Szende Ottó 100[1]
Hegedűtanár, fővárosi pedagógiai- és szakfelügyelő, tankönyvíró, a neveléstudományok kandidátusa
Budapesten született 1923.
december 15-én. Tanulmányait 1933 és 1937 között a budapesti Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola hegedű szakán
Zsolt Nándor, Szerémi Gusztáv és Kresz
Géza növendékeként végezte. 1951-től 1956-ig a budapesti Bartók Béla
Zeneművészeti Szakiskola hegedű tanárképzős hallgatója, Rozgonyi
Ágnes és Sándor Frigyes irányításával. Hegedűtanárként tanított a
Fővárosi VII. kerületi Állami Zeneiskolában, működött a Fővárosi
Pedagógiai Intézet szakfelügyelőjeként, majd 1973–77 között a Német
Szövetségi Köztársaságban tanított. A hegedűjáték élettanával és pszichológiájával
foglalkozó tankönyveket és módszertani műveket, cikkeket írt, kurzusokat
tartott bel- és külföldin.
AZ ÁLTALÁNOS ÉS A ZENEI KÉPESSÉGEK VISZONYÁRÓL[2]
REFLEXIÓK FASANG ÁRPÁD CIKKÉHEZ
Gondolatébresztő cikk jelent meg a
nevelési tervről és azon belül a zenei nevelésről a
PARLANDO 1963 novemberi számában Fasang
Árpád tollából[3]. A
szerző - véleményem szerint - igen helyes
szemszögből és sokoldalúan elemzi a zenei nevelés problémáit, azon belül
is kiemelve a zene nevelő funkciójának, és e funkció
hatékonyságát kutató munka hiányának kérdéseit.
Szabadjon idézni erre vonatkozó mondatait:
„A zene nevelő, emberformáló hatásának tudományos vizsgálatát azért
is elsőrangú feladatnak tartom, mert a zenetanítás fontosságát, a nevelés
egész folyamatában való szerepét ez dönti el…” Azt, hogy a zene hatékony
nevelőtényező, azt hiszem, senki sem tagadja. De hogyan és milyen
mértékben, azt még nem látjuk olyan világosan – ilyen irányú
tudományos kutatómunka híján –, mint a közismereti tárgyak
bármelyikénél. Nem gondolnám, hogy a zeneoktatást úgy fogjuk föl, mint amit
valami patikamérlegen kell adagolnunk bizonyos nevelői cél elérése
érdekében, de azt sem tartom helyesnek, hogy ebben a kérdésben
sötétben botorkáljunk.”
A „sötétben botorkálásnak” persze több
oldala van. Nagyobb méretű zenepedagógiai felismerést még csak tervbe sem
lehet venni, mert ehhez hiányzik a vizsgálatok szempontjait és módszereit
korszerű, tudományos igényeknek megfelelően megállapító intézmény, a
kellő felkészültséggel és rutinnal rendelkező kutatógárda és a
technikai apparátus. Ezért valóban csak egyes „tudományos kíváncsisággal
megvert” pedagógus egyéni munkájáról lehet beszélni. A szóban forgó
témakörben - legjobb tudomásom szerint - ez ideig csak S. Molnár Edit és Friss Gábor végeztek felmérő
munkát a Lorántffy Zsuzsanna zenei általánosban, amiről a PEDAGÓIAI
SZEMLE, 1961. 7-8. számában be is számoltak.
Kókai Rezső már 1937-ben azt
írta, hogy „a művészi képességek a maguk sokrétűségében nehezen
választhatok el az egyéb emberi képességektől, velük szerves lelki
egységet képeznek. A művészetre való speciális nevelés önkénytelenül
involválja ezeknek az egyéb képességeknek a nevelését is.” (Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola Évkönyve, 1936–37.)
