TARDY LÁSZLÓ[1]
Magyarországi katolikus egyházi
zene
(A kép forrása: Győri Egyházmegye)
Középkori egyházzenénk
A magyar egyházi zene az elmúlt évezredben
az európaihoz hasonló utat járt be. Mai ismereteink fényében az államalapítás
korának templomi zenéje gazdagabb lehetett, mint korábban sejtettük. A Szent
István és utódai idején létrejött a püspökségek, kolostorok, plébániák az
egyházi zenének is letéteményesei. A püspökségek közül az esztergomi érsekség
vált fontos európai centrummá. A 12. század végén, a 13. század elején itt
olyan, az európai gregorián dalkincset ismerő, művelt papok,
énekesek, kódexmásolók működtek, akik már nem pusztán átvették és
őrizték a gregorián hagyományt, hanem gyarapították is: megalkották a
magyar szentek (István, Imre, László, Gellért és mások) ünnepeinek zenei
tételeit; több európai gregorián írásmód ötvözésével kialakítottak egy sajátos
magyar neumaírást, mely egészen a középkor végéig
használatban maradt (sőt, a magyar alapítású pálos rendben még azon túl
is); rögzítették a liturgikus énekeknek a magyar püspökségekre jellemző
sajátos rendjét, amely a tridenti zsinat után is még mintegy 100 esztendeig
érvényben maradt.
A magyar kódexekben található énekek az európai repertoár azonos
dallamaitól abban különböznek, hogy a diatónia (hétfokúság) helyett a
pentatónia fordulatai jellemzőek bennük (kerülik a félhanglépéseket).
A gregorián ének terjedését, fennmaradását az a széles intézményrendszer
biztosította (székesegyházi, kolostori, plébániai iskolák), amely változatlan
formában élt tovább a 17. századig.
Ekkor a magyar hagyományrend helyét a
tridenti zsinat megalkotta liturgikus rend foglalta el (a nagyszombati zsinat
döntött erről 1631-ben), a gregorián éneket támogató középkori iskolákat
pedig az új szellemű szerzetesi iskolák váltották föl, ahol már a
többszólamú zene gyakorlata állt a liturgikus élet középpontjában. Ezzel
kezdődött a gregorián ének visszaszorulása a kolostorok, apátságok,
szerzetesházak falai közé. A gregorián dallamok egy részét a népi emlékezet
őrizte meg, magyarra fordított változatban rövid ideig éltek protestáns
használatban is (graduálok anyaga), de ez méreteiben
már messze elmaradt a középkori gyakorlattól.[2]
A gregorián korális
helyét a kisebb városi templomokban és falun a középkor folyamán egyre nagyobb
számban megjelenő, és a reformáció terjedésével egyre nagyobb szerephez
jutó verses, anyanyelvű népének (a cantio) foglalta el. A 17. századi katolikus
énekgyűjtemények[3]
nagy érdeme, hogy saját koruk barokk énekanyaga mellett megőrizték
számunkra a középkori anyanyelvű énekhagyomány jelentős részét.
A korai többszólamúságtól a hangszerkíséretes
egyházzenéig
A többszólamúság első hazai
jelentkezése korábbra tehető: a feldolgozott kódexanyag tanúsága szerint
hamar meghonosodott nálunk a gregorián anyaghoz szorosan kötődő korai
orgánum-stílus (Notre Dame-i iskola), és ez a zenei
szerkesztésmód még a 14-15. században is használatos volt[4].
Az egész Európát meghódító németalföldi polifóniát nemcsak a királyi udvarban
művelték (Mátyás udvari kapellája európai
hírnévnek örvendett), hanem a székesegyházakban és nagyobb városok (Buda,
Pozsony, Bártfa, Lőcse, Brassó) plébániatemplomaiban is hallható volt.
