„...megteremtettem egy világot, amelyben jól érzem magam" [1]
Beszélgetés Maros Miklóssal (2003)
- Svédországban gyakran faggatják egymást az emberek: honnan
jöttél? Több ez, mint puszta kíváncsiság: az ismerkedés kezdetének
elmaradhatatlan kérdése. A válaszokból azután az életútja felén járó alkotó
gazdag tevékenysége bontakozhat ki. Hol kezdted a pályádat?
- Pécsett születtem 1943-ban.
Apám MarosRudolf, Kodály egykori növendéke a század második felében egyike volt
a legismertebb és legmegbecsültebb magyar
zeneszerzőknek. Anyám Molnár Klára hegedűművésznő. A
zenével háromévesen kerültem kapcsolatba, legtöbb időmet a zeneiskolában
töltöttem. Később az általános iskolával párhuzamosan elkezdtem a
zeneiskolai tanulást is - hétéves koromtól csellóztam és zongoráztam. 1958-tól
1963-ig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola zeneszerzés szakán Sugár Rezső óráit látogattam. Olyan
személyiségek vettek körül, akik befolyásolták pályaválasztásomat, ám ennek
ellenére nem irányítottak zenei pályára - magamnak kellett döntenem.
De ez számomra soha nem lehetett kérdés: 1963-tól 1967-ig a budapesti Liszt
Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán
Szabó Ferenc növendékeként tanultam.
- Hogyan kerültél Svédországba?
- A főiskolai tanítás
régimódi és teoretikus volt, kevés szabad komponálással és sok
stílusgyakorlattal. Ma már látom e módszer előnyeit is, nem csupán az
akkori, alkotásra kevéssé ihlető munka kellemetlenségeit. Magyar viszonyok
között ebbe belejátszott az is, hogy bizonyos szerzőket-műveket
szabad volt ismerni vagy követni, másokat nem. Hogy a bezártságból valahogy
kiszabaduljak és megtaláljam a magam hangját, saját zenei
kifejezőeszközeim tárát, arra gondoltam, máshol kell a tanultakat
rendszereznem - és persze megismernem azt a rengeteg anyagot, amely hozzánk
akkoriban nem juthatott el. Ösztöndíjat nem szerezhettem. Mikor az énekkar,
amelynek tagja voltam, Bécsben vendégszerepelt, előadás után nem tértem
vissza Budapestre. Feleségemmel, aki ugyanabban a kórusban énekelt, pár hónapos
bécsi tartózkodás után Stockholmba utaztunk. Itt éppen azt tanulhattam, amit
Budapesten nem: hogy mi az, ami új, de az enyém lehet. És azt, ami talán a
legfontosabb: minden hangért felelősséggel tartozom. Ha egy hang számomra nem
az igazi, akkor más számára sem lehet az. 1968-tól 1972-ig a stockholmi
Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán
Ingvar Lidholm és Ligeti György növendéke voltam. Már
tanulmányaim befejezése előtt a Stockholmi Elektronikus Zenei Stúdió
tanára lettem. 1971-től két évig a stockholmi Zenegimnázium
zeneszerzéstanáraként kerestem kenyerem.
-
Mi
vezetett az elektronikus zenéhez?
- Minden újdonság érdekelt,
mindent ki akartam próbálni. A Stockholmi Elektronikus Zenei Stúdió éppen
itteni főiskolai tanulmányaim idején kezdte meg munkáját. Természetes volt
számomra, hogy megtanuljam azt a technikát is, amely az elektronikus zenéhez
szükséges. Akkor készültek az első számítógéppel vezérelt darabok.
Manapság már kezdetlegesnek tűnik ez a technika, akkoriban viszont sok
zeneszerző még ezt sem ismerte, engem pedig már 1971-ben alkalmaztak, hogy
tanfolyamon segítsek a zeneszerzőknek elsajátítani a berendezés
kezeléséhez szükséges tudnivalókat. Ebből aztán lassan tanári funkció
lett. Magam kevés elektronikus zenét komponáltam - talán azért, mert
gyerekkorom óta mindig muzsikusokkal szerettem volna foglalkozni. Az
elektronikus zene a kompozíciónak a szerző által rögzített, végérvényes
interpretációja.
