VEDRES CSABA[1]
Emléktöredékek Kováts Gábor
ZONGORAMŰVÉSZ tanár úrról
Kováts Gábor
zongoraművész-tanár (1944–2023)
A Parlando 2024/2.[2]
számából sajnálattal értesültem arról, hogy elhunyt Kováts Gábor tanár úr.
Nagyon megrendített a szomorú hír, rengeteg emlék merült fel a múltból, ezek
közül szeretnék néhányat a Parlando olvasóival is
megosztani.
Tanár úr az igazi
nagy tanáregyéniségek közé tartozott, azok közé, akikre egy életen át emlékszik
az ember. 1983-ban kerültem hozzá a Bartók Konzervatóriumba, ahol kötelező
zongora tanárom volt. Mivel egyszerre végeztem az ELTE Tanárképző
magyar-történelem szakát és a konzervatórium
zeneszerzés szakát (délelőttönként a
főiskolán, délutánonként a konzervatóriumban tanultam), gyakran érkeztem
az óráira fáradtan, s nem tudtam mindig annyit gyakorolni, amennyit szerettem
volna. A tanár úr elfogadta és megértette különös helyzetemet, de ettől
függetlenül szerette volna a legtöbbet kihozni a képességeimből.
Az első órára
Bartók Allegro barbaro-ját hoztam el, s biztos voltam abban, hogy meg sem
állunk Rachmanyinovig. Tanár úr meghallgatott, egy
kicsit tünődött, majd így szólt:
– Nagyon jó, Csaba! Akkor a következő
órára nézzünk meg egy Haydn szonátát. S kiválasztott számomra egy közepes
nehézségű szonátát (Hob XVI/33, D-dúr).
Azt gondoltam,
hogy 1-2 órán keresztül dolgozunk egy kicsit ezen a darabon, de egy teljes
tanéven át küzdöttünk vele. Tanár úr ugyanis azonnal átlátta, hogy nincs meg a
kellő technikai megalapozottságom a nehezebb
darabokhoz, valamint azt is, hogy a klasszikus zenei stílusismeretem
meglehetősen hiányos. Ezen a szonátán keresztül tanította meg a klasszikus
stílus számtalan finomságát, fortélyát, s közben végtelen türelemmel átállította
a billentéstechnikámat is (19 éves voltam akkor!).
Nagyon sok
erőt fejtettem ki a csuklómmal és nagyon keveset az ujjaimmal. Hatalmas
erőbedobással zongoráztam, s hajlongtam jobbra-balra, előre-hátra.
Ezzel kapcsolatban igen határozott volt a véleménye:
– Csaba, ne a fenekével zongorázzon!
Néhány héttel
később 1-2 percet késtem az óráról. Benyitottam a terembe, s a
következőket láttam: tanár úr cigarettával a szája sarkában Beethoven I.
zongoraszonátájának Prestissimo zárótételét
játszotta, elképesztően dinamikusan és – rezzenéstelen felsőtesttel.
Nem egy könnyű tétel! Meg sem mozdultam az ajtóban (nagyon szerettem a
játékát hallgatni), csak azt láttam, hogy miközben dübörögtek a triolák és
száguldoztak az ujjai, közben a cigaretta folyamatosan parázslott, a hamu legörbedt, aztán még jobban legörbedt,
de nem esett le. A tétel végén a tanár úr megfogta a teljesen végigégett
cigarettát, s anélkül, hogy egyetlen porszemnyi hamu leesett volna, elegánsan
elnyomta a hamutartóban. Nem csak mondta, mutatta is, hogy hogyan is kéne a
fölösleges mozgások nélküli zongorajátékot megvalósítani…
Ahogy fentebb
írtam, igen erőteljesen zongoráztam, a tanár úr szerint azonban nem volt
igazi erő a játékomban. Az egyik órán ezzel kapcsolatban vitába szálltam
vele, mire a következőt mondta:
– Csaba, üssön akkorát a zongorára, amekkorát
csak bír!
– De tanár úr, kár
lenne ezért a csodálatos hangszerért, én nem szeretném tönkre tenni!
– Ne féltse, jól meg van az csinálva. Üsse le
a leghangosabb fortét, amit csak tud!
Legalább fél méter
magasra felemeltem a kezem, összeszedtem minden erőmet, és hatalmas
erővel lecsaptam a zongorára, egy 8 hangból álló C-dúr akkordot
megszólaltatva. Nagyot szólt.
– Rendben. Most engedjen ide.
Odaült a
zongorához, közvetlen közel a billentyűk fölé helyezte az ujjait és
megszólaltatta ugyanazt az akkordot. Kétszer akkorát szólt, mint az enyém.
