KAPUSI
KÁLMÁN[1]
A nagybőgő szólóhangszerré
válásának útja a XVIII-XIX. században
A címben említett változás
természetesen nem mondható előzmény nélkülinek, de megállapítható, hogy
viszonylag rövid idő alatt járta be azt az utat, amely mind technikailag,
mind pedig zeneileg más megvilágításba helyezte a nagybőgőzést.
Már ebben az időszakban is
beszélhetünk azokról a sztereotípiákról, amelyekkel a mai napig illetik a
nagybőgősöket. Ezek közül egyet emelnék ki, amely azt hiszem, hogy a
legjobban kifejezi a nagybőgősökről alkotott vélekedést:
„elképzelhető, hogy a nagybőgőn játszó zenészeknek nem volt más
hangszerhez tehetségük, amelyek nagyobb kézügyességet és jobb ízlést
követelnek”.[2]
A nagybőgő
szólóhangszerként történő megjelenéséhez véleményem szerint az első
és legfontosabb lépés a hangszer fejlődése volt. Ez a fejlődés tette
lehetővé azt, hogy a nagybőgőn az addig megszokottól eltérően
szólisztikus darabok is megszólaltathatóvá
váltak. A hangszerfejlődés egyik legfontosabb lépcsője a
szólóhangolás alkalmazása volt. Már 1619-ben Praetorius
említést tesz egy F, C, G, D, A hangolású violone-ról,
amelynek érdekessége az, hogy a gordonkával azonos hangolás egészül ki egy
mélyebb húrral.[3] Ez a
nagynak mondható hangterjedelem megoldást nyújtott arra, hogy a csellón
játszott darabok ezen a hangszeren is eljátszhatók legyenek. Ebből az
időszakból a violone mondható a virtuózan megszólaltatható nagybőgő ősének, de eközben
a korra jellemző négy és öthúros nagybőgők megszólaltatása
valódi kihívást jelentett a játékosok számára.
A négyhúros zenekari
nagybőgő hangolása 1738-ban már a mai hangolásnak megfelelő: E,
A, D, G.[4]
Fontos megemlíteni, hogy az Esterházy-zenekar hangszerei között violone-ként írnak a nagybőgőről. Ebben az
időben a nagybőgőhúrt bélből készítették a vastagabb
húrokat pedig ezüsttel fonták be.[5]
A XX. század kezdetétől használják a nagybőgősök az úgynevezett
szólóhangolást, amely alatt egy nagy szekunddal feljebb lévő hangolást
értünk: Fisz, H, E, A. Ez a fajta hangolás nagyobb húrnyomást nem eredményez,
mivel nem zenekari húrokat használnak, hanem a húrgyártók speciálisan erre
kifejlesztett húrjait.[6]
1. ábra Zenekari és szólóhangolás
Sok zeneszerző egyre inkább
részesítette előnyben a nagybőgő zenekari használata során a
hagyományos négy húr mellett az ötödik húr használatát, amely egy szubkontra H
húrral nyújtja meg a hangterjedelmet.
A nagybőgő szólisztikus előretörését elősegítette az a tény
is, hogy egyre több zeneszerző ismerte fel a nagybőgőben
rejlő szólisztikus játékra alkalmas
lehetőséget. Az egyik első szólónagybőgőre írt darab, Georg
Telemann 1730-ban írt „Trillensymphonie in D”
című műve, amelyben két nagybőgő, chalumeau,
fuvola és hárfa continuora kapott szerepet.
Josef Haydn
elveszett nagybőgőversenyéről a Hoboken-jegyzék
„Entstehungszeit unbekannt”
(keletkezési ideje ismeretlen) megjegyzéssel tesz említést. Bár maga a kézirat
eltűnt, a berlini Preussicher Staatsbibliothek-ben található sajátkezű
Haydn-jegyzékben ott találjuk a mű első két ütemét. A versenymű
kézirata valószínűleg hamuvá égett a kismartoni Haydn-házban 1768-ban és
1776-ban pusztító tűzben. A nagybőgősök a Haydn-koncert
eltűnésébe beletörődni nem tudó, elkeseredett érzéseit jól jellemzi
annak a nemrégiben nyomtatásban megjelent rekonstrukciónak a forgalomba
kerülése, amelyben (David Heyes angol
nagybőgőművész felkérésére) Miloslav
Gajdos cseh nagybőgőművész megkísérelte „újraírni” a művet.[7]
A XVIII. század negyvenes, ötvenes
éveitől kezdődően sorra születtek a nagybőgőt
szólóhangszerként alkalmazó kamaradarabok is. Ezek közül érdemes kiemelni Dittersdorf duóit, Albrechtsberger
trióit, emellett Haydn, illetve Mozart kvartettjeit. Christian Friedrich David Schubart német költő így vélekedett ebben az
időszakban a nagybőgőzésről: „néhány virtuóz szólót
játszott ezeken a gigászokon, pedig ez a hangszer arra termett, hogy az épület
alapja legyen, és soha ne díszitett szobor”.[8]
2. ábra. Duo für Viola und Kontrabass Es-dur from Carl Ditters
von Dittersdorf [9]
Az ebben az időszakban
tevékenykedő egyik legtermékenyebb és nemcsak nagybőgőre
komponáló zeneszerző volt az 1750-ben született Johann Matthias Sperger. Hihetetlen, de 40 nagybőgőre írt
műve mellett (amelyből 18 versenymű) legalább 44 szimfóniát,