A 16-18. század folyamán létrejöhetett egy
szélesebb és iskolázottabb muzsikusréteg, amely nemcsak ápolni és fenntartani
tudta a kialakult többszólamú zenekultúrát, hanem saját alkotásaival
gazdagította is. Az önálló alkotó tevékenységet nagyban segítette a zenélési
alkalmak gyarapodása (ünnepi istentiszteletek, körmenetek), a zenei együttest
fenntartó kegyúr (püspök, főnemes, városi polgárság, egyesületek)
bővülő zenei igénye. Rauch András (1592–1656)
Sopronban, Samuel Friedrich Capricornus (1628–1665) Pozsonyban,
Zacharias Zarewutius (1605–1667)
Bártfán honosítja meg a barokk koncertáló zenei
gyakorlatot, Kájoni János Erdélyben műveli a 17. századi itáliai monódikus stílust. Esterházy Pál (1635–1713) udvarában az
észak-itáliai, délnémet barokk egyházi zene darabjai csendülnek fel; meg is
jelentetett saját neve alatt egy 55 kantátából álló gyűjteményt Harmonia
Coelestis címmel 1771-ben.
A főúri rezidenciák, a székesegyházak zenei együttesei a 18. század
folyamán felzárkóztak az európai gyakorlathoz. Győrben Istvánffy
Benedek (1733–1778) írt későbarokk, majd a bécsiekhez közelálló miséket,
kantátákat. Nagyváradon előbb Joseph Haydn öccse,
Michael Haydn (1737–1806), utána Carl Ditters von Dittersdorf (1739–1799) teremtett magas szintű
egyházzenei életet. Tatán az Esterházy családnál Menner
Bernát (1786–1846) komponált miséket, Pesten a belvárosi plébánia karnagya, Bengráf József (1745−1791) misékkel, requiemekkel és kantátákkal gazdagította a város zenei
életét, miként utódja, Czibulka Alajos (1768–1845)
is.[5]
A barokk egyre gazdagodó egyházzenei élete a
18. század folyamán fokozatosan elveszítette európai gyökereit: a gregorián
ének mellett egyre jobban háttérbe szorult a középkortól folyamatosan élő strófikus énekhagyomány is, helyét a felvilágosodás korának
német-osztrák népénekanyaga foglalta el.[6]
A polifónia európai mintái után az új hangszeres egyházzene már közelebb talált
követésre méltó példát. A főúri rezidenciák, székesegyházak zenei
vezetői többségükben osztrák-német területről származtak, az ottani
stílust, műveket honosították meg nálunk is.
Zenei dolgokban városaink között Pozsony
vezetett. Minden egyházi kórusunk (még a következő évszázadban is) az
előadandó művek tekintetében Pozsonyt tartotta mintának, minden
szerző vagy regens chori
a pozsonyi Dóm zenéjéhez igazodott. Pozsony pedig Bécstől vett át mindent.[7]
A Dómban
rendszeresen ének-zenekar működött közre a misén és a vasárnapi vesperáson, a repertoár nagy részét a zenekaros misék
töltötték ki. Kumlik József karnagy (1801–1860)
Beethoven Missa
Solemnisét már 5 évvel az
ősbemutató után előadta, és a későbbiekben is műsoron
tartotta istentisztelet keretében. Hasonló tevékenységet folytatott Budán a
Nagyboldogasszony-templomban Seyler József (1778–1860),
aki 1813-ban Mozart Requiemjét adta
elő a lipcsei csatában elesettek emlékére.[8]
Ezek a bemutatók és az együttesek repertoárja
a zenei tudás, technikai színvonal tekintetében komoly fejlődésről
tanúskodnak. Az egyházi együttesek, énekesek, hangszeres muzsikusok alkalmasak
lettek a korszak nagyobb szabású egyházi műveinek megszólaltatására is.