Magam, a Zeneiskola Szervezetnél eltöltött
11 évből negyedik éve a Dózsa György út 25. sz. alatti zenei általánosban
tanítok hegedűt. Mint olyan kutató tanár, aki három éve a
hangszer-pedagógia, a fiziológia és a pszichológia határterületén folytatok
rendszeres vizsgálatokat, saját iskolámban is kíváncsi lettem bizonyos
kérdéseikre a közismereti tárgyaknál jelentkező képességek és a zenei
képességek kölcsönhatására vonatkozóan. A kérdések, amelyeket magamnak
feltettem a következők voltak: 1. Igaz-e, hogy a zenei osztályok
tanulmányi átlagai jobbak, mint a nem zenei osztályoké? 2. Hogyan viszonyulnak
a zenei osztályokban a hegedülni, zongorázni, csellózni tanuló növendékek
tanulmányi átlagai a hangszert nem tanulókéhoz. 3. Az
esetleges eltérésnek – ha van – mi a szerkezete, tehát
a differencia az egyes közismereti tantárgyak viszonylatában hogyan
jelentkezik? 4. Hogy viszonylik a hangszert tanulók ének osztályzata a
hangszert nem tanulókéhoz? 5. Hogyan viszonylik a hangszeres osztályzat az ének
osztályzathoz?
Ami az első kérdést illeti, az
említett tanulmány szerzői azt közlik, hogy iskolájukban a zenei osztályok
tanulóinak gondolkodási tevékenysége fejlettebb, mint a nem zenei osztályosoké.
A Dózsa György úton is a zenei osztályok tanulmányi átlaga általában magasabb,
mint a nem zenei osztályoké. Ezt a jelenséget – mint a
szerzők is írják – sokan a felvételi vizsgával történő
válogatásnak tudják be. E feltételezést - a szerzőkkel
egyetértésben - nem lehet elfogadni, mert nem ad választ arra, hogy a
zenei jellegű felvételi alapján besorolt gyerekek miért tanulnak pl.
nyelvtanból jobban, mint a nem zenei osztályosok? Mindenesetre ezzel a
kérdéssel megfelelő objektív módszerek hiányában nem foglalkoztam tovább,
csupán a tényt konstatáltam.
A többi kérdésre a jelenleg
rendelkezésemre állott módszer, a statisztikai adatgyűjtés segítségével
kíséreltem meg legalább tájékoztató választ kapni. A munkámban nyújtott
segítségért ezúton is köszönetet mondok András Tivadar igazgató és Szalay András
igazgatóhelyettes kartársaknak.
Az anyakönyvekből feldolgoztam az
1960–61, 1961–62 és az 1962–63 tanév zenei osztályos növendékeinek
osztályzatait, hangszert tanulók és
hangszert nem tanulók bontásban. Elsősorban olyan tantárgyak
érdekeltek, amelyeknél valamilyen összefüggést véltem találni az általános
szellemi képességek (pl. számtan, nyelvtan, olvasás, fogalmazás) vagy a testi,
illetve kézügyesség (torna, írás, rajz) és a hangszeres eredmény között. Az
éneket természetesen egészen külön kezeltem. A nyert adatokat a táblázat
szemlélteti.
A táblázat adatainak
elemzése az alábbi eredményeket adta:
1. A hangszert tanulók tanulmányi eredményei egy osztály
kivételével magasabbak, mint az osztály átlagok. A szóban forgó
1960–61. tanévi II. osztályban viszont összesen két hangszert tanuló volt, akik
közül az egyik hangszerén nem is volt osztályozható és igen gyenge tanuló volt
a közismereti tárgyakban is. Ezért ez az egy ellentétes adat sem jelent igazi
cáfolatot.
