Széplaki György[1]

 

Képzelt riport utcazajban

 

 

A délelőtt folyamán ahányszor csak kinézett az ablakon, a figyelmét két fiatalember ragadta meg. Az egyik kis kamerát tartott a vállán, a másik mikrofonnal a kezében láthatóan a járókelőket akarta megszólítani. Szorgalmasan próbálkoztak, egy-egy arra járó készségesen megállt, válaszolgatott, a többség a kérdezésre ingerülten nemet intett, vagy azt sem, csak gyorsan odébbállt. „Mi a csudára kíváncsiak? Meg kellene tudnom.” Az utóbbit már indultában gondolta, ilyenkor úgyis lemegy az utcára, kielégítheti a maga kíváncsiságát.

 

Leshelyet talált a padon, úgy-ahogy hallotta a kérdések foszlányait: Bartók… Kodály… iskolában… szolmizáció… zeneművek… hangverseny? A válaszokat elnyelte az utcazaj, meg a mikrofont is valósággal a beszélők szájába tette a riporter. „Itt ülve megmacskásodik a lábam, járok egyet” – dörmögte, de magában röstellte a csalafintaságot, mert csak a riporterhez akart közelebb menni, jelezni, itt vagyok, engem is megszólíthat! Kis kanyarral, távolabbról indult, jól akart időzíteni, valahogy ő legyen a kiválasztott. Sikerülni látszott. Egy fiatal leányka hosszasan nyilatkozott, volt fogadókészség. Énekelt valamit, kezével kísérte, a szolmizációs jeleket mutatta. A lányka meg a riporter is csupa mosoly volt, a kamerás vigyorogva kacsintott ki a masinája mögül, kevés volt neki a gép monitora, élőben akarta látni a csodát, a rutinfeladat csúcspontját. Az utcazaj sem számított, ők képben varázsolták oda a zenét. „Most már óvatosan! Lassítanom kell. Hmm, az a lányka, de csinos!” – állapította meg, s még komótosabban közeledett mikrofonra, kamerára áhítozva. Szíve nagyot dobbant, most! A leányka el, a riporter egy pillantást vet az öregúrra:

 

– Talán a bácsi is szívesen…? Sajnálom, éppen végeztünk. – Az órájára néz. – Sietnünk kell, hogy bekerüljön az esti adásba. – Mikrofon a táskába, a kamerás szintén pakol, taxinak integetnek, elviharzanak a helyszínről.

 

Mellében kis szorítást érez, a levegővétel szinte szúr, nyikorogva súrlódik a gégében. Nem betegség, nem az öregség jele ez, ki tudja mióta ez kíséri a kisebb csalódásait, még az iskolában kezdődött, ha nem sikerült a felelnie, pedig nagyon felkészült. „Legjobb lesz leülni, most süt ide a nap, legfeljebb félórát. Kipihenem magam bámészkodás közben.”

 

Arcába süt, cirógató meleg, jólesik, a szemét lehunyja, észre sem veszi, percekre elbóbiskol, lebeg álom és valóság között.

 

Valaki megszólítja. Csudára kíváncsi az illető:

– Bartók, Kodály, ismeri a nevüket?

– Hogyne ismerném.

– Hol találkozott velük?

– Az iskolában tanultunk róluk, az énekórán. Magyar zeneszerzők.

– Ismer más magyar zeneszerzőket? Mi jut erről az eszébe: dórémifá? Szereti a zenét, szokta hallgatni a rádióban, tévében, jár hangversenyre?

– Bosszús lett, úgy peregnek a kérdések, mintha feleltetnék. Megfordul a fejében, nem fog válaszolni, aztán mégis kiböki:

– Erkel, Liszt… Így hirtelen ők jutnak eszembe, de miért engem faggat? Régen, több mint hatvan éve jártam iskolába. Még hogy dórémifá, hát az a szolmizáció. Azt is kellett tudni. A népdalokat énekeltük szolmizálva is. Lászómiszólámirélá… Ez a Kelj fel juhász… Fújtam én lelkesen, nekem ez volt az egyik versszak, ugyanúgy megtanultam, mint a szöveget… – A kérdező eltűnik, felébred. Zavartan hunyorog, azt sem tudja, hol van. „Csak nem beszéltem álmomban? Ez az atyafi itt a pad végén igencsak elszundított, jó elvoltunk egymás mellett.” Felnevet: „Lehet, hogy ő volt a kérdező? Ki tudja? A haja hosszú, a gallérjára kunkorodnak a tincsek, akár zenész is lehet, nyugdíjas, most meg önszorgalomból folytatta a zenei riport készítését.” – Megrázza a fejét: „Szamárság! Egészen belebódultam ebbe a riportozásba.” Körülnéz, már tisztábban látja, érzi a környezetét. A nap még nem bújt el a szemben lévő magas ház mögött, de hűvösödik. „Haza kellene indulni.”