19. századi komponistáink azonban többnyire csak a zene külső formáit,
közismert fordulatait tudták átvenni, a bécsi mestereknek (Haydn, Mozart,
Beethoven), valamint a romantikus kor nagy komponistáinak (Schubertnek, Brucknernek)
színvonalát műveikben nem voltak képesek megközelíteni.
A kor egyházzenészei közül kiemelkedik a
két Zsasskovszky testvér, Ferenc (1819–1877) és Endre
(1824–1882) munkássága. Tárkányi Béla (1821–1886)
közreműködésével készítették el a Katholikus
egyházi énektárat (1855), mely a
20. század harmadik évtizedéig meghatározta a hívek templomi éneklését.
Ugyancsak hosszú ideig volt használatban a Zsasskovszky
Ferenc által közreadott liturgikus szertartáskönyv (Manuale musico-liturgicum, 1853),
amelyben először közölt gregorián kottával liturgikus dallamokat. A két
testvért munkássága elismeréséül tagjai sorába választotta többek között a
salzburgi Mozarteum és a római pápai zeneakadémia. A
korszak komponistái közül egyházzenei műveket alkotott még Mosonyi Mihály
(1814–1870), Seyler Károly (1815–1882), az Esztergomi
Bazilika karnagya (mintegy 40 misét komponált), Beliczay
Gyula (1835–1893), kinek F-dúr miséje
napjainkban is hallható.
Liszt
Ferenc és hatása
A
romantika
és az ahhoz kapcsolódó történelmi szemlélet Magyarországon is a reform irányába
terelte az egyházzenei életet. Liszt Ferenc (1811–1886) számára Rómában
meghatározó élmény volt az egyház legősibb zenei stílusával, a gregorián
énekkel és a klasszikus polifónia remekműveivel való találkozás. Ehhez
járult meg, hogy Liszt mélyen hívő katolikus volt, aki szívén viselte
egyháza zenéjének sorsát. A műveiben feldolgozott gregorián dallamok
mellett sokat átvett a középkori és reneszánsz zene harmóniafűzéséből
(funkciós fordulatok helyett modális hangfűzés), ellenpontos
szerkesztéséből. De talán a legfontosabb, hogy tudta, merre akarja
irányítani a zenével a hallgató és a muzsikus figyelmét. Ezért aztán nemcsak
kisebb motettái, vagy a palestrinás ihletésű Missa
choralis nevezhető igazán liturgikus
műnek, hanem az Esztergomi Bazilika felszentelésére írott nagyszabású Missa
solemnis is, vagy a Ferenc József császár
és Erzsébet királyné koronázására készült Koronázási
mise. Krisztus oratóriuma a
zenetörténet legnagyobb vallásos remekművei közé tartozik. Orgonazenéjében
újra magasra emelte a Bach óta hanyatló műfajt, sok új színnel és formai
megoldással gazdagítva azt. Művészetében Liszt nemcsak a múlt felé
fordult. Amint Bárdos Lajos kimutatja: a 20. század számos zenei újítása
csírájában − olykor egészen nyilvánvalóan − megtalálható Liszt
zenéjében.[9]
Hatása nemcsak századunk magyar egyházi zenéjén érződik, hanem világi
komponisták sora, köztük Bartók Béla is Liszt örökösének vallja magát.
A
reformmozgalom terjedése
A magyar egyházzene megújulásának kezdetei nálunk is a ceciliánus mozgalomhoz kötődnek. Valószínű, hogy
a ceciliánus eszmékkel Liszt ismertette meg magyar
kortársait, hiszen az 1875-ben általa megindított Zeneakadémián egyházzenei
képzést is tervezett, amelyhez a német ceciliánus
mozgalom vezetőjét, Franz Wittet szerette volna
megnyerni. Sajnos, terve nem vált valóra. Vagy talán így volt jobb? Hiszen
Liszt egyházzenei művei mindvégig idegenek maradtak a német ceciliánusoknak, nálunk pedig mély hatást tettek
kortársaira és utódaira.