Az akusztika, az elektronikus
berendezés ugyan befolyásolja a hangzást, de a rögzített mű változatlan
marad. Olyan lesz az előadás, mintha felvételt hallgatnánk
hanglemezről. Ez pedig csupán egy előadás dokumentációja, nem maga az
interpretáció. Ezért kilenc év után abbahagytam a munkát a stúdióban, és csak
nagyon ritkán térek vissza az elektronikus berendezések közé.
- Mely műveidet tartod kiemelkedőnek?
- Ha fel kellene sorolnom néhány
kompozíciómat, amely számomra is fontos, és emellett jelentős sikert is
aratott, elsőként Turba című
kórusművemet említeném, amely 1971-ben, Londonban az Új Zene Nemzetközi
Társasága (ISCM) fesztiválján keltett figyelmet. Szimfóniáim - főként az
1., a 3. és a 4. - szintén többször megszólaltak nagyobb közönség előtt.
Fontosak számomra a szimfóniák, mert mindig egy meghatározott időszak
összefoglalásául szolgáltak. Versenyműveim közül a Harsonaversenyt, a
Klarinétversenyt és a Szaxofonversenyt említeném.
- Nagy merészség kellett ahhoz, hogy a szabadfoglalkozású
zeneszerző életmódját válaszd?
- 1990 óta a svéd állam garantált
művészi fizetést folyósít számomra. Enélkül a szabadúszói életforma
igencsak bizonytalan egzisztenciát jelentene, a jogdíjbevétel ugyanis ingadozó,
s a megrendelések száma sem haladhat meg bizonyos határt, hiszen nem lehet
tiszta lelkiismerettel bármennyit vállalni. A rendelések mindig valamilyen
intézménytől érkeznek, ezek fizetnek. Az előadógárda, melynek tagjai
a mai zenét terjesztik, nem tartozik a krőzusok
közé, mecénások pedig nincsenek – legalábbis errefelé. Viszont sok az olyan
muzsikus, aki szeretné, ha új darabot írnának számára. Mivel a szabadfoglalkozás
éppen ezt jelenti – azt, hogy az ember akkor is komponálhasson, ha azért senki
sem fizet, ebben segít a garantált állami fizetés. Szabadfoglalkozásúként
többet is utazhatom, mint ha tanítanék vagy más állandó elfoglaltságom volna.
Eljuthatok több darabom bemutatójára, fontosabb előadásokra.
- Zongoraszonátád megírása három évtizeden át foglalkoztatott -
a művet most sikerült befejezned. Kellett-e új formákat teremtened?
- Nem tudom előre
meghatározni, milyen legyen egy darab formája. Ez munka közben alakul. Utólag
elemezhető, milyen ismert formára hasonlít leginkább a mű.
Főiskolai tanulmányaink nagyrészt abból álltak, hogy elsajátítottuk a
zeneszerzés technikáját - ez persze a korábbi korszakok nagy mestereinek
technikája volt: az a formavilág, melyet évszázadok alatt ők alakítottak
olyanra, amilyennek ma látjuk. De ez soha nem volt végleges. Egy Haydn- és egy
Beethoven-szonáta formailag nagyon különböző.
Minden mester kialakított magának egy zenei nyelvet és egy technikát, amellyel
ezt a nyelvet használni tudta. Ezek aztán korszakonként különböző
stílusokat eredményeztek. Mi ennek a tradíciónak vagyunk a legutóbbi - vagy
talán utolsó - ága. Nekünk is meg kell teremtenünk a magunk zenei nyelvét.
Harmincöt éves zeneszerzői munkám során megteremtettem egy világot,
amelyben jól érzem magam. Ehhez azonban ennyi idő kellett: zongoraszonátám
megszületése ezért húzódott évtizedekig.
