125 ÉVE SZÜLETETT ENGEL IVÁN
ZONGORAMŰVÉSZ,
TANÁR
(Békéscsaba, 1899. október 6.
– Bázel, 1985.
december 16.)
Kálmán
Kata felvétele (1933)
(fotomuzeum.hu)
Édesapja, Engel Miksa
békéscsabai kereskedő volt. Engel Iván a Kinizsi utcai elemiben – Jankay Tibor iskolatársaként – kezdte tanulmányait.
Már fiatalon csodagyereknek tartották. Két évig a Gyöngyösi
Gusztáv vezette Békéscsabai Zenedében tanult. 1909 szeptemberében felvételt
nyert a budapesti Királyi Zeneakadémiára.
1913 júniusában, mindössze 12 évesen Budapesten adott koncertet. A
fővárosban a VII. Kerületi (Barcsay utcai) Magyar Királyi Állami
Főgimnáziumba járt. Tagja volt az ifjúsági kör zeneszakosztályának. 1917. június
1-én katonai szolgálatra vonult.
Engel Iván zongorázni Thomán
István tanítványaként tanult meg. A Zeneakadémián a zeneszerzést
Kodály Zoltántól és Weiner Leótól sajátította el. Kodály négy évig oktatta,
emellett magánórákat is kapott tőle. Kivételes képességeit elsősorban
Beethoven-, Brahms-, Liszt- és Dohnányi-művek előadásával mutatta
meg.
Barátai kapcsolatban állt Kodály Zoltánnal és Bartók Bélával, akikkel levelezést is folytatott. Kodály haláláról Engel nekrológgal
emlékezett meg a Basler National Zeitung című
folyóiratban. Cikkeit – a magyar sajtót tekintve – a Zenei Szemlében, illetve
a Békésmegyei Közlönyben közölték.
1932-ben megházasodott, Kühner Ilse (1907–1994) festőművészt
vette feleségül. Svájci származású neje jó viszonyban volt Pásztory
Dittával, Bartók Béla második feleségével.
Munkássága:
Engel Iván 1921-ben a Zeneakadémián adta első önálló
hangversenyét. Búcsúestjét 1925. október 11-én tartotta.
1925-ben a Kairói Konzervatórium zongoraművész-képző
tanszékének lett a vezetője. Tanulóival Bartók és Kodály műveket
is megismertetett. A városban tanítóként és zongoraművészként is nagy
népszerűségnek örvendett. 1927-ig tanított a kairói
zeneakadémián. Időközben többször is hazalátogatott a szüleihez
Békéscsabára. Az 1920-as, és ’30-as években gyakran fellépett a
békéscsabai Aurora Kör hangversenyein.
Az Egyiptomban töltött évek után Berlinbe költözött, ahol a
tanítás mellett koncertezett és a rádióban is szerepelt. 1933-ban elhagyta
Berlint, majd egy ideig tanítói állás nélkül maradt.
Zongoraművészként bejárta Európát: fellépett – többek között –
Angliában, Csehszlovákiában, Egyiptomban, Hollandiában, Németországban,
Olaszországban, Skóciában és Svájcban is. Zongorajátéka a hazai és külföldi
rádióban is hallható volt.
1945-től a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanított. 1948-ban a békéscsabai városi zeneiskola tiszteletbeli tanárának
választották. 1956-ban Svájcba távozott, ahol tanári állást
kapott.
Engel Iván játékát szabadság és közvetlenség jellemezte. Kiváló ritmus- és
dallamérzékkel rendelkezett. Virtuozitása miatt Dohnányi Ernőhöz
hasonlították. Tóth Aladár zenekritikus szerint Engel „egyedül arra törekszik,
hogy a zongorát kifejezővé tegye. Éppen ezért hangja a legegyénibb az
összes fiatal pianisták között…”. Bartók-interpretációkat egészen
kiemelkedő módon adott elő.
(http://bekeswiki.bmk.hu/index.php/Engel_Iv%C3%A1n_(1899%E2%80%931985)
Schumann - Iván Engel (1956) Kinderszenen op. 15 (16:16)
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE
(15 video)
℗
1956 HUNGAROTON RECORDS LTD.
ENGEL IVÁN ÜDVÖZLÉSE[1]
Svájcban élő hazánkfia, Engel Iván, a
világhírű magyar zongoraművész és zenepedagógus ez év októberének
derekán tölti be 80. évét. 1899-ben született (mint Bárdos Lajos és Szabolcsi
Bence). Ez a tény szinte jelképes: gyökereivel a múlt század utolsó rögébe
kapaszkodva vált igazi, jellegzetesen huszadik századi művésszé – a
századunk első felében világhírűvé lett új magyar zenekultúra egyik
oszlopává, jellegzetes kulcsfigurájává.