Persze rögtön több kérdés merül fel: a)
Általában a jobb képességűeket taníttatják-e zenére a szülők, tehát
azokat, akikről – ha elsősök – már otthon
kiderült, hogy nemcsak jó hallásuk van, hanem általában fogékonyak, a magasabb
osztályoknál pedig nemcsak a jó iskolai eredmény alapján merik-e megterhelni a
gyereket hangszertanulással? b) Az előző feltevéssel ellentétben nem
lehetséges-e, hogy a hangszertanulás gyakorlásigényességével a rendszeres munka
megszokása és bizonyos mértékű testi ügyesség fokozottabb fejlődése
irányában, tartalmánál fogva pedig a szellemi képességek fejlesztése irányában
fejt ki pozitív transzfer hatást? Ez utóbbit látszik alátámasztani az a
tény, hogy a több éve hangszert tanulók osztályzatai és a tanulmányi eredmények
általában éveken át összhangban vannak. c) Lehet az is, hogy az
előbbiekben vázolt mindkét tényező közös hatása tükröződik a
nyert adatokban.
S. Molnár Edit és Friss
Gábor a zenei általánosban a megerősített énektanítás (emelt óraszám)
transzfer hatását látják a jobb olvasás, írás, számtan és idegen nyelvtanulási
eredményekben. Mindazokat a zenei elemeket, amelyekről a szerzők
feltételezik, hogy a közismereti tárgyak tanulását megkönnyítik (a ritmus
motorikus gyakorlása, ritmusképletek leírása, a rész-egész fogalom (egy negyed,
egy nyolcad) korai megértése, a
mozgásutánzás – szájmozgásé – gyorsabb kifejlődése
stb.) a hangszertanulás során még fokozottabban jelentkeznek, mint az
énektanulásnál. A hangszertanuláshoz szükséges otthoni gyakorlás pedig még
inkább meggyorsítja e készségek rögződését. Ha tehát a fokozott
mértékű énektanítás pozitív transzferjét feltételezzük, akkor – már
teoretikusan is – várható a
hangszertanulás még erőteljesebb transzfer hatása. Ezt az általam
nyert adatok igazolni látszanak.
Nem szabad természetesen figyelmen kívül
hagyni azt a tényt sem, hogy a hangszeres gyakorlás komoly erőt és
időt vesz igénybe. Ezért: a) Nincs bizonyíték arra, hogy ha helyette
ugyanannyi ideig és ugyanolyan energiával foglalkozna egy gyengébben menő
tantárggyal, akkor „transzfer nélkül is” nem érne el legalább olyan eredményt
benne, mint így. (Persze ebben az érdeklődési irány
döntő szerepet játszhat.) b) Bizonyos idő és energiaráfordításon
túl a hangszertanulás intenzitása negatíve is visszahathat a közismereti
tárgyak tanulmányi eredményére. Erre néhány egyéni számszerű adaton kívül
a gyakorlat sok példát produkált. Pl. romlik az iskolai eredmény, mire a
gyerek - szülői intencióra kimarad a zeneoktatásból stb. Ez a
zenei pályára hivatásszerűen készülő
középfokú növendékeknél gyakran a szakiskolai-zenegimnáziumi tanulmányi
eredmények, vagy a zenei tanulmányokon belül a főtárgy (hangszer) és a
melléktárgyak eredményeinek viszonylatában mutatkozik meg. Itt azonban olyan
újabb problémák is felmerülnek, amelyek részlétezése meghaladná e cikk
kereteit.
Mindezek olyan kérdések, amelyeket
eldönteni, az egyes ható tényezők arányát megállapítani, csak behatóbb,
megfelelően kidolgozott metodikájú széleskörű vizsgálatsorozattal
lehetne.
2. Elgondolkoztató,
hogy – kivéve ugyancsak az említett két tanulót és néhány szórványos
esetet (vastagabb szám) – a hangszert tanulók minden tárgyban
magasabb tanulmányi átlagot elérő csoportként jelentkeznek, mint a
hangszert nem tanulók. Így - várakozásommal
ellentétben - legalábbis ebben az iskolában nem találtam egyértelmű összefüggést egy bizonyos konkrét tantárgy pl.
számtan, vagy írás vagy torna és a hangszeres eredmény között. Látszat
szerint a hangszeres tanulókkal általában a képességeknek valamiféle magasabb
rendszere egzisztál. Ezt az eredményt csak vagy komplex, tehát sok tantárgyra
egyaránt kiterjedő transzfer hatással, vagy azzal tudom
pillanatnyilag magyarázni, hogy tényleg már otthonról jobb képességű
gyerekek kezdenek hangszert tanulni. Persze az sincs kizárva, hogy a
szülők a gyakorlás ellenőrzésen keresztül is többet foglalkoznak a
gyerekekkel, mint a hangszert nem tanulók szülei.
