110
ÉVE SZÜLETETT
VÁSÁRHELYINÉ INSELT KATALIN
zongoraművész-tanár
(Budapest, 1914. április 17. – Budapest, 1987. május 6.)
In memóriám Inselt Katalin 1914–1987[1]
Fájdalmas
veszteség érte zenepedagógus társadalmunkat. Évek óta tartó súlyos betegség,
egyre fokozódó szenvedések után, május 6-án örökre távozott közülünk Vásárhelyi
Lászlóné Inselt Katalin zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete budapesti és valamennyi
vidéki tagozatának nyugalmazott tanszékvezető tanára. Távolodva a gyász
megrendítő pillanataitól, mind élesebb optikával elevenedik meg
emlékeinkben tanítómesterünk, kollégánk és barátunk emberi, művészi,
pedagógusi személyisége, tiszteletet parancsoló szaktudást, magával ragadó
szellemiséget sugárzó törékeny alakja. Életnehézségekben és szakmai sikerekben
egyaránt bővelkedő pályáján a magyar zongorapedagógia példamutató
mestere teljesítette hivatását.
1914. április
17-én Budapesten született. Édesapja urológus főorvos volt, édesanyja
magas szinten zongorázott, s az alig hatéves gyermek első zongoraleckéit
tőle kapta. Kilencéves korában került a Zeneművészeti
Főiskolára, ahol tizenkét éven át Senn Irén, Hegyi Emánuel és Székely
Arnold növendéke volt. Az 1935-ben diplomát nyert fiatal művész-tanár –
bár ezidőtől már szerepelt a rádióban – a korabeli dekonjuktúra s
később a származással kapcsolatos rendelkezések miatt állami kinevezéshez
és pódiumszerepléshez nem juthatott. Megélhetést a magántanítás biztosított,
majd 1939-től Vásárhelyi László banktisztviselővel kötött házassága
adott szilárdabb egzisztenciát. Az utolsó háborús évek már az életben maradás
sorskérdéseit vetették fel. Inselt Katalin felé ekkor Dohnányi segítő keze
nyúlt. Ő ajánlotta egyik nagytehetségű tanítványának, Sifey Bélának a
fiatal művésznőt magántanárnak! Az 1947-es genfi zongoraverseny
győztese, a későbbi világjáró, nemzetközi hírű művész így
lett az első a nagy karriert elért Inselt-növendékek sorában.
1945 után a
Vásárhelyi házaspár a haladó baloldali értelmiséghez csatlakozott. Inselt
Katalin 1948-ban a Nemzeti Zenedében tanított, egy évvel később a
budapesti Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában kapott kinevezést.
1950-től a zongora-tanszak vezetője és a Zeneművészeti
Főiskola óraadó tanára lett. Nagy érdeklődéssel fordult a
szaktanárképzés ügye felé. 1954-től a Bartók Béla Zeneművészeti
Szakiskola módszertan-tanára és a gyakorló iskola vezetője is volt a
hangszeres főtárgy oktatás mellett, s 1959-től a tanszakvezetést
szintén vállalta. Csodával határos, hogy törékeny alkatával, nem túlságosan
állóképes egészségével milyen magas színvonalon tudott ennyi szakmai
megbízatásnak eleget tenni! Aktív zongoraművészként is sikeresen
tevékenykedett. Emlékezetes kétzongorás hangversenyei Nemes Katalinnal,
rádiószereplései, zenekari közreműködései az ötvenes-hatvanas évek
hangversenyéletének szerves részeivé váltak. A Zeneművészeti Főiskola
Zeneiskolai Tanárképző Intézetének alapításától, 1966-tól a budapesti és
vidéki tagozatok tanszékvezetője lett 1977-ben történt nyugállományba
vonulásáig. 1955-ben a Szocialista Kultúráért érdemérem, 1964-ben a SZOT
ezüstérem, majd 1967-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésben
részesült. A Liszt Ferenc Társaság egyik alapító tagja volt, a Magyar
Zeneművészek Szövetségében, az Országos Zenepedagógus Szakosztályban
tevékeny szerepet vállalt. Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója kitüntetést 1974-ben
kapta meg. Nyugdíjazása után egyre súlyosbodó betegsége mindinkább lakásához láncolta.
