Nyitva van az aranykapu

Tóth Anna[1] beszélgetése Lakatos Györggyel,

a Budaörsi Tanoda és a Romano Glaszo együttes vezetőjével

Lakatos György

Mindig, amikor ezt a népdalt énekeltem vagy hallottam, az jutott eszembe, hogy vajon milyen lehet ez az aranykapu és mi lehet mögötte? Végül egyszerűsítettem a dolgon: bármilyen lehet az a kapu, az sem baj, ha nem aranyból van, a lényeg, hogy mögötte olyan dolgot leljek, amire már régen vágyakoztam. Sok-sok év után megint hatalmába kerített ez az érzés, amikor elkezdtem együtt dolgozni Lakatos Györggyel, a Budaörsi Tanoda és a már nemzetközi hírnévre szert tett Romano Glaszo együttes vezetőjével, akinek meggyőződése, hogy még a legigényesebb szakmai munka sem lehet elég hatékony, ha eközben nem épül összetartó, egymás személyiségét és teljesítményét megbecsülő közösség.

Tevékenységének fontos eleme az úgynevezett tehetségprogram, amely egészen más alapokra épül és más célokat tűz ki maga elé, mint a nagyközönség számára már ismerős műhelyek.

– Minden helyszín, minden gyerekanyag más-más kihívás elé állítja az embert. Most éppen Budaörsön kezdtünk el egy speciális munkát, amelynek kiindulópontja egy nemrég megrendezett zenei tehetségkutató volt. Az itt fellépő gyerekek és fiatalok több-kevesebb zenei képzésben már részesültek, mi abban szeretnénk segíteni, hogy kevésbé megilletődötten mozogjanak a színpadon, legyenek kicsit magabiztosabbak, ha vannak rossz beidegződések, felhívjuk rá a figyelmet, ha ismerünk olyan szakembert, akivel érdemes lehet kapcsolatba lépniük, megpróbáljuk „összehozni” őket.

Szeretnénk nekik fellépési lehetőséget is biztosítani, hiszen a színpadi jelenlétet is éppúgy tanulni, gyakorolni kell, mint a skálákat, etűdöket, darabokat. A zenei technikai tudásra nincs és nem is lehet ráhatásunk, hiszen ahhoz komplett zeneiskolát kellene működtetni, ami őrületesen drága dolog és ugyanakkor szükségtelen is, hiszen Magyarországon messze földön elismert zeneiskolák vannak.

Lakatos György

– Budaörsön kívül hol, milyen projektekben dolgoznak?

– Budapesten, a Fővárosi Önkormányzatnak van egy intézménye, ahol több szakemberrel közösen foglalkozunk mintegy harminc gyerekkel. Megfigyeljük, ki, milyen műfajban tehetséges és keresünk számukra megfelelő oktatót: muzsikust, képzőművészt, táncost, adott esetben színészt, ha abban kiemelkedő az illető.

Egyedi profilja ennek a tevékenységnek, hogy – különösen, ami a zenében ügyes gyerekeket illeti – igyekszünk őket közösséggé kovácsolni. Ők többnyire hosszabb ideje járnak zeneiskolába, jól is haladnak, de valahogy mégsem találják a helyüket. Zeneileg arra építünk, amit onnan magukkal hoznak és – adott esetben mondjuk egy zenekarral – csapatot építünk belőlük. Ők nem mind, de többségükben cigány gyerekek. A Madách Színház egykori színésze, aki énekel és zongorázik is, Balog Janó foglalkozik velük. A kezdet nem volt könnyű, mert ahányan voltak, annyiféle szinten tartottak a zenei tanulmányaikban, de nyáron egy táborral kezdtünk, hogy kissé homogénebbé váljon a társaság. Így a közösség is erősebbé tud válni.

– Folyamatosan hangsúlyozza, hogy a legfontosabb az egyre erősebb közösség. Tapasztalatai szerint ez az összekovácsolódás visszafele is hat? Azaz tud javulni a zenei teljesítmény a fokozott erejű közösség hatására, vagy ezek a dolgok függetlenek egymástól?

