UZSALY BENCE[1]
Mi lenne, ha színházzal tanítanánk a színházat és művészettel a
művészetet?[2]
(Forrás: Filharmónia Magyarország)
2023. november 12-én debütált
a Filharmónia Magyarország új ifjúsági programja, az Opera – Cinema, ami azt
célozta meg, hogy a film, a modern kontextus és persze a zene eszközeivel
szerettesse meg a klasszikus zenét és az opera műfaját a gyerekekkel.
Bevallom
őszintén, nem voltam túl lelkes, hiszen közhelyesen lerágott csont, hogy
„a mai fiatalok nem értik az igényes komolyzenét, az operaházi rikoltozást meg
főleg nem, de hét lóval is be kell őket vinni a koncertterembe és az
operába, mert nem lehetnek olyan szegények, hogy a mi ódon kultúránk nélkül
nőjenek fel, és meg kell őket tanítanunk, hogy értsék, hogy ez miért
csodálatos.”
És valóban, szinte
minden koncertszervezéssel foglalkozó intézmény évtizedek óta próbálkozik, hogy
valahogy odacsábítsa a fiatalokat a klasszikus zene lakomájához. Ennek a
műfajnak már több évtizedes hagyománya van, karizmatikus tanárok, humoros
műsorvezetők, jövőül jól tudó rendezők sokasága, és
mindezek önjelölt visszfényeinek serege próbálkozott már ezen a téren
maradandót alkotni. Nem csoda tehát, ha nemcsak bennem, a
zenetanár-tévériporterben, hanem a gyerekekben is van némi bizalmatlanság, hogy
most majd milyen témába akarják beavatni szegény fejét.
(Forrás: Filharmónia
Magyarország)
Szóval kissé
kételkedtem azt illetően, hogy ezen a téren lehet-e igazán jót és eredetit
alkotni, ugyanakkor reménykedtem is, hogy sikerül. Elfogulatlan
kontrollcsoportnak magammal vittem az ötéves kislányomat is az Operaházba, mert
bár a 6-14 éves korosztálynak szánták az előadást, gondoltam, a gyerekszáj
hasznomra lehet a véleményalkotásnál.
Szinte teljesen
megtelt az Operaház nézőtere. A zenekar a színpadon ült, illetve a színpad
szélén volt néhány nézőtéri szék is. Az előadás a semmiből
kezdődött. Egy nagypapa és unokája (Csuja Imre és Telekes Mátyás) sétáltak
be a színpadra, leültek a nézőtéri székekre és a beszélgetésükből
hamar kiderült, hogy operába érkeztek, de a nagypapa meglehetősen járatlan
ezen a téren, és nem is túl lelkes, az unokája viszont szemmel láthatóan jól
informált, és kicsit ciki is neki, hogy a nagyapja állandóan azzal van
elfoglalva, hogy mennyibe kerülhet a karmester pálcája.
Itt csillant fel
először a szemem. A két szereplő nem műsorvezető, mint
ahogyan az ajánlóban szerepelt, hanem valóban szereplő, színészi
minőségben vannak jelen. Feloldozóan hatott, hogy sem tanár, sem
műsorvezető nem köszöntötte a jelenlévőket, hanem egyszer csak
belecsöppentünk egy beszélgetésbe. Micsoda pedagógiai fogás! Tanítsa a
színházat a színház, a helyzetet a helyzet! Ne megmagyarázzuk, hogy ebből
azt kell érteni, hogy…, hanem legyen a nézőnek az az érzése, hogy magától
érti.
Külön ügyes fogásnak
éreztem, hogy a párbeszédben nem a nagypapa volt az okos, hanem az unoka. Az is
fondorlatos megoldás volt, hogy a párbeszéd alapján nem az a kérdés
fogalmazódott meg, hogy ciki-e az opera, hanem hogy ciki-e a nagypapa
viselkedése, ami – valljuk be – minden kiskamasznak ismerős érzés lehet.
(Forrás: Papageno)
Miután az opera néhány
alapvető kérdését megvitatták, elkezdődött a Torreádor-dal Bizet
Carmenjéből. Bár a dallam sokaknak ismerős lehetett, a nagypapa
feltette az ilyenkor szokásos hozzá nem értő kérdéseket, amit az unoka
csak részben válaszolt meg, majd átkeretezte a történetet, hogy milyen lenne,
ha ez a „magamutogatás” egy hentesüzletben történne, ahol a hentes teszi a
szépet a vásárló hölgyeknek. Az operai cselekmény ilyenfajta kiforgatását nem
érezném szerencsésnek egy operaelőadás esetében, de így, hogy legördült
egy filmvászon, és megnéztünk egy húsboltban játszódó kacsintgatós jelenetet,
az maradhatott, aminek szánták: gondolati kísérlet.