Nagyon sok mindent megértettem abban a pillanatban abból a sallangmentes és
„energiatakarékos” (ő nevezte így) zongorázásból, amely a sajátja volt, s
még véletlenül sem párosult soha semmiféle gyengeséggel vagy túlfinomultsággal,
hiszen nagyon is erőteljes és férfias zongorajátéka volt, de közben mégis
elképesztően könnyű kézzel szólaltatta meg a hangszert.
Amikor hozzá
kerültem, másfél-két óra után már igen gyakran rázogattam a csuklómat, amelyet
mindig pihentetni kellett. Amikor 4 év múlva kikerültem tőle, akár 12 órát
is képes voltam egyhuzamban, minimális szünetekkel zongorázni (a zeneszerzés
lendületében megesik az ilyesmi), és volt olyan szóló lemezem is, amelyet egy
nap alatt játszottam fel. Nem lehetek neki elég hálás a türelméért!
Csípős,
kemény humora volt, de soha nem alázott. Megkereste azt a gyenge pontot, ahova
kissé odaszúrva meg lehet mozdítani a lustulásra hajlamos növendéket. Miután a
Haydn-on túljutottunk (és reménykedtem benne, hogy
most már Beethoven következik), azt javasolta, hogy nézzünk bele Bach-ba és feladta a C-dúr kétszólamú invenciót. Ezt a darabot
már 5 évvel korábban is tudtam, szóval nem voltam elragadtatva az
ötlettől, de vittem a következő órára. Meghallgatta. Némi tünődés után (ez általában nem sok jót jelentett) a
következő kérdést tette fel:
– Csaba, milyen szakos maga? (Akkor már 2 éve jártam hozzá.)
–
Zeneszerzés, tanár úr.
–
Tényleg?
Csodálkozom. Én Bachot még ennyire értetlenül és átgondolatlanul még sohasem
hallottam játszani. Viszontlátásra a jövő héten.
Fegyelmeztem
magam, de iszonyúan dühös voltam. Akkoriban Kocsár tanár úrral már túl voltunk
rengeteg motivikus elemzésen, röpködtek a tükrök és a rákok, a Kunst der Fuge mélységeit csodálgattuk,
és értetlenségről kell hallanom! Na majd megmutatom én! A következő
órára 8 oldalas elemzést készítettem az invencióból, kimutatva benne az összes
ravaszságot és rejtett összefüggést. Volt mit, igen rafinált darabról van szó.
Beértem az órára, megmutattam a tanulmányt. Figyelmesen végignézte.
– Rendben. Akkor most játssza el.
Eljátszottam.
– Csaba, milyen szakos maga? (Éreztem,
ahogy nő a pulzusszámom.)
– Zeneszerzés,
tanár úr.
–Tényleg? Csodálkozom. Én még Bachot ennyire
tudálékosan és zeneietlenül játszani nem hallottam.
A helyzet az, hogy
a tanár úrnak mind a két esetben teljesen igaza volt. A 4. évben, amikor már az
a-moll angol szvit tételeit vittem zongoraórára, csak néhány ujjrendi változást
javasolt. Rengeteg munkája elkezdte meghozni a gyümölcsét.
Nem jártam
feszülten az óráira. Kitűnő humora volt és mindenről lehetett
vele beszélgetni, sőt, zenei kérdésekben is nyitott volt a vitára, csak
egyetlenegy dologban nem engedett soha: abban, hogy szeretett volna megtanítani
a képességeimhez képest a legjobban zongorázni.
Előfordult az
is, hogy meg tudtam lepni. Chopin-darabokat írt fel, s amikor a következő
órára elvittem őket, azt mondta:
– Érthetetlen. Másoknak hónapokig magyarázom,
hogy hogyan kell, és nem érzik, maga meg azonnal ráérzett. Hogyan?
– Sok jazzt
hallgatok, tanár úr – mondtam.
Elgondolkodott
rajta.
Humora és
közvetlensége mögött – azt gondolom – a tanár úr egy rendkívül zárkózott ember
volt, magáról szinte semmit sem beszélt. 4 évnyi közös munka után végülis úgy búcsúztam el tőle, hogy még csak azt sem
tudom, hogy kedvelt-e. Szerettem volna nála továbbra is tanulni, de magánnövendékeket
nem vállalt, így aztán a negyedikes zongoravizsga után sohasem találkoztam vele
többé.
Victor Máté a
családdal közeli viszonyban volt, tőle érdeklődtem mindig a tanár
úrról, s kértem, hogy adja át neki köszönetemet és üdvözletemet.
Az elmúlt 40 év
alatt előfordult néhányszor, hogy hosszabb időre abba kellett hagynom
a gyakorlást. Az ilyen időszakok után nagyon lassan, fokozatosan építettem
vissza mindent, közben pedig mindig ugyanazok a kérdések jártak a fejemben:
hogy is mondta a tanár úr? Hogyan is a legcélszerűbb és legjobb ezt
csinálni? Igen…laza csukló, erős ujjmunka, semmi ne feszüljön és…működik.
Tanár úr,
köszönöm!
-