KESZI IMRE[1]
SÍRATÓ A NÉPDALÉRT[2]
50 éve hunyt el Török
Erzsébet énekművész[3]
Török Erzsébet nem
énekesnek indult. A kolozsvári Nemzeti Színház drámai művésznője
volt, a prózától közeledett a zene felé. Míg a Bartók és Kodály felemelte
népdal addigi énekesei, Basilides Mária, Székelyhidy Ferenc, Palló Imre és a többiek a
klasszikuszenében nyert kultúrájukat állították a népi művészet
szolgálatába, Török Erzsi a prózai színpad elevenségét, drámaiságát, humorát.
Hogy a szépen és okosan kiejtett, a benne rejlő költői gazdagságot
kimutatni tudó szövegnem akadálya vagy ballasztja, hanem ellenkezőleg:
lendítőereje lehet az igazi énekszónak, azt Török Erzsi tudta a legjobban.
Hogy a magánhangzó és mássalhangzó sajátos művészi lehetőségek
forrása, az magától értetődött számára. Azt a nyílt titkot, hogy a szöveg
a népdalnak nem illegitim, hanem alkotó része, hogy a teljességet a két rész
együttese adja, senki olyan nyilvános boldogságot árasztva nem volt képes tudtunkra adni, őt igazán a népdal teljességéért
kellett meghallgatni. A tolmácsolásért, amely egyenlő mértékben volt
nagyszerű muzsika és szívderítő játék. Előadásában mindig
újjászületett a dal, ebben a csupa stílus művészetben minden alkalommal
újra produkálta a mindig egyénit, ha kellett, Molnár Anna volt, ha kellett, a
révésznek önmagát nyers-szemérmes kacérsággal felkínáló szépözvegy, ha kellett,
tizenhat éves barokk kamasz, sapkaforgató zavarban. Ifjúság
mint sólyommadár ... Ugyanúgy mindig új művészi egyediséget alkotott a
típusból, mint Bartók vagy Kodály mindig anyaghoz méretezett feldolgozása. A
kodályi zongoraszólamhoz senki alkalmatosabban nem illesztette a szót, mint
Erzsi. A magyar népdalnak a világ, Európa magasabb műzenéjével való
találkozása pillanatában hiteles tanú volt Török Erzsébet. Ezzel a történelmi
adottsággal állhatott a dobogóra még egy-két esztendeje,
hosszú, súlyos betegsége előtt is. Úgy lehetett a múltélő
dokumentuma, hogy nem, szorult rá, hogy a múltjából éljen. Mert ez a múlt, amíg
élt, utoljára és hitelesen: ő maga volt.
Bizonyos, hogy Török
Erzsébettel nemcsak egy nagy művészegyéniség szállt sírba, hanem a magyar
zenekultúra egy nagy szakasza is. Némi meglepődéssel olvasok a
nekrológokban a népdalmozgalom új fellendüléséről. Bizonyára van ilyesmi,
és léte sok irányban dokumentálható. De ha van, ha nincs, az bizonyára nincs,
aminek Török Erzsi utolsó pillanatáig hűséges és alázatos szolgálója volt.
Laudatur temporis acti: én emlékszem a régi, a mainál kétségkívül rosszabb
időkre. Amikor Bartók és Kodály gyűjtései először jelentek meg
is kiadványokban, feldolgozásait először énekelte a nagy gárda – Basilides Máriától Török Erzsiig – a dobogón, néhány száz
hallgatójuk volt. De ezzel a néhányszáz hallgatóval ezek a népdalok alapját
jelentették egy világraszóló és egyszersmind magyar zenekultúrának.
Ma sokan és sokszor
dalolják és hallgatják az igazi és hiteles népdalt, iskolában, tanítják, mégis
alig kétséges, hogy többé nem alapja semminek: rétegmegnyilvánulás és nem
totalitás többé, aki hallgatja, kegyeletéből hallgatja, vagy – ami
rosszabb – úgy, mint egykor a cigányzenét. És ez a helyzet Erzsi távoztával
véglegessé válik. Ismételten és nem keserű gúnyból, hanem teljes
meggyőződéssel: azok az idők, amikor a népdal, mint népdal
hatott, rosszabbak voltak a mainál. A népdal ma a Cantata Profanában él, a
Zenében, a hat vonósnégyesben, a Psalmus Hungaricusban, ha úgy tetszik,
áttételesebben, egy nagykultúra mai örököseiben, ha elfogadják, ha megtagadják.
„Művészetté halt”, mint a német népzene Bachban, Haydnban, Mozartban,
Beethovenben és a többiekben. Ami van belőle, azt becsüljük meg és tartsuk
fenn, amit nem lehet, azt ne erőszakoljuk, ne ráncigáljuk vissza haló
poraiból. Hiszen több lett önmagánál. Török Erzsi még Bartók és Kodály
szellemében élt. Nemcsak mint művész, mint ember is. A népdal nem zenei
vagy költői produkció volt számára, hanem életforma. Valamiképpen olyan
magától értetődően volt közösségi ember, mint Bartók vagy Kodály:
népben, kultúrában, iskolában gondolkodott, ugyanakkor ösztönösen óvta magát
attól, hogy magánemberként is e magasztos eszmék nagyságrendjében tartózkodjék.
Közvetlen volt, de sokkal több is: ha kellett, áldozatra kész, sőt
vakmerő, mint aki nem ismeri a veszélyt. Nem tudta elképzelni, hogy amit
igaznak vél, azt nem mondhatja ki, vagy nem tanácsos annak értelmében cselekednie.
Ismertem őt ebben a vonatkozásban és tudom, hogy magatartása szoros oksági
kapcsolatban volt azzal, amit, mint élete-feladatot vállalt. Mint ahogy
nyilvánvaló kapcsolatban volt Bartóknál is. Ezért mondom, hogy kultúránk egy
szakasza sírba szállt vele. Persze a valóban izgalmas Sebőék, a
nagyszabású Röpülj Páva-mozgalom valami újat és jelentőset
kezdenek. A legközelebbi örökösök, a kitűnő Jancsó Adrienne és Jobba Gabi hűségesen és történelemként őrzik a népballada történelmi hagyományát. A kutatás
újabb és újabb variánsokat talál, ha típusok már nem kerülnek is elő. Újra
készítenek nyenyerét és köcsög dudát is, talán többet is, mint valaha, és az
alacsonyabb formák, a cigányzene és társai is virágoznak. Minden van, jó is,
rossz is. Csak hát, amit Bartók cselekedett a népdallal, az egy világ
zenekultúrájának volt fordulópontja. Bele kell nyugodnunk, hogy ez a szerepe
megszűnt: megmaradtak a remekművek. De a magyar népdal, mint
világépítő erő, Török Erzsébet gyönyörű személyével immár reprezentatíve is sírba szállt.
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (25 felvétel)
℗ 1983
HUNGAROTON RECORDS LTD.