A komolyzene anekdotakincse

Norman Lebrecht harmadik könyve magyar fordításban

Az Európa Könyvkiadó 2000-es kiadványa a „Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért” (Szilágyi Mihály fordításában), amelyet a következő évben a „Maestro! – A karmestermítosz” (fordító: Borbás Mária) követett. A 2024-es év újdonsága Lebrecht régebbi munkájának némiképp rövidített verziója.

Megtudjuk, hogy a fordítás alapjául szolgáló kiadás: The Book of Musical Anecdotes (Sphere Books Limited), Copyright © 1985 by Norman Lebrecht, a magyar fordításé pedig © Szilágyi Mihály, 2002. A várakozási időnek az olvasó szempontjából aligha van jelentősége, annál is kevésbé, mivel korántsem „aktuális” olvasnivalóról van szó. Azzal viszont érdemes számolni, hogy az eltelt bő három és fél, illetve két évtizedben változott a világ, s benne minden bizonnyal változhatott az olvasók érdeklődése. Vagy talán mégsem?

Ha már az anekdotáknál tartunk: Rámutatva, hogy sok tehetséges szegény gyerek elkallódott, a tényt megállapító Móra Ferenc aligha tudta megválaszolni a mennyiségre vonatkozó kérdést, hiszen a potenciális tehetségek – elkallódtak. Nos, hasonló meggondolásból felmérhetetlen, hogy napjainkban mekkora az érdeklődés az ilyesfajta olvasnivaló iránt. Mindenesetre a kínálat bővítése nemes szándékként könyvelhető el.

Napjainkban, amikor a világháló könnyen-gyorsan elérhető információk sokaságát kínálja, s ezzel jelentős mértékben csökkenti a nyomtatványok iránti keresletet, a szórakoztató, könnyed hangvételű olvasnivalóknak viszonylag szolid konkurenciát jelent. Mert pusztán tallózással, konkrét kereső-kérdések nélkül nehéz rábukkanni élvezetes olvasmányra (legalábbis, aligha éri meg a keresgélésre fordított időt).

A komolyzene (mint olyan) kedvelőjét némiképp elszomoríthatja, hogy eleve túlságosan populárisnak szánt kiadvány kapott lehetőséget megjelenésre, miközben a zenei ismeretterjesztés területére tartozó, mindmáig időszerű kiadványok újrakiadásának hosszú ide esélye sincs – ugyanakkor örvendetesnek tart(hat)ja, hogy decentralizált könyvkiadásunkban többen vállalkoznak zenei tárgyú munkák közzétételére. Tehát, a mérleg nyelve afelé tér ki, hogy jó a paletta-szélesítés, -színesítés.

A könyv bevezetője afféle rövid anekdota-történeti kalauz, feltérképezi a történeti személyekhez kapcsolódó vélt vagy valós, frappáns-szellemes, poénos vagy épp vitriolos történetek lehetőségét. Miközben a virtuális világ élményei a felnövekvő generációknak szinte a mindennapjaihoz tartoznak, kétségkívül háttérbe szorulnak korábban akár perdöntőnek is tartott szempontok (pl. hitelesség). Így a „si non e vero e ben trovato” nem csupán a hatás érdekében felnagyított (kiszínezett, tudatosan elferdített) történetek értékelésének lesz szempontja, hanem felmentést adhat olyan esetekben is, amikor a poénkodás öncélú (amikor a karikatúra az ábrázoltnak nem a lényegbevágó tulajdonságait-jellegzetességeit hangsúlyozza).

Akik életük során akár csak egyszer is megtapasztalták (s ki nem?!), hogy ugyanaz a szöveg hányféle hangsúllyal, mennyire ellentétes mondandóval mondható el, könnyen felmérhetik: valamely közlés írásban történő rögzítése korántsem kínál egyértelműen adekvát értelmezést. Hiszen azt sem lehet tudni, kiváltképp a magáncélra szánt megjegyzéseknél, hogy pusztán indulat levezetéséül szolgáltak, avagy mélységes meggyőződés sugallta őket. Tehát, amennyiben az érdemi virtualitás talaján tudjuk olvasni, bármely rövid történet lehet élvezetes, sőt, akár tanulságok forrása.

A Bevezetőből úgy tűnik, átgondolt válogatás előzte meg a kötet anyagának az összeállítását. A komolyzene nagyjainak életéből merítő válogatás „nem pletykálni és nem kukkolni akar” – olvashatjuk. A fordítónak a magyar kiadáshoz írott jegyzetéből megtudjuk: a magyar vonatkozású anekdotákat hiánytalanul megtartotta. Van tehát remény arra, hogy a legkülönbözőbb olvasók találjanak benne kedvükre valót.

