MALINA JÁNOS
TISZTELET BARTHA
DÉNESNEK[1]
Bartha Dénes
(MTI Fotó: Szamosi János,
1988.X. 1.)
Bartha Dénes 1983. október 2-án töltötte be 75. évét. Ebből
az alkalomból a Magyar Zeneművészek Szövetségének Zenetudományi és
Kritikai Szakosztálya ez év január 18-án és 19-én tudományos ülésszakot
rendezett tiszteletére a Szövetségnek is otthont adó Vörösmarty téri épületben.
Azt hiszem, Bartha Dénest mindenki őszintén, szívből
tiszteli. Bartha Dénes, a zenetörténész, a tudományszervező, a pedagógus
kiemelkedő kvalitásait, Bartha Dénesnek, a kollégának, a tanárnak, az
embernek az erényeit, vagy legyünk egyszerűbbek: a szeretetreméltóságát, a
belőle áradó melegséget és szerénységet – nos, mindezt nemcsak
hogy nem vonja kétségbe senki, hanem úgy érzem, nagyon is örömmel és
őszintén – őszintén! – elismeri, bármilyen iskolához, irányzathoz
vagy érdekszövetséghez tartozzék is. Jó dolog, hogy vannak még ilyen
általánosan elismert értékek a világon. Ezek védik a széteséstől –
egyelőre legalábbis.
Huszonnégy előadás hangzott el a tudományos ülésszak két
napján. Az előadások színvonala semmiképp sem rontotta a – mondom –
őszintén ünnepi hangulatot: mindegyik – talán kettő kivételével – az
alkalomhoz méltó színvonalat képviselt, és legalább egy részletprobléma alapos
és avatott kézzel végzett feldolgozását nyújtotta.
Képtelenség volna persze ezen a helyen az összes előadásra –
akár csak vázlatosan is – kitérni. Ehelyett három, alkalmilag választott
szempont alapján sorolom fel néhányukat.
Négy olyan előadást hallgattunk, amely egészében vagy
legalább jelentős részben magának Bartha Dénesnek a munkásságát,
pontosabban e munkásság valamely aspektusát vizsgálta. Berlász
Melinda a folyóirat-szerkesztőnek, Ujfalussy
József a magyar zenetörténet kutatójának eredményeit tekintette át és
értékelte. Eckhardt Mária a Bartha Dénes által
rendezett 1936-os Liszt Ferenc emlékkiállítás egyedülállóan gazdag anyagáról és
az anyag időközbeni sorsáról adott ismertetést; Legán˙
Dezső pedig, Budapest újabb zenei múltjáról tartott előadásában,
akarva sem kerülhette volna meg Bartha Dénes szervezői és szerkesztői
– szóval mozgató, inspiráló – tevékenységét.
A Bartha Dénes által szerkesztett két folyóirat, a Magyar Zenei
Szemle (1941–1944) és a Zenei Szemle (1947–1949) Berlász
jellemzése szerint „a tudományos folyóirat típusához közelítő
szaklap" volt. Különösen az előbbi esetében volt a
főszerkesztőnek módja és ideje érvényesíteni azt a sziporkázó
sokszínűséget, ami tudományos és tanári egyéniségének olyannyira sajátja.
Tanulmányokat közölt a lap a magyar zenetörténet kérdéseiről, általános
zenetudományi témákról, a zenepedagógia reformjáról; magas színvonalú és gazdag
szemlerovattal rendelkezett; teret biztosított olyan határterületeknek, mint a
zeneesztétika és a zenepszichológia, tartalma rugalmasan alkalmazkodott az
aktualitásokhoz. Bartók-, Kodály-emlékszáma jelent meg, Mozart halálának
évfordulójához cikksorozattal kapcsolódott, külön figyelmet szentelt az erdélyi
magyar zenetörténetnek, közreadta az új (1920 utáni) magyar zene
bibliográfiáját, bátran tért vissza újra meg újra a francia - többek között a
kortárs francia — zene kérdéseihez. Berlász külön hangsúlyozta:
amellett, hogy Bartha Dénes sokat írt a lapba – egyebek közt a szemlerovat
szürke eminenciásaként –, lépten-nyomon felbukkanó
apróbetűs szerkesztői megjegyzéseivel is módját lelte annak, hogy
kiegészítse, kontrollálja, összefüggéseiben láttassa az amúgy is gondosan
szerkesztett, értékes anyagot.