Thomán István
(az egykori Liszt-növendék) mesteriskolájában nevelkedett – akár Bartók. Ott
szívta magába a hagyományokat – ott válhatott Lisztnek szinte szellemi
unokájává. Csodagyermekként lépett a nyilvánosság elé. Férfivá érése során
érdeklődése – a klasszikus-romantikus repertoár mellett – egyre inkább az
új magyar zeneirodalom, Bartók és Kodály alkotásai felé fordult. Ezeknek ő
lett egyik első jelentékeny interpretátora,
világjáró hírverője.
Idézzük ezzel kapcsolatban Tóth Aladár
sorait a Pesti Naplóból:
„Engel Ivánszerdai hangversenye egészen rendkívüli
jelentőségű eseménye zeneéletünknek. A magyar zongoraművészet
ezen az estén, ennek a nagytehetségű zongoraművésznek játékában
érkezett el teljesen korunk legnagyobb zongorapoétájának, Bartók Bélának
zsenijéhez. Teljes értékű Bartók-interpretációt a zongorán eddig csak
magától Bartóktól hallhattunk. Sőt az utóbbi években, sajnos Bartóktól
sem, hiszen köztudomású, hogy a nagy zeneszerző Budapesten már régóta nem
játssza saját műveit. De éppen ezért megbecsülhetetlen nyeresége
zeneéletünknek Engel IvánBartók-játéka, mely példát mutat egy egész
pianistagenerációnak, hogy miképpen érkezhetik el az előadóművész
Bartók zongorajátékstílusának külsőleges utánzása nélkül, egyedül önmagán
keresztül, a forró és mély egyéni átélésen keresztül a Bartók-muzsika
legméltóbb tolmácsolásához”.
Valóban, akik emlékszünk Engel Ivánszóló-
és zenekari hangversenyeire – megszállott muzsikushittel fűtött, mindig
intenzíven meggyőző, mindig originális játékmódjára –, a
klasszikus-romantikus interpretációs élmények mellett elsősorban
Bartók-játékának emlékét őrizzük.
A világjáró zongoraművészt egyébként
mindig személyes barátság is fűzte Bartókékhoz, Kodályékhoz. Erről sok-sok levél tanúskodik, lappangó,
feltáratlan kincsesbánya a Bartók-Kodály-kutatók számára.
Az álláskereső művész-tanár
számára Bartók ilyen ajánlósorokat írt:
„Örülök, hogy alkalmam van kijelentenem, hogy Engel Ivánúr – véleményem szerint – kitűnő pianista. Ezenkívül nagy és hosszú
tapasztalata van a zongoratanításban, és ebben kiváló eredményeket ért el.
Ezért bárkinek, akinek az a szándéka, hogy vele dolgozzék, a legmelegebben
ajánlhatom őt.”
A Berlin, London, Svájc, Hollandia stb.
közt éppen Kairóban tanárkodó művész számára Kodály megküldi a Magyar
Népzene dedikált példányát.
Felszabadulásunk után jó évtizedig
Zeneakadémiánkon tanított Engel Iván. Majd felesége, Kühner
Ilse szobrászművész hazájában, Svájcban –
Baselben –vállalt tanári állást. Ma is ott él és dolgozik. Közben szinte
napjainkig nagyrabecsült
hangversenyző-művész maradt.
Engel Iván portréja nem volna teljes, ha
nem említenénk emberi vonásait, humanizmusát, melegszívű
segítőkészségét, aranyos humorát. Ahogyan a gyermekeket szereti
bűvészkedésre oktatni, ahogyan mindig kapható volt bolond estélyekre,
tűzugrásra, arra, hogy e sorok írójának vállán ülve, nagy lebernyeggel
letakarva, mint háromméteres óriás, mágikus igék mormolásával ejtse bámulatba a
holdfényes Halászbástya járókelőit – mindezt nem is diákkorban, hanem
felnőttként! És főként, ahogyan nyolcvanéves koráig megőrizte
töretlen hitét a jó zenében.
Barátai, hívei, tanítványai, az egész
magyar zenekultúra nevében szeretettel köszöntjük Engel Ivánzongoraművészt
nyolcvanadik születésnapján.
II.
