100

ÜNNEPI NYITÁNY-TÁNCSZVIT-PSALMUS HUNGARICUS

1.

DOHNÁNYI ERNŐ: ÜNNEPI NYITÁNY OP. 31 (8:08)

Miskolci Szimfonikus Zenekar Vezényel: Kovács László

1923. november 19-e a huszadik század magyar zenetörténetének egyik legjelesebb dátuma. A Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára rendezett hangversenyen a korszak három legjelentősebb magyar zeneszerzőjének egy-egy alkotása szólalt meg ekkor ősbemutatóként: Bartók Béla Táncszvitje, Kodály Zoltán 55. zsoltára (mely utóbb – Dohnányi Ruralia Hungaricájának ihletésére – új címmel, Psalmus Hungaricusként vált ismertté) és Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya. A messze legnagyobb sikert Kodály műve aratta, hosszú időre árnyékba vonva Bartók művét is; az Ünnepi nyitánnyal pedig manapság többnyire valóban csupán a zenetörténetkönyvek lapjain találkozhatunk.

Az Ünnepi nyitányról az első ismertetést Rudolf Kastner készítette, az 1926. tavaszán Berlinben rendezett Dohnányi-hangversenyek számára. Leírását – már csak mint fontos korabeli dokumentumot is – teljes terjedelemben idézzük, Vázsonyi Bálint fordításában:

„Három zenekarra – két teljes és egy fúvószenekarra készült a mű. Ezek közül az első kettő játssza – részben felváltva, részben együttesen – a nagyszabású szonátaformában írott darab expozícióját és feldolgozási részét, míg a fúvószenekar csak a rövidre fogott visszatérés után, a mű óriási fokozással előkészített tetőpontján lép be. Főtémaként egy markáns ritmusú eredeti motívum jelenik meg, a nyitány ezzel kezdődik és ezáltal válik egységes egésszé. Második témaként a műben feldolgozott három magyar himnusz közül az első, a ťSzózatŤ, hangzik fel s ezzel véget is ér az expozíció. Az ezt követő feldolgozási részben az expozíció két témájához Dohnányi 1920-ban komponált ťMagyar HiszekegyŤ-je csatlakozik; és már a feldolgozási rész, éppen úgy, mint a rövid visszatérés, a tetőpontot jelentő kóda – állandóan magasabbra törő – előkészítésének tekinthető. E tetőpontra való megérkezéskor az eddig néma fúvószenekar Erkel Himnuszával szólal meg és a kompozíció mind a négy téma mesteri kontrapunktikus összeszövésével végződik.”

(Nemzeti Filharmonikusok)

2.

BARTÓK: TÁNCSZVIT - KOCSIS ZOLTÁN ÉS A NEMZETI FILHARMONIKUS ...
I. Moderato II. Allegro molto III. Allegro vivace IV. Molto tranquillo V. Comodo VI. Finale – Allegro

A Táncszvit ünnepi koncertre készült: Buda, Pest és Óbuda egyesítésének félévszázados jubileuma alkalmából kérte fel a város vezetése (Kodály és Dohnányi mellett) Bartókot az új kompozíció megírására. Békülékeny gesztus volt ez akkoriban, hiszen az ún. Tanácsköztársaság zenei direktóriumában vállalt (meglehetősen formális) tagság miatt éppen e három mestert éveken át különféle támadások érték: Kodály ellen még fegyelmi is indult. 1923-ra megérett a helyzet a békülésre, s ezt nem csak a politikusok, a megbántott muzsikusok is így érezték. Kodály egyik legnagyobb remekében, a Psalmusban öntötte ki „keserű haragját”. Kétségkívül ennek a műnek volt az 1923. november 19-i bemutatón a legnagyobb visszhangja. Dohnányi Ünnepi nyitányát inkább csak udvarias taps fogadta, Bartók Táncszvitjének fő mondanivalóját pedig, úgy tűnik, nemigen értette a publikum.

Holott Bartók a maga módján nagyon is időszerű gondolatokat fogalmazott meg. A Táncszvit alapjában véve Trianonról szól, egy ideális, a régi bűnöket többé soha el nem követő, népeket egyesítő állam – nincs miért köntörfalaznunk: egy ideális Nagy-Magyarország – látomását jeleníti meg. Igaz, az eredeti koncepció az alkotómunka során módosult, s az is igaz, később egy román zenetudósnak írt levelében maga Bartók is leplezni igyekezett a műnek ezt az eszmei hátterét. Eredetileg a Duna menti népek népzenéjének jellegzetes motívumvilágát állította volna a táncsorozat egymás mellé, úgy, hogy köztük az összekötő elemet egy összetéveszthetetlenül magyaros melódia visszatérései alkotják. Utóbb azonban Bartók a szlovák epizódot nem tartotta elég érdekesnek – viszont komponált egy félrehallhatatlanul arabosat. Ezzel természetesen az eredeti elképzelést feladta, pontosabban szólva: általánosabbá tágította. Kelet-Közép-Európa jól körülhatárolható nemzetei helyett immár az egész emberiség sorsközösségéről szól a zene – de változatlanul a magyaros melódia visszatéréseivel. Mintha a háború után a legtöbbet vesztett, legjobban megcsonkított ország szellemi vezetése volna arra hivatott, hogy a tanulságokat levonva élére álljon minden olyan mozgalomnak, amely az emberek testvériségét hirdeti.

