Egy életút a könyvtár és a kórusmozgalom vonzásában

A zenekultúra intézményrendszerének fontos, de általában nem kellően méltányolt és ismert egységei a zenei könyvtárak. A „zene” tulajdonképpen a középkor óta – hangjelzett kódexek formájában – jelen volt a könyvtári gyűjteményekben, a nyomtatás feltalálása, majd gyors terjedése a XVI. században szélesebb körben tette lehetővé a kották használatát és sorra létesültek a különféle jellegű ének- és zenekarok igényeit, szükségleteit kielégíteni hivatott főúri és székesegyházi kottatárak. A mai értelemben vett zenei könyvtárak azonban kétségtelenül új jelenségek, a XIX. században szerveződtek meg. Kialakulásukban két tényezőnek volt jelentős szerepe. Az egyik a zeneoktatási intézmények megjelenése és sokasodása volt, a másik pedig a zenetudomány, mint önálló diszciplína megszületése. A zeneiskolákban a kották mellett a növendékeknek és a tanároknak szükségük volt az elméleti, történeti, pedagógiai stb. szakirodalomra: alapvetően az új tudományág szellemi eredményeit közvetítő kiadványokra. Ezen igények kielégítésére és a dokumentumok szolgáltatására megszületett a mai értelemben vett zenei könyvtár, amely a nyomtatott (és kéziratos) kotta mellett a szakirodalmat is gyűjti és szolgáltatja. Amikor a XIX. században a technika lehetővé tette a hangrögzítést, nem minden vita nélkül ugyan, de a XX. században a gyűjteményekben megjelent a hallható zene is. Ez azt jelentette, hogy a speciális gyűjtőkörű zenei könyvtárak a „zene” minden megjelenési formáját: kottaként, hangfelvételként és a zenéről szóló szakirodalomként egyaránt gyűjtik. A „zene” megjelenési formájának ez a sokszínűsége okozza a zenei könyvtárak sajátos, egyedi vonását és a gyűjteményeket kezelő könyvtárosok különleges szakismereteinek szükségességét.

Ha vannak zenei könyvtárak, joggal gondolhatjuk, hogy vannak a kollekciót kezelő, feldolgozó és szolgáltató professzionális könyvtárosok is. Ez az alapvető megállapítás sajátságos módon meglehetősen nehezen vált elfogadottá. Ma már evidens a könyvtárások fontosságának felismerése, de a kezdeteknél nem ez volt a helyzet. Hazánk legnagyobb állományú és legösszetettebb szolgáltatásokra képes zenei könyvtára a Zeneakadémia – mai nevén Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem – bibliotékája. Értelemszerűen egy idős az intézménnyel, mégis, könyvtárosa, fő hivatású, csak a könyvtár ügyeivel foglalkozó könyvtárosa azonban csak évtizedekkel az alapítás után, 1923-ban neveztetett ki Sereghy Elemér személyében. Addig többnyire az Akadémia titkára vagy az intézmény egy-egy tanára egyéb teendői mellett, mintegy félállásban volt a bibliotéka gondozója. Sereghy viszonylag rövid ideig, 1928-ig volt felelőse a gyűjteménynek, abban az évben szívrohamot kapott munkahelyén és váratlanul elhunyt. A következő két könyvtáros működése viszont kellően hosszú ideig tartott és mindkét személy maradandóan rányomta bélyegét a zeneakadémiai könyvtárra. Prahács Margit 1928-tól 1961-ig, utóda, Kárpáti János pedig 2005-ig vezette az intézményt. (Ezzel a 44 évvel minden jel szerint a leghosszabb ideig működő hazai könyvtárvezető volt.)