számos hangszeres versenyművet írt, köztük szonátát, rondót és táncot,
kantátát és kórusműveket.[10]
1789-től I. Frigyes Ferenc
Mecklenburg-Schwerin hercege szolgálatába
szegődött, ahol udvari zeneszerzőként és zenészként tevékenykedett. Sperger amikor csak tehette maga adta elő
nagybőgőre írt műveit, amely annyira elnyerte a herceg
tetszését, hogy röviddel a szerződésének megkötése után engedélyezett egy
szólóhasználatra alkalmas nagybőgő megvásárlását egy bécsi mester
műhelyéből.[11]
A szólójátékot segítette az is, hogy ebben az időszakban a húrok
minősége nagymértékben változott. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy külön
húrokat is rendeltek Sperger új
nagybőgőjére, amelyek kimondottan szólójátékra voltak alkalmasak.[12]
A korai virtuóz előadók – amellett, hogy a zeneszerzőket
is inspirálták újabb, virtuózabb darabok megírására – nagyban hozzájárultak ahhoz, a klasszikus
nagybőgőversenyek előadásmódja alapvető megváltozzon ebben
az időszakban. A korai virtuózok közül kiemelendő Domenico Dragonetti, aki pályafutása során a velencei Napóleon
császár előtt játszott Staremberg herceg
palotájában, Paganinivel lépett fel, találkozott Haydnnal, Beethovennel és sok
más nagy zeneszerzővel. 1846-os gyászjelentésére ez volt írva: "Dragonetti korának legnagyobb
nagybőgőművésze volt – a valódi kiválóság legkiválóbb ösztöne
volt mindenben, ami művészetével kapcsolatos."[13]
Dragonetti amellett, hogy meglehetősen
sok versenyművet és szonátát komponált nagybőgőre, kidolgozott
gyakorlási segédanyagot és tematikát hagyott az utókorra. Ezek közül számos
kézirat található a British Libraryben.[14]
A zeneszerzők
munkája mellett természetesen a korabeli zeneoktatási rendszer fejlődése
is hozzájárult a nagybőgőn való szólisztikus
játék népszerűségéhez. Közép-Európa egyik legrégebbi
oktatási intézménye a Prágában található Rudolfinum
nevű konzervatórium. Ez 1811-ben nyitotta meg kapuit és már ebben az évben
elindult a nagybőgő oktatása. Az épület többszöri átalakulását
követően ma a Cseh Filharmonikus zenekarnak ad otthont.[15]
Ebben az időszakban leginkább autodidakta módon vagy esetleg magánúton
lehetett elsajátítani a nagybőgőzés fortéját, ezért is jelentős
egy-egy oktatási intézmény megnyitása.
A mai Magyarország
területén a nagybőgő oktatásával összefüggő legrégebbi adat
1836-ból való. Joksch Anasztáz nyilvános zeneiskola
megnyitására kért engedélyt Pest város tanácsától. Beadványa szerint éneket,
hegedűt, csellót, nagybőgőt stb. kívánt tanítani. Azt nem tudni,
hogy a nagybőgőoktatás terén mi valósult meg ezekből a szép
tervekből, mindenesetre az engedélyt megkapta, a tanítás nemcsak
elkezdődött, de az iskola majd húsz éven keresztül virágzóan
működött, s csak 1853-ban szűnt meg. Az 1867-ben alapított Budai
Zeneakadémián alkalomszerű, rendszertelen nagybőgőoktatás folyt.[16]
A Zeneakadémián 1890-ben indult a nagybőgőoktatás, ahol Gianicelli Károly volt a tanszak első tanára.
Külön fejezetben
kell megemlékezni Giovanni Bottesini olasz romantikus zeneszerző,
karmester és nagybőgő- virtuózról, aki forradalmasította a virtuóz nagybőgőzést
a XIX. században. A korabeli zenész szakmában sokan párhuzamot véltek
felfedezni Paganini és Bottesini játékában. Bottesini hosszú karrierje alatt pár hónapnál tovább
sohasem tartózkodott egy helyen, több mint félévszázados pályafutása során
bejárta a világot. Amerre járt, hol operáit mutatták be, hol szólistaként
lépett föl, hol pedig vezényelt.[17]
Egy nagyon érdekes kézirata maradt
fent Bottesininek. Mivel sok esetben dirigálta úgy a
zenekart, hogy közben ő maga töltötte be a szólista szerepet, a darab
előadása közben számos alkalommal a koncertmesterre hárult a karmesteri
feladat. Ezt segítette azzal, hogy az koncertmesternek külön kottát készített,
amelyben feltüntette a saját szólamát, ezzel segítve a koncertmester munkáját.
Érdemes megfigyelni a nagybőgőszólam virtuóz dallamát.
3. ábra: Bottesini
kézirata
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy
a hangszer fejlődése mellett, a virtuóz előadók – akik folyamatosan inspirálták a
zeneszerzőket abban, hogy új lehetőségeket keressenek a
nagybőgőre komponált művek tekintetében –, az oktatási rendszer kialakulása,
fejlődése és az új gyakorlási tematikák, szisztémák együttesen járultak
hozzá a nagybőgő – mint szólisztikus hangszer – előtérbe kerüléséhez, ebben az
időszakban.