- Kamaraegyüttesedet, a Marosensemble-t
1972-ben alapítottad. Karmesterként szerepeltél több mint száz új (főként
svéd) darab bemutatóján vagy első svédországi előadásán, rádió- és
lemezfelvételeken. Turnék tették ismertté a Marosensemble
nevet, Magyarországon kétszer is felléptetek. Az együttes mellett
különböző svéd és közép-európai szimfonikus zenekarokat vezényeltél.
-
Az együttes a mai zenére specializálódott, műsorainkon főként
svéd bemutatók szerepeltek. Persze sok külföldi darabot is bemutattunk, köztük
sok magyar kompozíciót. Húsz évig működtünk, ám idővel mind nehezebb
lett olyan koncerteket szervezni, amelyeken nagyobb együttes is felléphet.
Műhelyünk nem három-négy muzsikusból, hanem tíz-tizenötből állt: ha
csökkentjük a szereplők számát, az már nem a mi együttesünk lett volna,
csupán annak néhány zenésze. Ekkor aztán megszűnt a Marosensemble
munkája, és vele az együttes is.
Oolit (10:47)
Dimensions (9:25)
Maros
Miklós: Oolit / Dimensions
℗
1992 Caprice
-
Nemrég
fejezted be operádat.
-
Jó barátunk volt az ismert műfordító, Csatlós János, aki számos
magyar művet ültetett át svédre, és sok svédet magyarra, többek közt az
egyik legjelentősebb svéd író, Sven Delblanc
munkáit. A hetvenes évek végén fordította Delblanc
kisregényét, a Herélteket. Az ő ötlete volt, hogy a műből operát
kellene komponálni. Beszélt is Delblanckal, akinek
először nem akarózott beleegyezni a dologba, később mégis írt nekem
egy szinopszist. Ezután sajnos sok minden közbeszólt, ami miatt a librettó és
így az opera sem készült el akkor. Ennek már több mint húsz éve, azóta Csatlós
is, Delblanc is meghalt. Néhány éve ismét felvettem a
kapcsolatot az Operaházzal, és Lasse Zilliacus, a színház egyik volt dramaturgja elkészítette az
opera szövegkönyvét.
A mű súlyos problémát vet
fel. Erősen egyszerűsítve úgy foglalhatnám össze: azt a kérdést
tárgyalja, mit ér a művészet, mire teszi fel az ember az életét, mit hagy
maga után és jelent-e az valamit valaki számára, van-e értelme. Bár operám
megrendelésre készült, bemutatója különböző okok miatt több éve
késlekedik. Most azonban elhatározták, hogy a következő évben színpadra
állítják. Az Opera a Drottningholmi Udvari Színházban
rendezi a bemutatót 2004. június 3-án. Ez a színház 1766-ban épült és páratlan
az egész világon, mert jelenleg is ugyanúgy működik, átépítés és
modernizálás nélkül, mint majdnem 250 évvel ezelőtt. Az egyetlen modern
technikai vívmány, hogy 1922-ben bevezették az elektromosságot. A színház
persze jóval kisebb, mint az Operaház, így nem állt nagy zenekar
rendelkezésemre. Viszont az énekesek könnyebben énekelhetnek a kisebb és
nagyszerű akusztikájú színházban, a közönség pedig közelebb ül a
színpadhoz. Természetesen az, hogy a drottningholmi
kastély és a színház Stockholm egyik legismertebb látnivalója, már előre
garantálja, hogy a közönség oda fog találni az előadásokra. Számomra
azonban fontosabb, hogy ezzel a bemutatóval bekapcsolódhatom egy olyan töretlen
tradícióba, amely már III. Gusztáv idejében igen magas színvonalon működött,
a király maga is számos előadáson vett részt, még új mű
szövegírójaként is. Gusztáv most az én operámban fog színre lépni. A színházban
az eredeti 18. századi technikai berendezést használják, és a régi díszletek is
megvannak, így például azt a jelenetet, amelyben Gluck Orfeuszából szólal meg
egy részlet, ugyanazzal a díszlettel adjuk elő, mint 1773-ban, a
bemutatón!