144 címszó, a szerzők születésének időrendjében, majd betűrendes mutató és tartalomjegyzék. Az egyes „tételek” különböző terjedelműek, s mindegyik névhez rövid bevezető „ismertető” társul. Nem vitás, néhány sorban lényegit mondani aligha lehet – de e zanzásított ismertetők néha groteszknek hatnak. A nemcsak újságíróként, hanem televíziós személyiségként is rutinos Lebrecht odavetett megjegyzései néha bizony fájnak a szakmabeli szemének… Egy kirívó példa: Belliniről mindösszesen annyi, hogy „A bel canto nagy mestere. Ő alkotta a Norma és Az alvajáró nagy szopránszerepeit”.

Nos, ami az anekdoták tényleges valóság-tartalmát illeti, azon könnyű túllépni. Kinek ne lennének saját életéből vett példái az oral history során történő (többé-kevésbé fokozatosan módosuló) variáns-képzésről? Viszont a tényszerű tárgyi tévedésekre aligha lehet mentség.

Mondjuk, Lebrecht aligha ismerheti a magyar nyelvű Mozart-breviáriumot, amely először 1961-ben jelent meg a Zeneműkiadó Vállalatnál, Kovács János összeállításában és fordításában, s hasonlóképp ennek átdolgozott és bővített kiadását Kárpáti János gondozásában 2017-ből (Rózsavölgyi és Társa Kiadó). A hazai olvasók több generációja számára ismert viszont Andreas Schachtner leveléből a történet, miszerint tízéves koráig Mozart „leküzdhetetlen félelmet érzett a trombita iránt” (idézi monográfiájában Hermann Abert is). Andreas Schachtnerről a névmutató tájékoztat: salzburgi udvari trombitás volt. Ezek után bosszantó most azt olvasni Johann André Schachtner, salzburgi udvari muzsikus közlésére hivatkozva, hogy a gyermek Mozart a kürt hangjától irtózott (61. old.).

De ha már anekdotáknál tartunk, idekívánkozik egy példázat-értékű történet, amelyet – stílszerűen – zeneszerzőtől hallottam: „Ornitológusok nemzetközi konferenciáját tartották Budapesten. A német szaktolmács az utolsó pillanatban megbetegedett, csak nem szakember tolmáccsal tudták helyettesíteni. Az első előadás kezdetén kivetítenek egy madárt ábrázoló fotót. Az előadó közli: ’Villás farkú széncinege’ (nem garantálom, hogy ez a név hangzott el). Egy perc csönd után megszólal a tolmács: ’Vogel’.”

Néha a véletlen is hozzásegíti a recenzenst ahhoz, hogy különösebb ellenőrzések nélkül hibát fedezzen fel. E sorok írójának Pernye András megemlítette, hogy éppen Schubert halálának 100. évfordulóján született. A közismert Erzsébet-névnap is hozzájárult, hogy elfelejthetetlen legyen Schubert halálának napja: 1828. november 19. Ehelyett a könyvben 28-a olvasható (akár az eredetiben is, akár a végleges változat kialakulása során géphibaként került a szövegbe: tárgyi tévedés – 113. old.).

Készséggel belátom, hogy fordítónak nem feladata összevetni saját verzióját a szakirodalomban található terminológiával, például kompozíciók címét illetően, de a variáns-képzés némiképp zavaróan hathat.

A könyvnek van feltüntetett felelős kiadója, felelős szerkesztője, sőt korrektora is. A nyomdai munkálatokat ritka műgond jellemzi. Azon viszont érdemes lett volna valakinek elgondolkodni, hogy nem lenne-e hasznos függelékként névmutató is. Hiszen nemcsak az az „érdekes”, hogy kiről szól az anekdota, hanem – amennyiben muzsikus-kollégától való - az is, hogy kitől…

És talán személyes érzékenység jele, de talán az is szempont lehetett volna a válogatásnál (az anyag véglegesítésénél), hogy a szórakoztatónak szánt (többségükben szellemes) szösszenetek közé bekerüljenek-e olyan (kétségkívül figyelemreméltó) szövegek, mint például Schubert utolsó levele. Amelynek „hitelességéhez” pedig nem férhet kétség…

Az anekdota-válogatásnak köszönhetően sajátos időutazás részesei lehetünk (igaz, kukkolókként). Pillanatképeket kapunk olyan korokból, amikor „társasági élet” zajlott. Egyáltalán, érdeklődtek, vagy legalábbis nemritkán figyelemmel követték a szerzők egymás munkásságát, az előadások sikereit vagy sikertelenségét, az összehasonlíthatatlanul fejletlenebb (kezdetlegesebb) kommunikációs lehetőségek között. Történt mindez nemzetközi színtéren, ahol is bevett gyakorlat volt a személyes találkozások keresése (információ helyett tapasztalatszerzés). És ha hozzávesszük, hogy magánjellegű (személyes) feljegyzések is hozzájárulnak a múlt-rekonstruáláshoz, csak sajnálkozni lehet azon, hogy milyen kevés esélyt ad korunk iránt (esetleg) érdeklődő jövőbeli generációknak. Nem kellene szem elől téveszteni, hogy ma van a holnap tegnapja!

Fittler Katalin