Mégis maradt ereje, hogy hűséges
művésztanítványait egy-egy hangversenyprogram meghallgatásával, szakmai
tanácsokkal segítse. Hetvenéves születésnapján tüntette ki államunk a Munka
Érdemrend arany fokozatával. Ekkorra már gyenge szervezetén elhatalmasodott halálos
betegsége; nagy lelkierővel tűrte fájdalmait, mély emberi intelligenciával
vette tudomásul a mind gyorsabban közeledő véget. 1987. május 6-án
szabadult meg szenvedéseitől.
Jelentős
életművet hagyott ránk örökségül, szakcikkek formájában is, de többnyire
tanítványainak szaktudásában. Munkásságának hármas vonulata: az
előadóművészi, a hangszertanítási és a módszertan területe egymásba
átszövődő egységet alkotott. Mint zongoraművész – bár törékeny
fizikuma, betegségekkel évtizedeken át küzdő szervezete gátolta a
pódiummunkában és a jelentős koncertkarrier elérésében – potenciálisan a
legnagyobbak képességeivel rendelkezett. Széles skálájú indulatgazdagság, a
művekkel történő tartalmi azonosulás jellemezte zongorajátékát.
Megőrzött rádiófelvételei rejtik magukban mindazokat az előadói
erényeket, amelyek tanítványainak emlékezetében tovább élnek – felejthetetlen
oktatói előjátszásai és koncertfellépései nyomán –. Az eddig vázolt
jellemvonások határozták meg tanári munkáját is. Vezérelve volt, hogy a
hangszeres játék – minden fokon és mindenek felett — előadóművészét. Ez
így közhelynek tűnhet, s értelmét csak akkor tárhatjuk fel, ha összevetjük
Inselt Katalin követelményeit a sokszor tapasztalható hibátlan, de
mondanivalóban szegényes hangszerjátékkal. Elsősorban a zenei
impulzivitásra késztette növendékeit. A nagy egységek összefüggéseire
irányította a figyelmet, a zenei folyamatosság átérzését, a dallamrajz
hajlékonyságát követelte. Szép zongorahangzást és nagyszerű hangszerkezelési
mechanizmust alakított ki növendékeiben. Mint a leendő tanárok mestere,
Breithaupt kutatásait, Varró Margit tapasztalatait éppúgy figyelembe vette,
mint Gát József tárgybani publikációit. A legtöbbet azonban önmaga
nagyszerű tehetségéből, előadói praxisából merített tanári
munkája során. Volt tanítványai közt világjáró zongoraművészekkel,
karmesterekkel, kiváló tanárokkal találkozhatunk, kik tovább kamatoztatják,
amit útravalóul kaphattak. Ide sorolhatjuk Siky Bélán kívül Simon Albert,
Erős Péter karmestereket, Frankl Pétert, Rados Ferencet, Bódás Pétert,
Нерkе Pétert, Gráf Gábort, a hűséges kollégát és
barátot, Fülep Tamást, valamint számtalan zenetanár-tanítványát. Emberi
tulajdonságai fokozhatják tanítványaiban azt a szeretetet, amivel végigkísérték
mesterük életútját – sokan a Kozma utcai sírhantig. Humánus, haladó
gondolkodású ember volt, aki szellemesen finom iróniával reagált minden hamis
és fonák jelenségre. De a segítőkész kollégialitás szintén jellemezte
egyéniségét.
Zongoraiskola
1. kezdőknek – 50 éves jubileumi kiadás
EDITIO MUSICA
BP. ZENEMŰKIADÓ KFT., 2022
A 60-as évek elején kiváló
kollégáival (Komjáthy Aladárnéval, Máthé Miklósnéval)
elkészítették az új zeneiskolai zongora-tantervet, és egy kétkötetes
zongoraiskola társszerkesztését is vállalta. De szinte átfoghatatlan
szélességű az a terrénum, ahonnan visszhangozhat szellemének hatóereje.
Felejthetetlen egyéniségének, munkásságának tovább sugárzása termékenyítő
erejűvé válhat jövőbeni zenepedagógiánk számára.
Aszalós Tünde