Ujfalussy József előadásából megtudtuk, hogy a
berlini egyetemről frissen szerzett zenetudományi doktorátussal
hazatérő Bartha hamarosan magyar téma felé fordult. Német reneszánsz
tárgyú disszertációja után, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz kerülve, éles
fordulattal egy hazai vonatkozású, és talán periférikusnak tetsző
feladatnak vág neki: a jánoshidai avarkori
kettőssíp sokoldalú vizsgálatának. Az 1934-ben megjelent közleményt (Archeologia Hungarica) – így Ujfalussy
– ma is tanítani kellene: a feldolgozás komplexitása és módszertani alapossága,
a szűken vett zenetudomány és organológia
mellett az orientalisztika, a régészet, a kultúrtörténet, a néprajz
szempontjainak szerves, leleményes alkalmazása a fiatal tudós bámulatos
érettségéről és gondolkodásának eredetiségéről tanúskodik. 1936-ban
megírja Erdély zenetörténetét; 1943-ban magyar zenetörténete jelenik meg
németül. Tanít a Zeneakadémián és a budapesti egyetemen. Magyarországot az
európai fejleményekről, Európát a hazai zenéről tájékoztatja. S
közben megint mindenütt ott találjuk, ahol áldozatos aprómunkára van szükség.
Mint a Nemzeti Múzeum tisztviselője, ő kezdeményezi a híres,
időközben felbecsülhetetlen értékűvé vált népzenei
felvételgyűjtemény, a Pátria-lemezsorozat elkészítését. S három
mintaszerű forrásközreadást is elkészít az évtizedek során: Szalkai érsek
zenei tárgyú iskolai jegyzeteit (1934), a 18. század magyar dallamainak
gyűjteményét (1935), továbbá Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekét
(1953) adja ki. Mindehhez hozzátehetjük: élete egyik
központi témáján dolgozva, Haydn-kutatóként is elsősorban a sajátosan
magyarországi vonatkozások vizsgálata kötötte le.
Eckhardt Mária előadása ezt a képet annyiban
gazdagította, hogy kiderült belőle: Bartha Dénesnek a rendkívül zsúfolt
30-as években még Liszt munkásságában is milyen mélyreható alapossággal el
kellett mélyednie ahhoz, hogy a nagyjából 500 (egyébként 900 közül
kiválasztott), többségében egyedi dokumentumot összegyűjthesse, a kiállítást
ismét csak példamutatóan megrendezze, s a bevezető tanulmánnyal megfejelt
leíró katalógust megszerkeszthesse – s akkor még nem is esett szó az ilyenfajta
munkával járó rengeteg adminisztratív, gyakorlati teendőről.
Ismét egy határterület: a régészi munkával is ismerős, a
bibliográfus, a zenei újságíró-kritikus-szerkesztő, az organológus,
a folklorista Bartha Dénes mellett a muzeológus is bemutatkozik. Ha erre
gondolunk, akkor az ülésszak szerencsés vonása volt, hogy néhány előadó,
ha nem Bartha Dénesről beszélt is közvetlenül, hanem az ő valamelyik
témájával kapcsolatban mondott is el valami újat (mert ilyen is volt: Szendrei
Janka a Szalkai-kódex kottaírásából kiindulva jutott el fontos
következtetésekhez a korabeli városi iskolai zenei oktatás viszonylag magas
színvonaláról, Tari Lujza pedig Bartha Dénes egyik
„vesszőparipáját", a strófaelvű témaépítkezés kérdését vizsgálta
a hangszeres népzene területén), tehát hogy nem is egy előadó – a barthai
példa nyomán – olyan témát és megközelítést választott, amely a tárgy
természetéhez alkalmazkodva igénybe veszi valamely – esetleg nem is olyan közeli –
határtudomány(ok) segítségét. Ezek alkotják a második olyan csoportot,
amelyről említést kell tennem.
Eckhardt Mária előadásáról már volt szó. Szendrei
Janka ugyancsak említett dolgozata – izgalmas módon – egy tisztán
művelődéstörténeti kérdésre keresi a választ tisztán zenetudományi –
paleográfiai – eszközök segítségével. Maróthy János
előadása (a zenei végtelen természetéről) a legtisztább esztétikai
kategóriák magasába ragadta a hallgatót. Tematikáját tekintve a
legprovokatívabb Szemere Anna felolvasása volt, aki a modern populáris zene
kutatása nyomán felmerülő, nagy horderejű – elsősorban
szociológiai természetű – kérdésekről beszélt érdekesen.