Bogisich
Mihály Vavrinecz Mór
(Wikipédia) (Forrás:
Zenelap 1911/16)
A hazai ceciliánus
szervezkedést Bogisich Mihály (1839–1919) c. püspök,
a Nemzeti Zenede titkára mozgatta. Kezdeményezésére gyűltek egybe az
egyházzenészek 1897 őszén Budapesten, s alapították meg az Országos Magyar
Cecília Egyesületet (OMCE). Bogisich egyébként
kutatta a régi korok vallásos énekkincsét, feldolgozta és közreadta azokat
1888-ban Őseink buzgósága címmel.
Mint a Mátyás-templom plébánosa, a templom zeneszerző karnagyában, Vavrinecz Mórban (1858–1913) kiváló munkatársra talált. Vavrinecz saját, romantikával átitatott szerzeményei
(zenekaros nagymisék, Requiem,
Te Deum, Stabat Mater, motetták) mellett nagy
hozzáértéssel szólaltatta meg Palestrina, Lassus és más régi mesterek
műveit. 1887-ben Dulánszky Nándor pécsi püspök
tehetséges ifjú papját, Glatt Ignácot az európai
egyházi zene fellegvárába, Regensburgba küldte tanulmányútra, hogy az újonnan
restaurált székesegyház számára megfelelő képzettségű zenei
vezetőt kapjon. Glatt feladata volt egy
fiúénekesekből álló énekiskola (Schola cantorum)
megszervezése.
Az új eszmék terjesztésére Erney József (1846–1929) és Langer
Viktor (1842–1902) folyóiratot indított Egyházi
Zeneközlöny címmel 1893-ban, mely az OMCE folyóirata lett. A reformmozgalom
a század elején új lendületet vett X. Pius pápa egyházzenei rendeletének, a Motu proprionak jóvoltából. Ebben a szellemben
működött az Esztergomi Bazilika karnagya, Kersch
Ferenc (1853–1910), és adta ki új egyházi énekgyűjteményét Sursum
corda címmel 1902-ben. Az
énekgyűjtemény folytatta a Bogisich által
megkezdett munkát, ősi egyházi énekeink közreadását, de igen gazdag
gregorián anyagot is hozott a mise állandó és változó részeihez. Kersch mellett a század első két évtizedében az
egyházzenei élet másik meghatározó egyénisége Járossy
Dezső temesvári pap (1882–1932), a Zeneakadémia liturgika
tanára volt. Egyházzenei tanfolyamokat szervezett, cikkeket írt, foglalkozott
az egyházi népélet egységesítésének gondolatával. Míg a karnagyok, egyházzenei
szervezők jelentős része a Motu proprionak
elkötelezve magát a gregorián ének, a vallásos népének és a klasszikus
polifónia ápolására törekedett, a zeneszerzők többsége a 19. századi német
romantika követője maradt (Szautner Zsigmond, Sztára József, Szabó Xavér, Sztojanovits
Jenő, Demény Dezső).
Hagyomány és modernség
A 20. századi komponisták is szívesen
írtak nagyobb együttesre. Dohnányi Ernő (1877–1960), a Zeneakadémia
igazgatója, kettőskarra, szólókra és nagyzenekarra komponált miséjével (Missa in dedicatione ecclesiae, 1930) nyerte meg a szegedi
Fogadalmi templom felszentelésére kiírt pályázatot. Budavár visszafoglalásának
250. évfordulójára a székesfőváros megbízásából Kodály Zoltán (1882–1967)
komponált ünnepi Te Deumot, melynek
bemutatója 1936. szeptember 2-án volt a Budavári Nagyboldogasszony
(Mátyás)-templomban. Harmat Artúr is alkotott ebben a műfajban; egyik
miséje a főváros patrónusának, Szent Gellértnek, a másik pedig Szent
Margitnak tiszteletére íródott. Itt kell említeni Lisznyai
Szabó Gábor (1913–1981) Missa
salesianáját és Kodály
1944-ben írott Missa
brevisét, melyet a
szerző utólag hangszerelt át nagyzenekarra. Az ifjabb komponisták közül
Lajtha László (1892–1963), Kósa György (1897–1984), Vincze Ottó (1906–1984) és
Farkas Ferenc (1905–2000) alkotott jelentős egyházzenei műveket
nagyobb együttesre.