ENGEL IVÁN EMLÉKEI WEINER LEÓRÓL[2]
Húszéves koromban
kerültem Weiner Leóhoz. Ebben az időben még zeneszerzést tanított a
Zeneakadémián. Csak később vette át a kamarazene vezetését, ahol
évtizedeken át nagyon nagy eredménnyel működött.
A világhírű Léner-kvartett
is hosszú időn át dolgozott vele. Nem felejtem el, mikor a kvartett tagjai
egy budapesti koncerten izgatottan vártak véleményére.
Mikor a korán elhunyt Sándor Lászlóval
(Hubay kiváló növendéke volt) Weiner fisz-moll
szonátáját akartuk játszani, kértük,
hogy hallgasson meg bennünket. Igyekeztünk minden tudásunkat beleadni, és
vártuk véleményét. Végül ő annyit mondott: „Csináljanak valamit, mert
nagyon unalmas volt.” Rettenetesen csalódtunk. Ami azután következett, tipikus
Weiner-munka volt. Másfél órán át a legnagyobb türelemmel foglalkozott velünk.
Ebben az időben még nem tudtam, hogy
egy életre szóló barátság vette kezdetét. 1932-ben őt kértem, mint tanút,
házasságunkhoz. Szívesen vállalta, de félórát késett... Eltévesztettem az
emeletet” – mondotta.
Jómagam is nagyon sokat tanultam
tőle. Már hangversenyező művész voltam, mikor még mindig
tanácsát kértem. Beethoven összes szonátáinak kitűnő kiadását is neki
köszönhetjük. Mai napig is, csak ezt használom.
Kedvenc helye az Edison-kávéház volt,
közel a lakásához (Teréz körút 30.), ahol még édesanyjával élt. Az igen nagy
baráti kör ott találkozott. Az ismertebbek közt Varró Gréte, Kabos Ilonka, Kentner Lajos. Mindnyájan nagyrabecsültük
és szerettük ezt a melegszívű embert, akiből a humor sem hiányzott.
De az igazi otthona a Zeneakadémia volt, ahol pedagógiai munkássága kibontakozhatott.
Nem mind tudja, hogy milyen kitűnően rajzolt. A kollégákról csinált
karikatúrái híresek voltak. Nagy szenvedélye volt a sakkozás. Sokszor
játszottam vele a Fészek klubban és nálunk, otthon. A nyertes mindig ő
volt. Hálásan és szeretettel emlékszem erre a nagy emberre vissza, aki
barátságával tisztelt meg.
Engel
Iván írását
Szirányi Gábor ZONGORABILLENTYŰK c.
könyvéből idézzük
(Gramofon
Könyvek, 2013)
Engel Iván (Békéscsaba,
1899. október 14. – Bázel, 1985. december 16.) a húszasharmincas évek
Európa-szerte ismert és elismert pianistája Thomán
magán zeneiskolájában végezte zongoratanulmányait, emellett a
Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést tanult Weiner Leónál, illetve
később Kodály Zoltánnál, aki nagyra becsülte képességeit, és így
nyilatkozott róla: A Dohnányit követők tömegéből Kentner
Lajos és Engel Iván tehetsége ígér a legtöbbet.[3] 1938-tól
1945-ig a Fodor Zeneiskolában, 1946-tól 1956-ig a Zeneművészeti
Főiskolán tanított. 1956 késő őszén hagyta el végleg
Magyarországot s Svájcban telepedett le. Tanára negyven éves művészi
jubileuma alkalmából így köszöntötte szeretett mesterét: Thomán István, a kiváló zongoraművész és zenepedagógus e hó
folyamán a zeneművészeti főiskola Nagytermében megtartandó
hangversenyen fogja ünnepelni pódiumon való szereplésének negyvenedik
évfordulóját. Eredetileg jogásznak indult, és csak Liszt Ferenc ösztönzésére
lett zenész. Hatalmas ívben lendült fel a fiatal művész pályája.