 

Csigalassúsággal haladt. Nem tudott szabadulni a témától. Egy minapi élménye jutott eszébe. Véletlenül kapcsolta a tévét egy komolyzenei csatornára. Lehalkította, kellemes klasszikus szólt, nézni sem kell, szóljon a háttérben, amíg pakolászik, sőt maradhat bekapcsolva, akár szundikálhat mellette. Újra látja az egészet: zenei látvány, zene képekben, nagyon elevenen. Hosszas taps, vége van az előző darabnak, váltás következik, a zenekar a helyén marad, új szólisták jönnek, a közönség nagy tapssal, hangos ovációval köszönti őket. A karmester, a zenészek, a nyugalomba tett hangszerek egyetlen sötét folt, arcok alig vannak, ők a háttér. A belibbenő két hölgy színekben pompázik. Hangszereik, a hegedű és a cselló lazán a kézben még mellékes. Nem úgy az alakjukat kiemelő gyönyörű, színes ruhaköltemény, a mosoly, mely egyszerre szól a közönségnek, a zenekarnak, és persze a karmesternek. Bólintanak ide is, oda is, libben a szoknya, vállra omlik a dús haj. Most kapnak reflektorfényt, tűzvörösen csillanók a hajfürtök mind a kettőjüknél. Azt a zeneszámot a képernyő előtt ülve nézte végig. Szólt, szólt a zene, nagyon szép volt, az a nyugtatóan áradó klasszikus. Időnként képre került az átszellemülten vezénylő karmester, de a kamerát, vagy inkább a kamerást egészen magához vonzotta, elbűvölte a két szólista. A hegedűs a hangszerét dédelgette, kisdedként ölelte, ráhajolt, szinte csókot lehelt rá, a vonóval lágyan cirógatta, formás teste különös táncban élt együtt a zenével, s az a szárnyaló vörös hajcsoda hol lobogó fáklya, hol szállongó felhő, majd repdeső madár volt, végül a csendes befejezésben a hölgy arcára borult, szemérmesen elrejtette azt. Szemét nem mutatta a közönségnek, nem nézett a kamerába, azt a másik szólistára, a csellósra irányította. Ők együtt éltek, ők voltak a zene. Minden mozdulatukat összehangolták, szemmel tartották egymást. A csellós teljesen kiadta magát a közönségnek, a kamerának, szemben ült. Ragyogó zöld szemeit a kamerás totálképbe hozta, amint varázsos táncot jártak a zene ritmusára. A hangszer egybeforrt a játszóval: Az ujjak vad remegésben a húrokon, a másik kéz a fürge vonóval és az oldalra fésült hatalmas hajzuhatag együtt alkották meg a zenét, az édesbúsan áradó mélyhangú szólót, majd hátteret, alapot adtak a hegedűszólamnak, s ők ketten még a levegőt is együtt vették.

 

Még soha nem hallgatott így zenét. Nemcsak hallotta, látni vélte. Azóta is látja. A darab címét elfelejtette a műsorújságban megnézni, de nem lényeges, csak az élmény, és hogy fel tudja idézni, persze a hölgyeket is. Ők adtak képet annak a csodálatos zenének. „Ezt kellett volna elmondani annak a riporternek, vajon mit szólt volna hozzá, bekerült volna az esti műsorba?”

 

                                                                                         


[1] Széplaki György (1942) nyugdíjas tanár, főiskolai docens, magyar-történelem szakos. Nagyobb írások:

– Arcvonásaim címmel 2017. önéletrajzi írások és 75 novella magánkiadás

– 33 egész egyharmad, ifjúsági regény 2017. Az 1956-os Emlékbizottság támogatásával

– Láncöltés, családregény 2019. Hungarovox Kiadó

– Aranyos kalicka, kisregény 2020. Cédrus Művészeti Alapítvány

– Spész új világ, novellák 2020-2021, Hungarovox Kiadó 2022.