Beszámoló – ajánlóként: Hollós Máté 70

Hollós Máté

Gyermekkori emlék: egykori zongoratanárnőm magyarázza a „doppelfrasiert” hangot: az előző zenei egység záróhangja, egyszersmind a következőnek kezdete. Helyzetét tekintve (formailag) kétfunkciós tehát. Talán ilyesfajta zenei írásokra/olvasnivalókra lenne szükség, amikor a világhálón lévő (kétségkívül felmérhetetlenül gazdag) kínálat nem a kereslet-hiány miatt nem tud nagy intenzitással hasznosulni, hanem azért, mert a fent említett ok (áttekinthetetlen gazdagság) nem segít hozzá a „keresőkérdésekhez”. Hogy a kulturális produktumok minél szélesebb körben hasznosulhassanak, célszerű (lenne) „kétfunkciós” írásokkal segíteni a potenciális érdeklődőknek. Erre teszek most kísérletet.

2024. október 7-én szerzői estre invitált a meghívó a Nádor terembe. Elsősorban a meghívottak (Micimackósan szólva, mint Nyuszi „rokonai, barátai és ismerősei”) tudtak róla – valamint azok, akik akkortájt jártak koncerten a Vakok Intézetében, amikor már megtalálható volt a folyosón e rendezvény meghívója is. A közönséget azok képezték, akiknek tudomásuk volt e programról, ráadásul szabad volt az estéjük. Az erős szűrés ellenére megtelt a terem, így jó légkörű kortárs estről számolhatunk be. A bármilyen okból kinnrekedt érdeklődők, valamint mindazok, akiknek sajnálatosan nem volt - időben – tudomásuk róla, a világháló jóvoltából pótolhatjuk a „mulasztást”: a you tube-on szinte kisfilm-minőségben megtekinthető, meghallgatható a kamaraest.

A házigazda: a szerző. Felértékelődik ettől minden információ – és közösséggé kovácsolódik a szerző-előadó-hallgató háromszög, annál is inkább, mivel a közvetlen hangú tájékoztatás beavatottá tesz: erővonalak alakulnak ki, s kitapinthatóvá válik a személyesség szükségessége (és haszna) a kortársi kapcsolatokban. Kiderül: megannyi kompozíció egy-egy ambiciózus előadó (fel)kérésére születik – s könnyen belátható, hogy ha az illető olyan hangszer játékosa, amely csupán kevés családban otthonos, bizony ritkán jut megszólalási lehetőség a műnek.

Kamaraművek sorjáztak, leginkább az utóbbi évek terméséből, csupán a zárószám (finálé) igényelt nagyobb apparátust. És ha a „ritkaság” nem kedvelt a szerzők körében (amennyiben egy-egy művük ritkán kerül előadásra), az előadókat sem lelkesíti, ha a – nemritkán igényes feladatot jelentő – frissen megtanult kompozíciót mindösszesen egy-két alkalommal adhatják elő, annál lelkesítőbb lehet a hallgatók számára a változatos apparátusra készült kamaraművek füzére. Mert a kamaraestek többsége műfaj- ill. apparátus-centrikus, és a különlegességek kényszerűen nemcsak a repertoárból, hanem az összeállításokból is kiszorulnak. Most tobzódni lehetett ilyesmikben!

És lehet azóta is (ez itt nem a reklám, hanem a figyelemfelkeltés helye!), mert utólag is meghallgatható – csak épp tudni kell a lehetőségről, és a kínálatról.

Megismerhettük némely mű kalandos útját a bemutatóig, vagy az ismételt előadásig. A nyitószám, a Hollós Korvin Lajos versét hangokba öntő Kankalin megkomponálása lekéste a tervezett elhangzást a 60. születésnapi koncerten – később Szegeden érte meg bemutatóját; a mostani előadásra pedig a felkért előadók megbetegedése miatt új szereposztásban került sor (Sáfár Orsolya és Fülep Máté énekét kísérte ezúttal Virág Emese). Más szempontból viszont ennek is van haszna: több előadóhoz jutott el a mű!

A Flautinvenzioninak is jutott „beugró”: Fülep Márkhoz ezúttal Matuz Gergely társult. A zongorakísérőként szinte állandó szereplőként látható-hallható Virág Emese szólistaként is szerepelt, az általa inspirált zongorafantázia előadójaként. A John Anderson, My Jo érezhetően magán viseli dal-eredetét, ugyanakkor a fantázia-jelleget hangsúlyozandó, igényes zongoráznivaló is helyet kapott benne.

Az angolkürtön játszó Baráth Nóráról kiderült, hogy repertoárbővítő szándékkal rendszeresen „foglalkoztatja” a szerzőket. Élvezettel hallgattuk a különleges hangszerek „társalgását” a Trióban, amely angolkürtre, vibrafonra és gordonkára készült. A Baráth Nóra által alapított Ars Artis Ensemble tagjaiból kerültek ki partnerei: Csige Attila (vibrafon) és Stankowsky Endre (gordonka). Az együttes másik két tagjával (Balog Evelinnel és Pálfi Csabával) a későbbiekben egy kivételes hangszín-világú triót is megszólaltatott: a Deep and Dark című darabban az angolkürthöz altfuvola és basszusklarinét társul. De addig még két bemutatóra került sor: a Violimpro előadója G. Horváth László volt, a Kiss szvittel pedig egy régi barátságnak állít emléket a szerző: zeneakadémiai diáktársa, Kiss Gy. László számára komponálta, akinek az az ötlete támadt, hogy zongorakíséretes tárogatódarabbal gazdagíttatja szeretett (s az utóbbi években-évtizedben szinte kizárólagosan választott) hangszere irodalmát. Sajnos, Kiss Gy. László is „ritkaság”-ként tartható számon zenei életünkben: nemcsak azért mert – mondhatni – „párját ritkító” játékosa a tárogatónak, hanem azért is, mert nem kényezteti el hallgatóit (rajongóit) fellépései sokaságával (ráadásul felvételeihez sem lehet egykönnyen hozzájutni). A szerző – a tőle már-már „megszokott” szellemes-frappáns címadásokon túl ezúttal további poénnal sziporkázott a darab angol címével, amellyel figyelmeztet: Not a Sweet Kiss!

És ha már a frappáns címeknél tartunk: remélhetőleg – már csak azért is, mert zongoradarab – a Visszfény szonátának nemcsak címe és híre, hanem kottája is hamar eljut sok potenciális előadóhoz. Ezúttal Kerek Ferenc remeklésében hallhattuk, akinek a nevéhez fűződik e budapesti premier előtt a szegedi ősbemutató is.

A 2018-ban komponált és bemutatott tételpárt középtétellel kiegészítve, Cantata concertante címmel ismerhettük meg. Virág Emese ezúttal kiemelt jelentőségű zongoraszólamot kért (és kapott), az énekes szólista (Horti Lilla) kíséretét az Anima Musicae Kamarazenekarral látta el, a produkció dirigense Derecskei András volt. Tóth Árpád és Radnóti Miklós egy-egy verse között József Attila egy töredéke kapott helyet. Már ez a műsorösszeállítás is szépen példázta, hogy a szerzői műfajválasztást milyen jótékonyan befolyásolja az értő-inspiráló előadók megléte, közreműködése.

Kár lenne, ha mindazok, akik nem tudtak jelen lenni, nem szerezhetnének legalább utólag tudomást erről a kortárs kamarazenei eseményről – s talán e sorok hozzájárulnak, hogy minél többen rákeressenek a neten az időtlenített zenehallgatási élményre.

Fittler Katalin