-1975 és 1980 között a Svéd Zeneszerzők Szövetségének
elnökségi tagja, 1981-től 1991-ig ugyanezen szövetség alelnöke voltál.
1998 óta a Svéd Királyi Zeneakadémia tagja vagy. A zenészek világpolgárok,
bizonyára sokat utazol magad is. Sikereid, emlékeid sem éppen hétköznapiak.
- Azt hiszem, ezek az adatok
elárulnak valamit arról, melyik ország zenei életéhez tartozom. Itt befogadtak.
Nemrég zajlott le az Akadémia évi közgyűlése, ahol az elnökség tagjává
választottak. De a zeneszerző számára nagyon fontos, hogy művei más
környezetben is megszólaljanak, hogy más országokban is hallhassák, mivel
foglalkozik. A legtöbb előadás az előadóművészek kezdeményezése
nyomán születik. Az utóbbi évben például főképp olyan kamaraegyüttesek
kérésére írtam, akik meglévő repertoárjukat szerették volna gazdagítani
olyan kompozícióval, amelyet csak ők játszanak. Tavaly ősszel írom
egy darabot, amelyet már vagy húsz alkalommal előadtak, többek közt
skandináviai és balti turnékon is. A vilniusi koncert után megkeresett egy
litván muzsikus, és kérte, írjak valamit az ő együttesének is. Ott volt a
koncerten egy énekesnő, ő is kérte, hogy küldjek neki valamit. Most
kaptam tőle levelet, írja, hogy előadta darabomat Vilniusban. Egy
másik újabb darabomat holland együttes rendelte meg, a harmadikat egy német. A
hollandok is előadták már a nekik készült művemet. Ezek sokszor
apróságoknak tűnnek, de az egyik előadás hozza a másikat, hiszen azok
a muzsikusok, akik új szerzeményt kérnek, mindig valamilyen koncertélmény
hatására jelentkeznek.
Három évtized alatt több mint 180
darabot írtam. Mindegyikhez fűződik valamilyen élmény. Nagyon érdekes
volt az első svéd bemutatóm. És az első nagyobb nemzetközi fesztivál
- meg persze az is, amikor először jutottam vissza a vasfüggöny mögé: az
első magyarországi bemutatkozás, az első lengyel, NDK-beli vagy szovjetunióbeli
koncert. Az utóbbi tíz évben az európai térkép több olyan országgal
gazdagodott, ahol a zenei tradíció nagyon erős, így nagy élmény volt
számomra darabjaimat néhány nagyszerű litván, ukrán vagy orosz muzsikus
előadásában hallani. De az is különös érzés, ha egy tehetséges zeneiskolás
gyerek adja elő valamelyik, e célra alkalmas darabomat. Sajnos a rádiók
műsorpolitikája mindinkább a szórakoztatás felé halad. Ezért is nagyon
fontos, hogy minél több mű legyen hozzáférhető hanglemezen. Nekem
szerencsére elég sok darabom van forgalomban. Legújabb lemezemet a svéd Caprice cég készítette, ez csupán egyetlen korábban nem
publikált művet tartalmaz, a többit régebben megjelent LP-kről másolták át CD-re. Ezek a kompozíciók már régen
nem voltak hozzáférhetők a kereskedelmi forgalomban, így lényegében újnak
számítanak. Érdekes ismét hallani az olyan darabot, amelyet több mint harminc
éve komponáltam, és amelyet immár huszonöt éve rögzítettek hanglemezen.
Tar Károly
Magyar zongoramuzsika a határokon
túlról. Maros Miklós: Complete Piano Works (Perfect Noise PN 1704) (Fittler Katalin)
(Parlando 2019/1.)