A kissé távoli
párhuzam hamar zenei értelmet is nyert, ugyanis kipróbálták a filmet a Torreádor-dallal,
mint filmzenével. Direkt magyarázat nélkül is világossá vált, hogy zenével
sokkal inkább hat az érzelmekre a filmes képi világ, mint anélkül. Itt aztán
jött még egy csavar: kipróbálták, milyen lenne, ha csak a film képi világa és a
zene lenne, tehát, hogy szöveg nélkül értenénk-e a történetet. Értettük. De
hogy ne legyen didaktikus, a történet és a zene is minden újrajátszáskor
változott egy kicsit, így azt is tetten érhettük, hogy egy más
végkifejletű történetet is megértünk, akkor is, ha nincs szöveg. A
rendezés Szabó Máté munkáját dicséri, a zenei anyag igazítása pedig Balázs
Ádámot.
Lehet, hogy semmit nem
tudtunk meg Bizet életéről, a Carmen cselekményéről és
keletkezéséről, valószínű, hogy a kislányom azt sem jegyezte meg,
hogy ez melyik opera részlete volt, de azt megértettük, hogy hogyan lehet
zenével és színpadi vagy filmes történéssel mesélni és hogy a film és a színház
tulajdonképpen azonos műfaj, csak más eszközökkel. A humorosan megírt
szöveg és a jól szerkesztett előadás azt az érzést adta, hogy értjük, mi
történik, és a zenés színház élvezetes. Gyakorlatilag nulla lexikális ismerettel
olyan eszközöket kapott a közönség, amelyek jól segíthetik akkor is, ha egy nem
gyerekeknek megrendezett operát lát.
A folytatásban
láthattunk egy jelenetet a Pomádéból és a Don Pasqualéból. Itt sem maradtak el
a filmes transzpozíciók, a hétköznapi életbe való áthelyezésük, de ezek nem az
első jelenetek mechanikus átmásolásai voltak, hanem újabb operai kérdések
nyertek megvilágítást. A Don Pasquale esetében például azt világították meg,
hogy amint a dokumentumfilmekben egy külön interjú mutatja az egyes
szereplők gondolatvilágát, úgy az operában ezt szolgálják a duettek,
áriák, amikor megáll a cselekmény, és mindenki a maga nézőpontját állítja
színpadra.
A szünet után a
Bohémélet Mimi-Rodolfo duettje és a Varázsfuvola Papageno-Papagena kettőse
következett. A Bohéméletet áttranszponálták egy mai fiatal bohémlakásba, és az
eredeti zenére készült film után megnézhettük, hogy mi lenne, ha a zene kissé másképpen
hangzana. Ebben a tálalásban Mimi és Rodolfo között nem szimpátia ébred, hanem
Mimi elkezdi veszélyben érezni magát, és amíg Rodolfo a kulcsot keresi, kést
ránt, hogy megvédje magát. A zenei és a képi világban is csak a minimálisan
szükséges változtatások voltak, mégis hátborzongató történet lett egy szerelmi
duettből. Megint csak a közönségé lehetett a felismerés, hogy a zene
milyen őrületes narratív és érzelemformáló erővel bír. Egészen mást
látunk szinte ugyanabban a képi világban, ha másik zenét hallunk hozzá.
(Forrás: Papageno)
A zárójelenetben
Papageno és Papagena egy jelmezes buliban találkozott a filmvásznon. A
hétköznapi és modern párhuzam itt is megvolt, de ezt a jelenetet annyira nem
éreztem mondanivalóban gazdagnak, mint amennyire egy finálénál erre számítani
lehet. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy az előadás egésze annyira pazar
volt a művészi és pedagógiai megoldások terén, hogy az alkotók igen nagy
kihívás elé állították magukat, hiszen egy ilyen előadásra kifejezetten
nehéz méltó finálét rakni.
Az ötéves kislányom
feszült figyelemmel követte a másfél órás produkciót. Aznap mindenkinek
elmondta, hogy operában volt, és látta a Papagenát (a Varázsfuvolát már eddig
is ismerte), de lelkesen mesélt arról is, hogy egy fiú volt az operában az
értetlen nagypapájával, és azon nagyon sokat nevetett, és milyen bohózatokat
láttak, meg hogy a Bohémélet nagyon félelmetes volt. Azt hiszem, sok lényeges
elemet megértett ő is. Az pedig, hogy maradtak olyan szálak, amit egy
többedik megtekintés során fedezne fel – sőt, azt hiszem, én sem vettem
észre minden fontos részletet – az csak azt jelenti, hogy az előadás
művészi értékű volt, hiszen egy jó alkotást érdemes többször is
megnézni.