A negyvenes évek végén szétrombolták az
egyházzenei élet tartópilléreit: a Zeneakadémián
megszüntették az egyházkarnagy-képző tanszakot, a kántorképzőkben a
kántorképzést, a Magyar Kórus Kiadó és folyóirat működési engedélyét
megvonták, az egyházzenei munkából sokan kiválni kényszerültek, az OMCE Bárdos
Lajos magánlakásába szorult, országos rendezvényei megszűntek. Az
alkotótevékenység a kiadói lehetőségek megszűnése ellenére (ha
csökkent mértékben is, de) tovább folytatódott. Harmat Artúr (1885–1962), Bárdos
Lajos (1899−1986), Werner Alajos (1905–1978), Lisznyai
Szabó Gábor, Halmos László (1909−1997) igyekeztek a nehéz körülmények
között működő kórusok számára könnyen énekelhető,
egyszerűbb műveket alkotni, melyek kéziratos formában terjedtek.
Új lendületet adott a komponistáknak a II.
Vatikáni Zsinat hozta változás, a nemzeti nyelv használata a liturgiában, és a
hívek részvétele a szent cselekményekben. Az anyanyelvű ordinárium külön problémát jelentett. A püspöki kar
előbb Kodály Zoltánt kérte fel a mise állandó részeinek egyszólamú
megzenésítésére (Magyar mise, 1966),
ezt követte Szigeti Kilián: Missa
Hungaricaja (máig
legelterjedtebb magyar misénk), Werner Alajos: Mercedes-miséje, Lisznyai: Boldogasszony-miséje
és
több más komponista ordináriuma.
A misekönyv és a szertartáskönyvek zenei
anyagát az OMCE egyházzenei bizottsága alakította ki Bárdos Lajos (1899–1986)
irányításával.[10] A hetvenes évek elején
Bárdos és Werner elkészítették a Hozsanna énekgyűjtemény
bővített kiadását, mely az időszaki olvasmányközi énekeket
tartalmazza, majd megjelent a passiók magyar változata Harmat Artúr és Werner
Alajos turbáival.[11]
A hetvenes évek közepétől Werner Alajos,
majd Rajeczky Benjámin (1901–1987) vezetésével külön
bizottság foglalkozott a népénektár reformjával. Az új énekgyűjtemény
1985-ben jelent meg Éneklő Egyház címmel.
Az énekeskönyv – Bogisich, Kersch
és Harmat munkája után 100 éven belül a negyedik reform-énektár − sokat
megőriz az elődök munkájából, de azoktól több ponton el is tér:
leglényegesebb újítása, hogy a történelmi források mellett gazdagon válogat a
népi gyűjtésű dallamokból is, a latin gregorián tételek mellett
bőségesen ad magyar nyelvű, egyszerű gregorián énekeket
(himnuszokat, szekvenciákat, antifónákat.
A beatkorszak fiataljai számára Szilas Imre komponálta meg az első
itthoni misét 1968-ban (Húsvéti miséjét
Karácsonyi, majd Pünkösdi
mise
követte, Üdvözlégy Máriáját sokfelé
népénekként használják). Az újabb gitáros stílus (elektromos helyett klasszikus
gitár) kimunkálói közül Sillye Jenő dalai
terjedtek el széles körben. A jazz, a beat és a klasszikus zene elemei
vegyülnek a Tolcsvay testvérek Magyar
miséjében
és Vukán György Missa
ad Dominum Jesum Christum c. oratórikus
miséjében.
