UNGÁR ISTVÁN[1]
Psalmus 100
Hangversenyre
mentünk a feleségemmel. A jegyszedő miután udvarias előzékenységgel
útba igazított bennünket, még kedvesen mosolyogva hozzá tette: - Jó szórakozást
kívánok! – Verdi Requiem volt műsoron.
A közhiedelem
szerint az ember színházba, operába, koncertre végül is szórakozni jár. Amennyiben
valakit valami magasabb rendű igény visz ezekre a helyekre, magára vessen!
Lelke rajta. Nem dolga a jegyszedőnek, hogy figyeljen az aktuális
programra, akár Shakespeare III. Richardját vagy Molnár Ferenc Játék a
kastélyban c. vígjátékát adják elő, hogy Muszorgszkij Borisz Godunovjának
egy egész megnyomorított népet sirató fájdalma vagy Donizetti sziporkázó humorú
Don Pasquale c. operája hangzik-e el. Személy szerint én úgy vélem, hogy a
jegyszedő is valamilyen szinten részese az előadásnak, ráadásul
ő közvetlenül is találkozik a publikummal, visszatetsző lehet, ha
teljesen függetleníti magát a műsortól.
Mindez azért
jutott eszembe, mert magam elé képzeltem az 1923. november 19-i ünnepi
hangverseny közönségét a Vígadó dísztermében – idén 100 esztendeje – amint
rájuk zúdul Kodály Zoltán 55. zsoltárának ünneprontó panaszáradata. Nagyszabású
ünnepséggel készült a magyar főváros: Pest, Buda, Óbuda egyesítésének
félévszázados jubileumára. Bartók Bélát, Dohnányi Ernőt – aki az est
karmestere is volt – valamint Kodály Zoltánt kérték fel, hogy az alkalomhoz
méltó zeneművet komponáljanak. Megtették.
A nyitó
szám Dohnányi Ünnepi nyitánya pompájával hangolt rá az eseményre. Bartók a
Táncszvitben különböző karakterű táncok egységét teremtette meg,
amelyeket lírai hangvételű ritornellek kötnek össze. Kodály 55. zsoltára
(a Psalmus Hungaricus címet Tóth Aladár javaslatára később kapta) nem
odaillő módon szinte robbantott ezen a koncerten és döntően
meghatározta alkotója zeneszerzői jövőjét.
Kodály: Psalmus Hungaricus ∙ hr-Sinfonieorchester ∙ István Kovácsházi ∙ Internationale Chorakadem... (22:21)
Frankfurt Radio Symphony,
Internationale Chorakademie
Lübeck,
Kovácsházi István (ének), vezényel: Eötvös Péter
Alapvetően
könyörgésekkel körülvett gyászzene, amely azonban mégis messze túllép a
siratáson és éppen ezért helye volt az ünnepi műsorban. A magyarság
sérelmeit számon kérő, ám azt magasan
fölülszárnyaló, egyetemes értékű, megrendítő remekmű. Bemutatója
hazánk történelmének meghatározó eseménye. Az est előadói: a Filharmóniai
Társaság Zenekara, a Palestrina kórus és a tenor szólista Székelyhidy
Ferenc voltak. Nagy döbbenetet okozhatott a Vigadó patinás hangversenytermében
amint Kodály zsoltára templommá varázsolta azt. Az ünnepet beárnyékolta a
népéért aggódó próféta fájdalma, ugyanakkor Dávid egy szebb jövőbe
tekintő látomása bearanyozhatta a korabeli ünnepséget.
A zsoltárszöveg
Kecskeméti Vég Mihály míves fordítása, amelyet Kodály Zoltán mesteri prozódiája
tesz teljes értékűvé. Kecskeméti Vég Mihály saját nevének betűit
(MICHAE) lopta bele a versszakok elejére: „Mikoron Dávid… Istenem, uram… Csak sívok, rívok… Hogyha énnékem…Akarok
inkább… Éjjel és nappal…”
A zsoltár egy több
évszázados fohász, ám aktualitása nem ismer időhatárokat. Így került
1923-ban Kodály partitúrájába. A XVI. században, a reformáció korában több
latin nyelvű zsoltárt fordítottak magyarra. Ebben az időszakban
született Tinódi Lantos Sebestyén Egri históriának summája c. éneke, amelynek
dallama rokon Kodály zsoltártémájával.
Kass
János: Psalmus Hungaricus c. sorozatából a Mester hat illusztrációjával gazdagítjuk
Ungár István tanulmányát*
A vad,
szenvedélyes zenekari előjáték sejtteti, hogy mázsás súlyú zene veszi
kezdetét. A 6/8 ritmusú, egyszerű zsoltárdallam kalandos utat jár be az
imádságtól a lázadáson át a megdicsőülésig, a határozott isteni
igazságtétel követelésétől a szomorú, vigasztaló összegezésig. Kodály
Zoltán tenor szólóra, vegyeskarra – gyerekkarra és szimfonikus zenekarra
komponált Psalmus hungaricusát nem tisztem elemezni. Megtették azt kiváló
zeneesztéták számtalan, alapos tanulmányban. A centenárium okán írok róla,
hiszen, mint annyiunkat, engem is egy életre magával
ragadott az az izzó feszültség, az a jogos harag és az a fölött
győzedelmeskedő bölcs szeretet, amely a műből sugárzik.