Az ő utóduk lett Gádor Ágnes, aki ugyan viszonylag rövid ideig vezette a bibliotékát, 2012-ben vonult nyugdíjba, de személye, működése elválaszthatatlan az intézmény legújabbkori történetétől. 1971-ben lett a könyvtár munkatársa és végigjárta a hivatali szamárlétrát a munkatársi, majd főmunkatársi beosztástól az igazgatói stallumig. A mintegy négy évtized alatt Gádor Ágnes a hazai zenei művelődés megkerülhetetlen személyisége lett. Ennek az életútnak rokonszenves vallomását bőséges dokumentumokkal hitelesítve olvashatjuk a szerző Zenetörténeteim című és Egy zenei könyvtáros életútkalandjai alcímű visszaemlékezésében, mely a közelmúltban jelent meg. A kötetből megismerhetjük a szerző rokonszenves személyiségét, derűs természetét, optimizmusát, amely az őt és családját érő XX. századi traumák ellenére meghatározta életútját és ez a derű teszi vonzóvá, mint olvasmányt a memoárt. A kötet végén írja, hogy „sokszor nevetve, sokszor elszorult szívvel, könnyekkel a szememben” írta a kötet lapjait. Egy hiteles ember hiteles emlékezéseit olvashatjuk és azoknak is érdekes olvasmány, akiktől távol áll a zenei könyvtárosság.

Gádor Ágnes, a Szilágyi Erzsébet Női Kar alapító tagja, a fenti könyv kiadója

A szerző életét átfogta a zene. Első koncertélményére ötéves korában került sor, attól kezdve vágya volt, hogy ilyen kórusban énekeljen. Énekelt a Vándor Kórusban, a Goldmark Kórusban és életre szóló hatást gyakorolt rá gimnáziumi énektanára, Mohayné Katanics Mária. Eredetileg zenetanár és karvezető szeretett volna lenni, de különböző okok (X-es származás, nem konzervatóriumban végzett középiskolai tanulmányok és az egyik zeneakadémiai oktató antiszemitizmusa) miatt nem sikerült zeneakadémiai felvételije, így az ELTE könyvtár-földrajz szakán szerzett diplomát. Gádor Ágnes számára azonban a kórusmozgalomban való aktív részvétel nyilván pótolta a konzervatóriumi tanulmányok hiányát. Mint a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium tanulója Sztojanovits Adrienne, majd Mohayné Katanics Mária növendéke volt és utóbbi legendás karvezető talán egész későbbi életét meghatározta. Mint a kötetben írja „Ha rangsorolni kellene és lehetne, ő azok között van, akiknek a családom után a legtöbbet köszönhetem.”. Alapítója és évtizedeken keresztül volt közreműködője a Szilágyi Erzsébet Női Karnak. Gádor Ágnes a kórus nélkülözhetetlen tagja lett, mint egy 1972-es cikkben kifejtette „Az érdekel elsősorban, hogyan lehetne a zeneirodalom dalait közkinccsé tenni. Hol van bennük vagy előadási módjukban a kulcs, amellyel értékeik feltárhatók, vagy amely elzárja őket a tömegek elől. Miért csak a ’vájt fülűeknek’ szólnak nálunk ezek a dalok? Ezzel a leegyszerűsített kérdéssel tulajdonképpen elmondható Schubert-dalokat elemző kísérleteim lényege, indítéka.” Gádor Ágnes nem lett, nem lehetett karvezető, középiskolai zenetanár, de megtalálta azt a feladatot, amely révén sokak zenei ízlését, műveltségét alakíthatta, formázhatta. Különösen Schubert dalainak lett egyik legavatottabb hazai ismerője és művészetének értő közvetítője.

Zenei könyvtárosként találta meg azt a hivatást, amelyben leginkább kiteljesíthette személyiségét és hasznos segítője lehetett az akadémia tanárainak és hallgatóinak. A könyvtárosság arra is lehetőséget teremtett, hogy behatóan foglalkozzon a szeretett intézmény történetével, 2017-ben publikálta a Zeneakadémia könyvtárának múltjáról összeállított dokumentumkötetet és kollegájával, Szirányi Gáborral számos forrásközlést tett közzé az egyetem, korábbi főiskola történetének valamely szegmenséről. Ezekkel és más publikációival méltán sorokazik Gádor Ágnes is a Zeneakadémia tudós könyvtárosai – Prahács Margit és Kárpáti János – mellé.

A szép kiállítású kötethez számos jól megválasztott fényképfelvétel csatlakozik.

Pogány György