Hat részből és fináléból áll a táncfüzér. Az első téma a legkisebb hangközből, a kisszekundból indul ki, majd a nagyobb lépés (nagyszekund), illetve kisterc következik. A hangközök fokozatos tágításának tendenciája később is megfigyelhető. A második rész karakterisztikus hangköze a kisterc, a következő kvarttal indul – és így tovább. A „fejlődés” persze nem mechanikus. A legszűkebb járású dallamok éppenséggel a negyedik (Bartók saját értelmezése szerint arabos) epizódban találhatók. Az ötödik epizód témája pedig – Bartók említett írásos ön-elemzése szerint – „annyira primitív, hogy nem lehet másról beszélni, mint primitív paraszti jellegről és le kell mondani a nemzetiség szerinti osztályozásról”.

(Nemzeti Filharmonikusok)

3.

HOLLERUNG GÁBOR

A MEGVÁLASZOLT KÉRDÉS

Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus

Cselóczki Tamás (tenor)

Budapesti Akadémiai Kórustársaság
Karigazgató: Balassa Ildikó

Budafoki Dohnányi Zenekar

(2010. május 9., Olasz Kultúrintézet)

Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim, mindenkit szeretettel köszöntök mai hangversenyünkön! A mai nap különleges alkalom: egyrészt azért, mert – miután egész évi sorozatunkat tanítómestereimnek szenteltem – akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy ezzel a záró hangversennyel Földes Imre [1] előtt tisztelgek. Talán leginkább ő a „felelős” azért, hogy mániákusan igyekszem hallgatóságommal megismertetni, megértetni és megszerettetni a zenét. Így hát mindenekelőtt hadd köszöntsem nagy szeretettel körünkben Földes tanár urat!

Másfelől azért is rendkívüli a mai nap, mert ezen a hangversenyen a Budapesti Akadémiai Kórustársaság jelenlegi tagjai mellett a régebbi énekesei is részt vesznek, ugyanis történetesen éppen 30 éve énekelünk együtt.

A Psalmus Hungaricust két apropó kapcsán választottam. Egyrészt, mert nagyon sokat énekeltük a kórussal a kezdetek óta, és életünknek mindig egy-egy ünnepi pillanata volt a mű előadása. Másrészt – utánanéztem –, Földes tanár úr pont 30 éve tartott egy felejthetetlen előadást a Zeneakadémián a Psalmus Hungaricusból. Úgy gondolom, hogy emlékszem az előadásra; a mű megértését, és mindazt, amit ezzel kapcsolatban hiszek és gondolok, azt akkor, ott, a Zeneakadémia előadásán tanultam. Ez persze most ki fog derülni – Földes tanár úr számára bizonyosan.

Kiosztottunk Önöknek egy papírt, s ha nem is olvas mindenki kottát, mégis, valamennyien meg fogják látni, hogy a kotta segítségével kicsit közelebb tudnak kerülni valamifajta csodához, ami a Psalmus fő dallamában rejtőzik.
Tanár úrtól – többek között – egy nagyon fontos dolgot tanultunk, ami szigorúan visszhangzik a fülemben életem szinte minden pillanatában. Nevezetesen azt, hogy nekünk, zenészeknek, minden hangról meg kell értenünk, hogy az miért az, ami, és miért nem valami más. A mindenkori válaszok keresése világosította meg számomra, hogy a zene befogadása a várakozásaink és a várakozásaink teljesülésének viszonyában ragadható meg. A zenehallgató számára a zene élvezete és öröme elsősorban a várakozások beteljesülésében nyilvánul meg, amit egyszerűen ráismerésnek is nevezhetünk.

Bátorításul azért elárulom Önöknek, hogy a zenehallgatás öröme összességében mégiscsak a szokatlanság és a váratlanság által keletkezik, feltéve, ha legvégső érzésünk valóban a várakozás beteljesülése, a ráismerés élménye lesz. Biztosíthatom Önöket, hogy Önök is azokat a zeneműveket szeretik és tartják a legizgalmasabbaknak, amelyekben várakozásaikhoz képest gyakran „becsapja” Önöket a szerző. Mi, zenészek is úgy tanulunk, hogy kisebb mestereken vagy kisebb műveken keresztül először megértjük a szabályokat, majd amikor nagy mesterekkel találkozunk, akkor igyekszünk tőlük eltanulni a csodát: felismerni, hogy mit vártunk, mit és miért azt kaptuk helyette, amit kaptunk. Mi, zenészek, szerencsés esetben meg tudjuk fogalmazni magunknak a választ, de Önök is gyakran érezhetnek zsigereikben valami gyanúsat, furcsát. Végül is ez a zenehallgatásnak az egyik leglényegesebb eleme. A most bemutatásra kerülő Psalmus Hungaricus ebből a szempontból egyedülálló.

Most énekeljük el a „Psalmus-dallamot”, amelyre úgy tekintünk, mint valami kőbe vésett tökéletességre.

Hollerung Gábor előadásának további része az alábbi linken megismerhető:

A megérthető zene – Hollerung Gábor karmester