Számtalanszor aratott itthon és külföldön sikert, és Liszt Ferenc méltán
sorozta őt legkiválóbb tanítványai közé. Állandó koncertező
művésze lett Európának és zeneakadémiai tanári kinevezése sem akadályozta
hangversenykörútjaiban. Mind a mai napig nem volt olyan éve a magyar
zeneművészetnek, amelyben Thomán István aktív
részt ne vett volna. Művészi pályafutásával kapcsolatosan, mint pedagógus
is több évtizedes és a magyar zenekultúra szempontjából korszakalkotó
munkásságot fejtett ki. Ezek a tények és az általa elért rendkívüliművészi
és pedagógiai teljesítmény köztudomásúak. Tudja jól mindenki, aki szívén viseli
a magyar zenekultúra sorsát, hogy mit jelentett és mit jelent Thomán István lankadatlan munkássága. Mindenki tudja, hogy
Dohnányi Ernő, a világhírű magyarzongoraművész, Bartók Béla, a
magyar zenei élet egyik büszkesége, a zeneművészetifőiskolánk
művész-tanára, Székely Arnold, Várkonyi Béla, Buttykay
Ákos, Thoma József, a külföldön élő Linz
Jenő, Reiner Frigyes, a világhírű dirigens, valamennyien tanítványai
voltak. A fiatalok közül Frankl Rózsika, aki a
legzseniálisabb nő zongorások egyike volt, és sajnos olyan korán hagyott
el bennünket, Ferenczy György, Adler Oszkár, akik
fiatal koruk ellenére kitűnő eredményekre tekinthetnek vissza, és még
nagy számmal sok-sok kiváló tehetség, valamennyi az ő tanítványa,
működésénekmagasba szökkenő hajtása. Ha még hozzávesszük azt a
gárdát, akiknek átnyújtotta a sok évtizedes munkásság és tapasztalás pozitív
eredményeit, és evvel megsokszorozta önmagát és tevékenységét, a magyar modern
zongoratanításnak azt a lelkes csapatát, akiknek élén Kálmán György tanár áll,
akkor teljes a kép, amelyet Thomán Istvánról nyerhetünk.
Ismétlem, ezek köztudomású dolgok, itt csupán regisztrálom őket. Művész,
pedagógus és ember elsősorban. És íme, így elérkeztünk Thomán
István életének legszebb lapjaihoz, a jósághoz, megértéshez, emberi
nemességhez, melyeknek jótékony hatását, e mély bölcsességből fakadó
jóságnak melegét magam is éreztem. Thomán István
nemcsak jó, megértő ember is. Tanítványainak apja és barátja volt mindig.
Nem volt az a kicsinyes, jelentéktelen ügy, amelyet ő a legnagyobb
komolysággal és jóakarattal bármikor meg ne hallgatott volna, és amelyen
segíteni ne igyekezett volna. Rousseau, álmodozásaiban mintha nem is magáról,
hanem őróla írná: „Voltak boldogabb idők, amelyekben szívem
gerjedelmeit követve néha egy-egyidegen szívet megelégedetté tehettem és
tartozom magamnak azzal a megtisztelő bizonyosságtétellel, hogy
valahányszor ezt a gyönyört élvezhettem, azt bármi másnál édesebbnek találtam.
Ez a hajlam élénk, igaz, tiszta volt és a legtitkosabb bensőmben soha
semmi azt meg nem hazudtolta.” Jól esik kimondani és leírni mindezt a sokszépet
Thomán Istvánról. Hiszen sokan tudják róla, hogy
mindig mennyire szívén hordta tanítványainak sorsát, az is köztudomású, hogy
mennyit jótékonykodott és jótékonykodik még ma is, mindez azonban csak kis
hányada annak az ezeroldalú és mindig, mindenkinek ráérő tevékenykedésnek,
amellyel embertársainak segítségére igyekezett lenni. Bevilágítják ezek a
cselekedetek élete útját és ezt a messze sugárzófényt a művész lelke és a
pedagógus munkássága még hatalmasabbá növeli. És ebben a fényben áll a világ
legszerényebb embere. Aki soha semmit sem adott magára, minden gondolata a nagy
emberi közösségé és családjáé volt, lelkének biztonságával mindig odaállt a
hánykolódó fiatal lelkek mellé, meghallgatta panaszaikat, reményt formált a
reménytelenségből, a szegényeket pénzhez juttatta, a betegekkel együtt szenvedett,
utat, eszméket mutatott az ifjúságnak és szellemének egész melegévelfordult
mindig feléjük. Híveinek és tanítványainak nagy tábora szeretettel veszi
őt körül életének eme nagy napján. Éreznie kell, hogy a sok hálás szív, a
sok barát és tisztelő az ő legszebb földi ténykedését, nemes,
érző szívének szeretetét szeretettel viszonozza, éreznie kell, hogy a sok
küzdelem nem volt hiába, éreznie kell, hogy jóérzés művésznek lenni,
gyönyörködni egy élet munkásságának eredményeiben, de a legjobb,
legmegfelelőbb érzés embernek, jó embernek lenni és ilyen megértő,
igaz és jóember elsősorban Thomán István, a mi
szeretett művészünk és mesterünk.[4]