(A magyar jazz diaszpóra keletkezése és szerkezete)

Routledge, London-New York, 2022.

(ISBN 9780367677794, 198 oldal)

 

 

Havas Ádám Kornél (1988*) a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Társadalompolitika Intézet Szociológia Doktori Iskolájában a Szegény rokonok: A magyar jazzszcéna szerkezete és rétegződése című, 2018-ban született doktori (PhD) értekezése[1] a közvetlen előzménye a jelen kötetnek. Emellett számos résztanulmány is megjelent néhány folyóiratban. Ily módon az angol nyelvet talán kevésbé értők számára is könnyebben érthetővé válik Havas Ádám új műve.

 

2022. május 19-én az egyik legjelentősebb angol nyelvű szakkönyvkiadónál, a londoni és New York-i székhelyű Routledge-nél. az Ashgate Popular and Folk Music Series keretében jelent meg Havas Ádám budapesti szociológus és jazzkutató The Genesis and Structure of the Hungarian Jazz Diaspora című kötete. A munka egyfajta angol nyelvű összegzése azon magyar jazztörténeti kutatásoknak és előadásoknak, amelyek az elmúlt pár esztendőben Havas Ádám személyéhez köthetők.

 

Magam a szokásos könyvtári katalógus bóklászásaim közepette a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban bukkantam az első példányra. Hamarosan kiderült, hogy az utóbbi esztendőkben igen komoly fordulatot vett magyar jazztörténeti kutatás alapművéről van szó.  Úgy tűnik, hogy beigazolódik Maróthy János elképzelése, amit ő még 1970 táján fogalmazott meg az MTA Zenetudományi Intézetben: szociológiai oldalról kell nekiveselkedni a magyar jazz történetének, s ahhoz szociológusi alap hozzáállás is szükséges. Mármint az egyebek mellett. Az akkori, rövid idő után leállított magyar jazztörténeti kutatócsoport (Csányi Attila-Pál Sándor-Simon Géza Gábor) pedig csak pisloghatott. Ugyanis hiába szerettek volna a magyar jazztörténeti kutatás jobb megalapozására tovább tanulni, az akkori magyarországi jazzvezetés igencsak mereven elzárkózott ettől. Sőt, leállította a magyar jazztörténeti kutatásokat a Magyar Tudományos Akadémián belül. Több mint fél évszázad elteltével (!) ez a mai napig sem indulhatott újra…

 

A kötetből egyértelműen kiderül, hogy Havas Ádámnak – ellentétben az elmúlt több mint fél évszázadban eluralkodott, az amerikai modern jazz fétisét vakbuzgón szolgáló, jazzegyetemet végzett magyar jazzmuzsikusokkal - nem voltak averziói a magyar jazz legkülönbözőbb válfajaival, megnyilvánulási formáival szemben. Nagyon sokféle jazzt szeret. Ennek megfelelően „a magyar jazz kőkorszakának”, amikor bejött Magyarországra a ragtime, azaz a 19-20. század fordulójának hazai eseményei, fejleményei, éppúgy érdeklődésének fókuszába kerültek, mint a legújabb történések.

 

Havas már a doktorijában is a kortárs jazzszcéna szociológiáját szerette volna bemutatni. Milyen társadalmi, etnikai és esztétikai különbségtételek működtek/működnek ebben a nagyon izgalmas szcénában. Nem nemzetállami, vagy nemzeti jazz-zenetörténetet akart írni, hanem az érdekelte, hogy a kulturális globalizáció folytán hogyan teremtődött újra, hogyan alkotta tovább magát ez a zene, amit megszületésének pillanatában, adott helyszínen és időpontban éppen jazznek tekintettek és természetszerűleg jazznek is neveztek. Magyarán mondva: ellentétben az utólagos „megmondók”, a kákán is csomót keresőkkel ellentétben igenis tudomásul vette az egykori nagybetűs VALÓSÁG-ot, azaz: amit a megszületésekor jazznek tartottak, az teljesen nyilvánvalóan jazznek tekintendő. Utólag lehet ugyan lamentálni, „okoskodni”, de attól még a valóság valóság marad. És ezt nyilvánvalóan legjobban az adott helyszínen készült hangfelvételek, az adott koncertekről szóló korabeli beszámolók, kritikák, netán interjúk árnyalják kellőképpen.

 

A sokféle archív anyag, a populáris zenei események sajtóvisszhangjának felhasználása igen jelentős mértékben került előtérbe a kötetben. Ezt különösen a The „others effect of jazz” – Cultural and racial hierarchies in Hungary’s jazz age (A „jazz egyéb hatása” – Kulturális és faji hierarchiák a magyar jazzkorszakban) című fejezetben érzékelem. Magyar vonatkozású, külföldön, idegen nyelven megjelent kötetben először érzem, hogy a korábbi afro-amerikai szemlélettel szemben kialakul végre a valósághoz lényegesen közelebb álló afro-europai zenei gyökérzet hangsúlyozása.

 

Ma már tudjuk, hiszen több kötetben is leírták, hogy a néhány szakember(!) által alapból kanonizált, sztárolt sztár amerikai jazzmuzsikusok egy igen jelentős része úgy indult anno turnéra, hogy kőkemény politikai feladatot teljesített. Ezzel kellett reprezentálniuk, hogy „arrafele” összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadság, mint a fél-perifériális kelet-közép-európai „szocialista” népi demokráciákban. A teljesen rossz amerikai kultúrpolitikai felfogás szerint csak az amerikai jazz az igazi jazz. Minden más csak, maximum(!) rossz utánzat lehet. Így lett egyfajta bunkósbot az amerikai jazz. Nos, ezt látjuk naponta a politikában is.

 

Őszintén szólva messze nem értem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia miért nem támogatta ennek a kötetnek az első kiadását, amely magyar nyelven jelent volna meg egy hazai kiadónál…. az ehhez szükséges összeg ugyanis olyannyira minimális lett volna, hogy a meg nem adásával sokadszor tette magát hiteltelenné a Magyar Tudományos Akadémia. De hát minden marad a régiben: fél évszázada nincs, nem lehet HIVATALOS, az MTA által támogatott magyar jazztörténeti kutatás…

 

Kérdésem nagyon nagy valószínűséggel igencsak költői. A Magyar Tudományos Akadémia ítészei vajon elolvassák-e a kötetet angolul és utána netán úgy döntenek, hogy – az eredeti összeg sokszorosával – megtámogatják a mielőbbi magyar nyelvű megjelenést? Vörösmarty Mihály szavait plagizálva „Lesz meg egyszer jazzünnep a világon?”

 

A kötetet mindenkinek, akiknek a legkisebb köze is van a hazai jazzszíntérhez, azaz MINDEN magyar jazzkutatónak, jazzmuzsikusnak, jazzújságírónak, jazzszervezőnek stb. kötelező olvasmánnyá kellene tenni.

 

Simon Géza Gábor

 

 



[1] https://phd.lib.uni-corvinus.hu/1012/