3. A hangszert tanulók ének
osztályzata – ugyancsak az említett kivétellel – mindenütt
magasabb, mint az osztályátlag énekből. Ez ugyancsak háromféleképp
magyarázható: a) A „legjobb fülűek” tanulnak eleve hangszert.
b) A hangszergyakorlás hallást és zenei formálást fejlesztő
hatása érződik az énekórákon is. c) Kölcsönhatást gyakorolnak egymásra.
4. A hangszerosztályzat átlaga - két első osztályt kivéve (vastagabb szám), ahol egyenlő - alatta marad a hangszeresek énekosztályzat
átlagának. Ez arra utal, hogy a hangszeres játékhoz valami készség
többlet kell az ének által reprezentált zenei készségbázishoz viszonyítva.
Ennek szerkezetére vonatkozóan csak feltételezésre szorítkozhatunk. Tekintve
azonban, hogy a szép éneklés képessége az alapvető zenei képességeket
magában foglalja (hangmagasság érzékenység, ritmusérzék, formáló készség,
kifejező készség stb), talán „zenén kívüli”
készségekben kell a szükséges többletet keresnünk: 1. akaraterőben; 2.
gondolkodási készségben (a tanulási folyamat bonyolultsága); 3. manualitásban
stb. Mindenesetre feltűnő, hogy a jeles énekosztályzat zömében párhuzamosan
halad a jeles hangszer osztályzattal.
Kérdéseimre a statisztikai adatok ilyen
válaszokat adtak. Feltettek azonban újabb kérdéseket is, amelyek egy részét
ugyancsak igyekeztem ismertetni. E vizsgálódást persze
nem lehet tudományos igényű felmérésnek tekintem, olyannak,
amelyből általános következtetéseket lehetne levonni. Erre sem az adatok
száma, sem a rendelkezésre álló évfolyamok mennyisége nem ad lehetőséget.
Az ilyen típusú felméréshez – még akkor is, ha pusztán
statisztikai adatgyűjtésen alapszik is – több ezer
adatra, tehát több éves anyagra van szükség. A közölt adatok legfeljebb a Dózsa
György úti zenei általánosban jelenleg hangszert tanuló gyerekekre
tekinthetők bizonyos mértékig jellemzőnek, persze nincs kizárva, hogy
más zenei általános iskolák is többé-kevésbé hasonló képet mutatnak.
Ennek a statisztikának és elemzésének
elkészítésére az a kíváncsiság ösztönzött, amely – számos
beszélgetésből tudom – igen sok pedagógus kartársamban is
dolgozik. Aki tanít és így nap, mint nap olyan kérdésekkel találja magát szemközt,
hogy tehetség-tehetségtelenség, alkalmasság-alkalmatlanság és ezek
különböző foka, abban fel kell törnie a kíváncsiságnak: mi az oka
mindezeknek?
És itt kell visszakanyarodnom Fasang Árpád cikkére. Célszerű lenne a sok kíváncsi pedagógust
közös munkába bevonni. Annak ellenére, hogy ehhez kb. azok az alapfeltételek
hiányoznak, amelyeket bevezetőmben említettem, talán megteremtésükig sem
lenne haszontalan, ha más kollégák is végeznének ilyen jellegű
felméréseket, és a nyert eredményeket összevetnénk. Így kialakulhatna egy olyan
munkacsoport, amely pedagógiai-pszichológiai jellegű tájékozódó
tevékenységével részint elősegítené a konkrét zenei nevelőmunkát,
részint magját képezné a zenei képességek szerkezetének – ma még sok
tekintetben ismeretlen – elemeit kutató gárdának.
Ez utóbbira és munkájára pedig nagy
szükség lenne.