobban
megismerjem a darabot, a növendéket, sőt saját magam – egyszóval a létezés
misztériumába engednek betekintést.
Csinálástól
a figyelemig; figyelemmel a jóig
Siheder koromban volt egy olyan naiv gondolatom, hogy
eredendően mindent tudok, csak le kell fejtenem magamról a nemtudást; így
a gyakorlás azt jelenti, hogy arra kell magamat megtanítom, mit nem kell csinálni – erre rímel egy F. M.
Alexandernek tulajdonított aforizma: „a jót nem kell csinálni, csak a rosszat
abbahagyni”.[2]
Ugyanis miért hiszem azt, hogy bármit is csinálni
kell? Éppen akkor születik meg a zene, amikor nem csinálom; éppen akkor
tudom megnyerni magamnak növendékemet, amikor a legkevésbé akarom
megváltoztatni; éppen akkor érzem a legjobban egy étel ízét, amikor letettem
arról a szándékomról, hogy azt megegyem. Azt gondolom, hogy a probléma a
tudással van, de főleg, hogy ezt csak erőfeszítések árán lehetséges
integrálni az élet valóságába – ebben van segítségemre a figyelem, amelyben
szubjektum és objektum összekapcsolódik, amely az én és a világ
kettősségét hivatott felszámolni.
Bármekkora a kísértés, fel kell hagynom a darab maradéktalan
eljátszására tett próbálkozásaimmal, és megnyugvást találnom abban, hogy a
gyakorlás adott pillanatában egy hosszútávú célért teszek erőfeszítéseket,
vagyis elfogadni, hogy nem ma lesz
jó. A gyakorlásnál legyen mérvadó a rendszeresség és a mértékletesség. A
gyakorlást követően az agynak alvásra van szüksége, hogy az elraktározott
tapasztalatokból, készségeket építve másnapra egy új origó kovácsolódhasson –
így ott folytathatom a munkát, ahol
abbahagytam, ámde minden nap egy újrakezdés
is egyben, új kiindulóponttal. Tehát
folytatni is, de újrakezdeni is – fontos, hogy e két minőség szimultán
megelevenedjen az attitűdömben. Ahhoz, hogy valami újat tanuljak, el kell
vonatkoztatnom egy régebbitől.
Az újrakezdés segít felismerni, miként csap be a testi
érzékelés:[3]
tudniillik az agy (akarati impulzusaim és érzékszerveim megbízhatatlansága
okán) azt hiszi, hogy valamit csinálnia
kell, azaz olyan mozdulatokat is irányítása alá akar vonni, amik esetleg már automatizálódtak, amiket már tud. Hogy saját
működésemet ítéletmentes figyelemmel tudjam kísérni, a feladat valójában
nap mint nap megszabadulni azon érzelmek és érzetek emlékétől, amelyek
valamely előzetes elvárást támasztanak a test használatával szemben, és
amelyek azt sugallják, hogy a hangszerjátéknak valamilyennek kell lennie. Ugyan a jó beidegződések spontán is
működésbe léphetnek, ám hogy az elme egyfolytában véleményez, arra
készteti a testet, hogy valamit csináljon,
s így (annak ellenére, hogy a test a helyesre egyszer már ráérzett) gyakran
felülbírálhatja a kizárólag a figyelem nyitottsága mellet előhívható,
könnyed, természetes cselekvési módokat. Azzal, hogy felhagyok a csinálással,
annak helyét fokozatosan átveszi a figyelem.
Semmi sem fokozza jobban egy munka hatékonyságát, mint az
összpontosított figyelem. Véges számú gyakorlási idő áll az ember
rendelkezésére, éppen ezért nincs idő figyelmetlenkedni; nem lesz
alkalmasabb pillanat (Now’s the time – hangzik egy Charlie Parker kompozíció címében[4]).