Szerkezete
bonyolult. Lényegében rondó forma, amely keretbe foglal három különböző,
önálló egységet. Az elsőt – Dávid panaszának legintenzívebb szakaszát –
végig kíséri a kóruson Muszorgszkij Borisz Godunov Bolondjának sírására
emlékeztető, szívszorító motívum. Ez a sírás a darab első
csúcspontján extázisban csúcsosodik. Ezen a lázas ponton a próféta indulatos
szavait követően („Mert jószágukban felfuvalkodtanak…”)
harmadszor hangzik el a kórustól az eredetileg imára hangolt, csendes
zsoltárdallam immár szinte önkívületben:
Nehezen
csillapodik, akárcsak a későbbi kóruscsodában – Jézus és a kufárok – Jézus
vádló szava után: rablók. Ebbe a szenvedélyektől izzó első szakaszba
mennykőként üt be az átok a próféta szájából: „Keserű halál szálljon fejére!..” a barátoknak hitt ellenség iránti
csalódottságában. A halál szóra felhördülő zenekar a Psalmus második
csúcspontját képezi. Az átok súlya alatt feljajdul a népet megjelenítő
énekkar.
X. Nagy haragomban, 1976 (szita, papír 590 × 415 mm)
Keserű halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére,
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségnek kijelentésére.
Lenyugvása után
előbb a prófétával felváltva, majd önállóan fohászkodik a Mindenhatóhoz az
ellenségtől való megszabadulásért: „Én pedig Uram hozzád kiáltok…” Ezzel a
határozott hangvételű könyörgéssel zárul az első nagy egység. Benne ott
lapul a Bolond sírásának végtelenbe nyúló kisszekundja. A váltás az újabb
szakaszra hirtelen történik és meglepően más hangulatú.
X. Az angyal, 1976 szita, papír, 590 × 415 mm
Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délben, este könyörgök,
Megszabadulást tetőled várok,
Az ellenségtől mert én igen tartok.
A jubileumi
központi ünnepség alkalom volt Kodály számára arra, hogy a ’920-as évek hazai
számkivetettjeinek sokaságáért kiáltson, nyomorúságukban melléjük álljon, a Dávid
zsoltár megrázó szavait magába foglaló muzsikájával vigaszt keresve a
rászorultaknak, együttérzést várva a többiektől. Őt magát zenei
direktóriumi tagsága miatt menesztették zeneakadémiai aligazgatói állásából.
Bartók nyilvánosan áll ki mellette. Kodály őszinte hazafiként értelmezi
Dávid imáját és ülteti át alkotásába.
A mű második
önálló egységében a tenor szóló – Dávid – egyedül marad a zenekarral. Indulatok
nélkül, reménnyel telve énekel Istenbe vetett bizodalmáról. A szóló hangszerek,
miként majd a Háry János fináléjának végén a Nagyabonyban-dal
háttérből finoman felhangzó férfikar fölött álom és valóság határán
keresgélve, itt is ugyanazok. Hárfa, oboa, fuvola, hegedű ringatnak el.
Impresszionista színt adnak az áhítatos, bensőséges, elcsendesedő
szakasznak. Annál kijózanítóbb a harmadik egység indítása: „Igaz vagy Uram
ítéletedben.”
A zsoltárdallam
fanfárszerű, hatnyolcados ütem helyett kétnegyedes,
szinkópás változatban köszön be. Mostantól a zenekar és csak a kórus kap
szerepet. Ismét határozott a választóvonal. A fúvósok után a kórus harsan fel
erőteljesen. Ami ezután jön, arról igen nehéz írni. Egy kórusra épülő
zenei katedrális emelkedik ki, amelynek minden építőkockáját a
zeneköltő szeretete hatja át. Egymást követik az igazak, a kegyesek, a
szegények felmagasztalásáért való gyönyörű könyörgések. Erre találunk
utóbb példát a Háry János fináléjának elején: a bécsi udvar – micsoda
képtelenül szép mese! – a Tiszán innen, Dunán túl magyar népdal dallamára
énekli hasonló módon építkezve: „Szegény, derék magyar nép…”, majd János és
Örzse kettősét „Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán kicsi kunyhó nyárfástúl…” megilletődött dúdolással öleli körül.
XI. Az igazakat megtartod, 1976
szita, papír
590 × 415 mm
Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod,
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.