Teljesen egyéni úton jár Szokolay Sándor a Missa
Pannonicaban, amikor sajátos
stílusát a középkori zenei hagyománnyal és a keleti, ortodox liturgikus
kórustechnikával ötvözi.
Az utóbbi években több misével, motettával gazdagította a hazai
repertoárt Kocsár Miklós, Orbán György, Vajda János, Csemiczky
Miklós; darabjaik megszólaltatása azonban többnyire professzionális előadó
együttesre vár.
Élő
hagyomány
A népénekek, ordináriumok,
egyszerűbb gregorián dallamok éneklése a II. Vatikáni Zsinat óta az egész
közösségre tartozik, melyet a kántor vezet. Kisebb településeken, falvakban
évszázadok óta ő a zenei vezető, aki orgonajátékával, énekével a
közösség zenei ízlését formálja. Fontos szerepe van a hagyományos értékek
őrzésében, valamint az új énekek megtanításában is. A zsinat által
megújított liturgia zenei megvalósításában komoly segítséget jelenthetnek a szkólák (6-12 főből álló énekes csoportok),
amelyeknek repertoárja zömében egyszerűbb gregorián dallamokból,
népénekekből és esetleg könnyebb, 2-3 szólamú motettákból áll. Az új
népénektár a magyar gregorián anyag bevezetésekor már számolt ezek meglétével,
illetve létrejöttével.[12]
A többszólamú zenét megszólaltató kórusok zöme mind a fővárosban,
mind vidéken kisebb létszámú, többnyire változó előképzettségű
énekesekből áll (számuk országosan több százra tehető), akikkel a
kántor vagy karnagy egyszerűbb, a napi gyakorlathoz igazodó darabokat
szólaltat meg a régebbi és újabb korok szerzőitől (a Magyar Kórus
által kiadott Motetták c.
füzetből, vagy a Kósa Ferenc gondozásában megjelent Kórusok
könyvéből, Harmat, Bárdos, Halmos egyszerűbb
miséiből).
A székesegyházakon kívül több templomban is működik nagyobb
létszámú zenei együttes, alkalmanként ének-zenekar (elsősorban a
fővárosban). Műsorukon a klasszikus vokális polifónia művei
mellett Bach passiói,[13]
Haydn, Mozart, Beethoven, Liszt miséi[14]
és a 20. századi magyar egyházzene klasszikus alkotásai szerepelnek[15]
A templomi kórusok mellett ma már több olyan világi együttes is alakult,
amely a különböző korok egyházzenéjének hangversenyszerű
előadását tekinti feladatának[16]
A hívek bekapcsolódását elősegítő munka mellett tovább folyt a
kutatótevékenység is. A korábban a gregoriánnal foglalkozó pannonhalmi
bencés szerzetes, Szigeti Kilián orgonatörténeti kutatásokkal tárta fel hazánk
több városának műemlékhangszereit. Rajeczky
Benjámin ciszterci szerzetes, zenetudós tanítványaival, Dobszay
Lászlóval, Szendrei Jankával gregorián zenei munkacsoportot hozott létre a
Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében. Feldolgozták, rendszerezték a
magyar középkorból megmaradt és újabban megtalált, gregorián dallamokat
tartalmazó kódexeket, kódextöredékeket, melyekből néhányat az MTA már meg
is jelentetett a Musicalia
Danubiana sorozatban.
A munkacsoport azonban nem maradt meg pusztán a tudományos vizsgálatnál:
1973-ban létrehozták a Schola Hungarica együttest, mely számos hanglemezen
szólaltatta meg a magyar és európai középkor zenéjét. Az ugyancsak ciszter
szerzetes, zenetudós Bárdos Kornél (1921–1993) régi magyar városok zenei
monográfiáit készítette el, mellyel jelentős mértékben gazdagította a 16-18.
századi egyházzenére vonatkozó ismereteinket is. (1994)