Paradox módon (mintha a türelmet lehetne sürgetni) úgy is fogalmazhatnék, hogy
nincs idő türelmetlenkedni. Mire képes leszek belehelyezni teljes
figyelmem a gyakorlás tárgyába, már elégszer végig jártam a kitűzött
feladat minden részletét ahhoz, hogy elraktározzak a jó megoldásból annyit, amennyit tehetségem éppen lehetővé
tesz; egyszóval minden nekifutással egyre közelebb és közelebb kerülök a
feladat nehézségeinek leküzdéséhez – ekképpen elég egyszer jól
eljátszani valamit. Ez első olvasatra ellentmond a bevett gyakorlatnak
(miszerint a helyes mintákat sokszori ismétléssel lehet hatékonyan rögzíteni),
de a mértékletesség (és rendszeresség) elvét követve jól kivehető a
módszer hatékonysága. Miután a tökéletesség sosem érhető el, miután mindig
van min csiszolni, valahol még az unalomig való ismételgetés sztereotípiájával
is korrelálhat az egyszeri jó eljátszás gondolata. Ezt tovább görgetve: meg lehet tanulni valamit rosszul
ezerszer, de jól csak egyszer kell.
A rossz beidegződéseket nehezebb kijavítani, mint
rögtön a jót megtanulni – hallottam nem egyszer gyerekkoromban. Viszont nemde
éppúgy gyakorlás rögzíti a rosszat
is, mint a jót? – vetődik fel a kérdés. A gyakorlás ténye (célozza az a
helyes kivitelezést, vagy tévessze ezt figyelmen kívül) minden esetben
valamilyen energiabefektetésről ad visszajelzést. Minthogy tetten
érhetővé vált így az akarati impulzus, talán könnyebb feladat a
törekvéseknek új irányt adni, mint tapasztalat hiánya esetén a gyakorlással a
priori foglalatoskodni. (Ettől még senkit sem buzdítok rossz gyakorlásra,
hiszen amint el tudja valaki választani a rosszat a jótól, felelősséggel
tartozik döntéseiért.)
De honnan tudom, hogy mikor jó valami; és mit értek jó alatt?
Nem elég, ha valami jónak hallatszik, és a szép hang sem egyenlő a jó
hanggal, ahogy a hangzás sem a zenével – mindez csak mímelés; egy interpretáció
adekvát minősége nem mérhető szépségben. A zene visszajelzést ad, ha
jól hangzik el: befogadása egyszerűnek, természetesnek, magától
értetődőnek és kézenfekvőnek bizonyul. Akkor tudok valamit jól,
ha felesleges izomfeszültségektől mentesen, minden idegszálammal rá tudok hangolódni a játékra. A jó hang nem tökéletes; a jó hang
saját tökéletlenségem elfogadása – ez nem jelenti, hogy a tökéletesre való
idealisztikus törekvést fel lehet adni!
A gyors játék nem virtuozitás – célként tekinteni a
szélsőségekre, megint csak mímelés; az eredeti szélsőségek unalomból
születnek. Amikor a muzsikus számára nem jelent már kihívást a zenei anyag
eljátszása, önmaga szórakoztatására elkezdi azt díszítgetni, diminúciókkal tarkítani, variációkkal fűszerezni,
improvizációval fejtegetni-bontogatni, mire a zene egyre nagyobb mélységeket
mutat meg magából; s mint az unalom tünete, megjelenik a gyors játék. Az igazi
virtuózitás pedig jó hangot, jó időben megszólaltatni (a zene persze nem
itt kezdődik és nem is itt ér véget). Minél pontosabban játszatom el a
kottát, annál inkább hozzáférek a darab valódi tartalmához. Technikai
szempontból a dolog legnagyobb nehézsége, hogy a kotta nem arra ad utasítást,
hogy mit kell csinálni, hanem arról
tájékoztat, hogy minek kell megszólalnia.
Ellentmondásosnak tűnhet ez, hiszen sokkal több paramétere van a hangzó
zenének, mint ami abból lejegyezhető. Jóllehet „a hangok eljátszása”
elsőre szegényes utasításnak hangzik, a forma nem válik el a tartalomtól,
s a figyelemben vibráló jóízlés betekintést enged a darab sajátos és stiláris
törvényszerűségeibe, amely a játékost tovább inspirálja. Azzal, hogy
megszólal a zene, mintegy mozgásba jön, és elkezd hatni a hallgatóra, „működésbe
lép”. Nem kell csinálnom, mégis
működik: a zene sikerülni akar bennem, meg akar változtatni,[5]
rendet akar rakni bennem – csodálatos és vitathatatlan érdeme ez a zenének.[6]