A Psalmusban a katedrális tetőpontján dicsőítik az
Úr igazságtételét, amelyben előbbieket felmagasztalja, ám a „kevélyeket
aláhajigálja”. Ezután a zsoltárdallam elindul a megdicsőülés útján: „Ha
egy kevéssé megkeseríted…” s vele emeli magához a Teremtő az elesetteket:
„Nagy tisztességre ismét felemeled.” Kodály az egész darabra helyez glóriát.
Olyan glória ez, amely elhalványítja a korábbi panaszokat. Apoteózis, amely a
„felemeled” szó többszöri ismétlésével jut el a harmadik csúcspontra.
Rézfúvósok hirdetik az isteni áldást, amely a darab főcélja. Hasonlóan
Beethovenhez, Kodály nemcsak feljut az égiekhez, de meg is hódítja azokat.
XII. Ismét felemeled, 1976
szita, papír
590 × 415 mm
Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.
„Kodály valóban a béke harcosa, amikor egy
összetört, elgyötört, sötétségbe hullott, tragikus-heroikus nép prófétájaként
áll az elnyomottak, kifosztottak, árvák, szenvedők élére, akkor is egy
diadalmas, boldog nemzet, egy teljes, töretlen teremtő életet élő,
nagy és dicső emberiség álma lebeg előtte, és mivel a költő
mélyen, rendíthetetlenül hisz ebben az álomban, ez az álom rásugározza
legkétségesebb küzdelmeire is a beteljesülés felséges harmóniáját.”
Tóth Aladár írta
elragadtatva 1934-ben egy hangverseny után. A három egymástól elhatárolt
egységet megrendítően fájdalmas gyászkeret fogja közre. A zaklatott
zenekari bevezető után méltóságteljes, szomorú dallam ereszkedik alá a
hangszereken, egy ponton fájdalmasan megbicsaklik, majd mintegy megadja az
énekkarnak a kezdőhangot. Az egyszólamú, a cappella
zsoltárdallam ünnepélyes és halkszavúságában egyúttal
felkavaró is. A gyászkeret utóbb a mindent beborító áldás fényözönéből
bújik elő. A különbség az előzőhöz képest az, hogy a kezdetben
itt is unisono kórust nagybőgő kíséri, „55. dicséretében” szövegnél
kiválik a tenor szólam, a „keserűségben” szó külön hangsúlyt kap:
XIII. Szent Dávid dícséretében,
1976
szita, papír
590 × 415 mm
Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben,
Ötvenötödik dícséretében,
Melyből az hívek, keserűségben,
Vígasztalásért szörzék így
versekben.
Legvégül a tenor
szólam még nyomatékosítja: „Vigasztalásért szörzék így versekben.” Az utolsó pianissimo ütemek üres
kvintje eltűnik az örökkévalóságban.
Kodály páratlan a cappella énekkari remekei nagyrészt később, a
harmincas években születtek, de hazaszeretete, zeneszerzői zsenialitása
előtt már ekkor sem volt akadály.
Akik
feltöltődés helyett csak ellazulni szeretnének egy komolyzenei koncerten,
jobb, ha messzire elkerülik a Psalmus Hungaricust, hacsak – s az lenne igazán
szép – ha a zene hallatán el nem állnak korábbi szándékuktól. A Psalmus Hungaricus
keretbe foglalt első egységében ’a bibliai zsoltár mennydörgésének’
(Szabolcsi Bence gyászbeszédéből Kodály Zoltán temetésén), a másodikban a
próféta szelíd imádságának, végül a harmadikban a tragikus sötétségen áthatoló,
felszabadító, ragyogó áldás eljövetelének grandiózus zenepoézisa. Jó
szórakozást!
*Kass János Psalmus Hungaricus c. sorozatából
válogattunk képeket Ungár István tanulmányának
illusztrálásához, akinek idézett tusrajzai már több ízben megjelentek könyvben,
és amelyek a Kecskeméti Kodály Intézet folyósóján sétálva is megtekinthetők.
(A Szerk. megj.)
„A sorsom különös ajándéka:
gyermekként énekelhettem a kórusban még a régi Vigadóban Kodály
remekművét. Közel négy évtizeden át elkísért annak az estnek az élménye. S
most itt a Kodály-intézetben állíthatom ki azokat a rajzokat, amelyek a Zenemű
Kiadó felkérésére születtek, részeként a sorozatnak. 1977-ben jelent meg könyv
alakban, nyomtatásban. Találkozásaim a Psalmus Hungaricus-szal
így végig kísérik életemet: az éneklő gyermek eufóriája, a rajzoló
katarzisa, a kiállítás öröme! A mű sugárzása cselekvésre ösztönöz, Dávid
dühe és energiája megsokszorozódik bennünk! A Psalmus Hungaricus eleven
tűz, nem melegít, de perzsel, húsunkba égeti üzenetét!” (Kass János)