– A közösség attól javul, ha a munkában minél többen és minél hatékonyabban tudnak együttműködni a résztvevők. Akkor jönnek az eredmények és születik egyre jobb zene. És ha számukra fontos ez a közösség, akkor az is fontos lesz, hogy minél többet, jobbat tegyenek hozzá a közös munkához saját magukból is. Amitől érezhetően emelkedik a színvonal. Ez aztán azokat is motiválja, akik addig nem akartak, vagy nem tudtak részt venni ebben a munkában, de a csapathoz akarnak tartozni. Ennek feltétele, hogy valamit tegyen le az asztalra. Nem kell annak tökéletesnek lenni, csak törekedjen a jobb teljesítményre. Legyen ott a próbákon, ne viccelje el azokat, figyeljen oda.

– Tervezik több ilyen műhely létrehozását is?

– Most akarunk kiépíteni egy hasonló jellegű műhelyt a IX. kerületben a Máltai Szeretetszolgálattal. Megüresedett egy közösségi helyük és nem találnak olyan szakembert, aki össze tudná fogni a gyerekeket. A többség cigánygyerek, sőt, ezek mind utcagyerekek. Már kezdenek bandák kialakulni, durva tettlegességi fajuló harcig az iskolák között. Még kések is előkerülnek. Az eddigi munkatársak feladták. Még nem tudom pontosan, hogy fogunk hozzá, az azonban biztos, hogy csak kettesével engedem oda a munkatársaimat és egyikük fiú kell, hogy legyen. Eleinte én is megyek. Nagyon nehéz feladatnak látszik, de szeretem a kihívásokat.

– Jut ebből a figyelemből vidékre is?

– Szívem szerint mindenhová elmennék, ahol gyerekek vannak, és teljesen mindegy, hogy milyen nemzetiségűek. Mert a gyerek az gyerek akkor is, ha cigány és akkor is, ha nem cigány. (Ez a program jelenleg. kb. 190 településen működik és tervezik a 300 legszegényebb települését belevonni.)

Lakatos György a Máltai Szeretetszolgálat egyik rendezvényén

Számunkra az a lényeg, hogy nemcsak a tárgyi feltételekre – oktatásra, egészségügyre, szolgáltatásokra – terjed ki a program, de fontos az is, hogy az emberek mentális erőt kapjanak, hogy minőségi kultúrához tudjanak ingyen hozzájutni.

A mi elsődleges feladatunk ott ez utóbbi biztosítása. Cigány népzene, cigány néptánc, színház- és képzőművészet, pop- és komolyzene kerül a közönség elé. Ez öt munkacsoportot jelent és némelyek már oktatással is tudnak foglalkozni.

Azon túl, hogy odaviszünk egy-egy programot, sor kerül hangképzésre, ritmusgyakorlatra és daltanulásra is. Két és fél éve járunk Tarnabodra és a tanárok tapasztalati szerint nemcsak zenében, de minden egyéb tantárgy tekintetében érdemi javulás figyelhető meg és javult a gyerekek tanuláshoz való hozzáállása is. Legutóbb mesével kapcsolatos foglalkozás volt; az ötletet némi szkepticizmus fogadta, ám a vége hatalmas siker lett.

„Gyakran viszek magammal fiatalokat, akik tagjai a Romano Glaszónak.”

– A zenei programokban van segítsége?

– Gyakran viszek magammal fiatalokat, akik tagjai a Romano Glaszónak, vagy önkéntesként vesznek részt a tanoda munkájában. Nagyon fontos, hogy az ottani gyerekek ne csak kétes emberi értékeket hordozó, a televízióból ismert celebeket lássanak és őket tartsák példaképüknek. A mi fiataljaink hétköznapi példaképek, akik iskolába járnak, érettségiznek, egyetemet végeznek, énekversenyeket nyernek, őrzik a cigány és a magyar kultúrát és emellett igazi mai fiatalok. Ez még a felzárkózó települések gyermekei számára is követhető: ők is messzebbre juthatnak.