(A magyar jazz diaszpóra
keletkezése és szerkezete)
Routledge, London-New York, 2022.
(ISBN 9780367677794, 198 oldal)
Havas Ádám Kornél (1988*) a Budapesti Corvinus Egyetem
Szociológia és Társadalompolitika Intézet Szociológia Doktori Iskolájában a Szegény rokonok: A magyar jazzszcéna
szerkezete és rétegződése című, 2018-ban született doktori (PhD)
értekezése[1]
a közvetlen előzménye a jelen kötetnek. Emellett számos résztanulmány is
megjelent néhány folyóiratban. Ily módon az angol nyelvet talán kevésbé
értők számára is könnyebben érthetővé válik Havas Ádám új műve.
2022. május 19-én az
egyik legjelentősebb angol nyelvű szakkönyvkiadónál, a londoni és New
York-i székhelyű Routledge-nél. az Ashgate Popular and Folk Music Series keretében jelent
meg Havas Ádám budapesti szociológus és jazzkutató The Genesis and Structure
of the Hungarian Jazz Diaspora című kötete. A munka egyfajta angol nyelvű összegzése azon
magyar jazztörténeti kutatásoknak és előadásoknak, amelyek az elmúlt pár
esztendőben Havas Ádám személyéhez köthetők.
Magam a szokásos könyvtári katalógus bóklászásaim
közepette a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban bukkantam az első
példányra. Hamarosan kiderült, hogy az utóbbi esztendőkben igen komoly
fordulatot vett magyar jazztörténeti kutatás alapművéről van
szó. Úgy tűnik, hogy beigazolódik
Maróthy János elképzelése, amit ő még 1970 táján fogalmazott meg az MTA
Zenetudományi Intézetben: szociológiai oldalról kell nekiveselkedni a magyar
jazz történetének, s ahhoz szociológusi alap hozzáállás is szükséges. Mármint
az egyebek mellett. Az akkori, rövid idő után leállított magyar
jazztörténeti kutatócsoport (Csányi Attila-Pál Sándor-Simon Géza Gábor) pedig
csak pisloghatott. Ugyanis hiába szerettek volna a magyar jazztörténeti kutatás
jobb megalapozására tovább tanulni, az akkori magyarországi jazzvezetés
igencsak mereven elzárkózott ettől. Sőt, leállította a magyar
jazztörténeti kutatásokat a Magyar Tudományos Akadémián belül. Több mint fél
évszázad elteltével (!) ez a mai napig sem indulhatott újra…
A kötetből egyértelműen kiderül, hogy Havas
Ádámnak – ellentétben az elmúlt több mint fél évszázadban eluralkodott, az
amerikai modern jazz fétisét vakbuzgón szolgáló, jazzegyetemet végzett magyar
jazzmuzsikusokkal - nem voltak averziói a magyar jazz legkülönbözőbb
válfajaival, megnyilvánulási formáival szemben. Nagyon sokféle jazzt szeret.
Ennek megfelelően „a magyar jazz kőkorszakának”, amikor bejött
Magyarországra a ragtime, azaz a 19-20. század fordulójának hazai eseményei, fejleményei,
éppúgy érdeklődésének fókuszába kerültek, mint a legújabb történések.
Havas már a doktorijában is a kortárs jazzszcéna
szociológiáját szerette volna bemutatni. Milyen társadalmi, etnikai és
esztétikai különbségtételek működtek/működnek ebben a nagyon izgalmas
szcénában. Nem nemzetállami, vagy nemzeti jazz-zenetörténetet akart írni, hanem
az érdekelte, hogy a kulturális globalizáció folytán hogyan teremtődött
újra, hogyan alkotta tovább magát ez a zene, amit megszületésének pillanatában,
adott helyszínen és időpontban éppen jazznek tekintettek és
természetszerűleg jazznek is neveztek. Magyarán mondva: ellentétben az
utólagos „megmondók”, a kákán is csomót keresőkkel ellentétben igenis tudomásul
vette az egykori nagybetűs VALÓSÁG-ot, azaz: amit a megszületésekor
jazznek tartottak, az teljesen nyilvánvalóan jazznek tekintendő. Utólag
lehet ugyan lamentálni, „okoskodni”, de attól még a valóság valóság
marad. És ezt nyilvánvalóan legjobban az adott helyszínen készült
hangfelvételek, az adott koncertekről szóló korabeli beszámolók, kritikák,
netán interjúk árnyalják kellőképpen.
A sokféle archív anyag, a populáris zenei események
sajtóvisszhangjának felhasználása igen jelentős mértékben került
előtérbe a kötetben. Ezt különösen a The
„others effect of jazz” – Cultural and racial hierarchies in Hungary’s jazz age (A „jazz egyéb hatása” – Kulturális és faji
hierarchiák a magyar jazzkorszakban) című fejezetben érzékelem. Magyar
vonatkozású, külföldön, idegen nyelven megjelent kötetben először érzem,
hogy a korábbi afro-amerikai szemlélettel szemben
kialakul végre a valósághoz lényegesen közelebb álló afro-europai
zenei gyökérzet hangsúlyozása.
Ma már tudjuk, hiszen több kötetben is leírták, hogy a
néhány szakember(!) által alapból kanonizált, sztárolt sztár amerikai
jazzmuzsikusok egy igen jelentős része úgy indult anno turnéra, hogy
kőkemény politikai feladatot teljesített. Ezzel kellett reprezentálniuk,
hogy „arrafele” összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadság, mint a
fél-perifériális kelet-közép-európai „szocialista” népi demokráciákban. A
teljesen rossz amerikai kultúrpolitikai felfogás szerint csak az amerikai jazz
az igazi jazz. Minden más csak, maximum(!) rossz utánzat lehet. Így lett
egyfajta bunkósbot az amerikai jazz. Nos, ezt látjuk naponta a politikában is.
Őszintén szólva messze nem értem, hogy a Magyar
Tudományos Akadémia miért nem támogatta ennek a kötetnek az első kiadását,
amely magyar nyelven jelent volna meg egy hazai kiadónál…. az ehhez szükséges
összeg ugyanis olyannyira minimális lett volna, hogy a meg nem adásával
sokadszor tette magát hiteltelenné a Magyar Tudományos Akadémia. De hát minden
marad a régiben: fél évszázada nincs, nem lehet HIVATALOS, az MTA által
támogatott magyar jazztörténeti kutatás…
Kérdésem nagyon nagy valószínűséggel igencsak
költői. A Magyar Tudományos Akadémia ítészei vajon elolvassák-e a kötetet
angolul és utána netán úgy döntenek, hogy – az eredeti összeg sokszorosával –
megtámogatják a mielőbbi magyar nyelvű megjelenést? Vörösmarty Mihály
szavait plagizálva „Lesz meg egyszer jazzünnep a világon?”
A kötetet mindenkinek, akiknek a legkisebb köze is van
a hazai jazzszíntérhez, azaz MINDEN magyar jazzkutatónak, jazzmuzsikusnak,
jazzújságírónak, jazzszervezőnek stb. kötelező olvasmánnyá kellene
tenni.
Simon Géza Gábor