Számomra mégis Sárosi Bálint
előadása volt a legizgalmasabb „interdiszciplináris” szempontból. Egy
„többnyelvű" cigányzenekar Erdélyben – ez volt a címe. A
„többnyelvű” szó azért áll idézőjelben, mert itt nem a beszélt, hanem
a zenei nyelv szempontjából vett többnyelvűségről van szó. Sárosi egy románoknak és magyaroknak egyaránt játszó kolozsi cigányzenekar példáján azt mutatta be, hogy
egyrészt a zenei többnyelvűség puszta fogalma, meghatározása milyen
váratlan nehézségeket rejt magában, másrészt ez a zenei többnyelvűség
milyen messzemenően nem analóg a nyelvi többnyelvűség jelenségével.
Igazi nyelvészek, szemiotikusok számára is érdekes,
meggondolkodtató leckét kaptunk.
Végül egy harmadik szempont, aminek nehéz ellenállni: hadd
említsem meg befejezésül azt a néhány előadást, amit, minden tematikus
szemponttól függetlenül, a legnagyobb élvezettel hallgattam. (Itt persze le
kell mondanom az objektivitás igényéről.)
Olsvai Imre arról tartott frappáns kis előadást,
hogy az ismert Jakob Paix-féle ungaresca-dallamra
Bárdos Lajostól alkalmazott szöveg amolyan értelmetlen táncszóknak vélhető
„tambur, andandóri” fordulata milyen érdekes népzenei forrásra, s azon
keresztül milyen régi európai tradíciókra vezethető vissza.
Sólyom György Liszt kései zenéjének egy sajátos harmóniai
jelenségéről, az „álkonszonanciák”-ról beszélt, iskolapéldáját adva annak, hogy az igazi
előadó még egy apró szakmai részletkérdésnek vélhető témáról is tud
úgy beszélni, hogy a hallgató azt érezze: nagyon is fontos összefüggések
világosodtak meg előtte.
Az ülésszakot Wilheim András
Tételsorrendek Bartók műveiben című előadása zárta – a
lehető legméltóbban. Wilhelm fontos és sokszor felvetett kérdéshez mert
egy rövid felszólalásban hozzászólni – joggal, mert következtetései újak és jelentősek. Dokumentumokat bőven felsorakoztató
eszmefuttatásának lényege: bármennyit írtak is róla, még mindig nagyon keveset
tudunk arról, mikor mennyire tekinthetők definitíveknek Bartók ciklusai,
tételsorrendjei. A legfontosabb (egymást részben átfedő) észrevételek: a)
jobban figyelembe kell venni a Bartók koncertjeiről fennmaradt
dokumentumokat, b) a népdalfeldolgozás-ciklusokat és a pedagógiai műveket
is be kell vonni a vizsgálódásba, c) Bartók esetében meg kell kérdőjelezni
a zárt mű romantikus ideáljának az érvényességét, és d) meg kell
barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy néhány Bartók-utalás – tipikusan romantika előtti szemlélettel
– az előadó hatáskörébe utal át
bizonyos utólagos kompozíciós feladatokat (ciklusok összeválogatása és
sorrendjének megállapítása, hangszerelés, bizonyos fokú átdolgozás).
Wilheim előadásában a megszokott módon
kapcsolódott össze a virtuozitás a tudományos felelősségnek szinte kézzel
fogható jelenlétével. Mindezek után szerényen szót kért az ünnepelt is,
akiről az elhangzottak alapján végérvényesen leszögezhetjük, hogy néhány
évvel idősebb, nagy nemzedéktársainak, Szabolcsi Bencének és Gombosi
Ottónak egyéni arcú, azonos szellemi rangú társa. Kiegészítette az
életéről elhangzott adatokat, amolyan rövid önéletrajzzal kedveskedett
nekünk. Aztán már át is tért arra, hogy jelenleg mi foglalkoztatja leginkább.
Derűs volt, lelkes és energikus – akik ismerjük, tudjuk: nem is lesz soha
másmilyen. Olyan ember Bartha Dénes, aki – akaratlanul is – el tudja érni, hogy
mindenki őszintén, szívből tisztelje. Sőt: szeresse is.
Bartha Dénes
emléktáblája, Dinyés László alkotás
(Budapest, I. Attila út 87.)