Tisztelt
Ünneplő Közönség, kedves Kollégák![1]
Kodály Zoltán születésének
évfordulóin számtalan beszéd elhangzott már, több tucat itt, a Kodály Köröndön
is, s megannyian méltatták már előttem Kodályt a zeneszerzőt, a
zenepedagógust, a tudóst, a nagyformátumú embert. Mi újat mondhatnék hát én
Önöknek, aki a jelenlévők közül az egyik legfiatalabb vagyok? Mégis, ha
már engem talált meg ez a megtisztelő felkérés, engedjék meg, hogy az
ország első máig is működő ének-zenei iskolájának, az idén 74
éves kecskeméti Kodály Iskolának néhány hónapja kinevezett igazgatójaként
elsősorban Kodályra, a zenepedagógusra fókuszáljak. Pontosabban a
közkeletű nevén Kodály-módszerként aposztrofált pedagógiai koncepcióra,
ami felkerült a hungarikumok listájára, s amire nyilvánosan mindannyian annyira
büszkék vagyunk. S amiről ugyanakkor tudjuk, hogy a gyakorlatban egyre
kevésbé működik. Nem azért, mert a módszer rossz lenne, hanem mert a
tanügyi keretek átalakultak. A kérdés, hogy miért, és hogy tudunk-e ellene
tenni.
Sokan mutogatnak a megváltozott
világra, a médiából, a filmekből és mindenfelől ömlő zenei
környezetszennyezés ellensúlyozhatatlan hatására, de ezek mind olyan
tőlünk független dolgok, amiken változtatni nem tudunk, vagyis nincs
semmiféle dolgunk velük. A mi dolgunk, hogy az általunk örökérvényűnek
gondolt értékeknek megfelelő helyet, megfelelő platformot,
megfelelő kereteket és megfelelő közönséget teremtsünk. Ez a
Kodály-koncepció esetében az iskolai zenei nevelést, az egyetemi tanárképzést
és a szülők edukálását, gyerekek megigézését
jelenti. S mindent, ami ezzel jár – s aminek mára jelentős hányada
hiányzik.
Tudjuk, hogy húsz éve
elkeserítően kevés az énekóra a normál iskolákban. Tudjuk, hogy a normál
énekoktatás tananyagában tanyát vert a popzene, s azt is, hogy amikor húsz éve
heti egy alkalomra csökkentették az ének tantárgy órakeretét, eltörölték a
tantárgyat a 11. és 12. évfolyamban, a zenész szakma egy része lelkesen vett
részt az immár csupán zenehallgatásra kihegyezett tárgy új tanmenetének kidolgozásában;
merthogy éneklésre úgysem jut már idő, a zenei írás-olvasás elérése pedig
már nem elvárás.
Tudjuk, hogy elkeserítően
kevés az ének-zenét emelt szinten oktató iskola, s azok is így-úgy ügyeskedve
szuszakolják be az alaptantervhez képest emeltnek számító óraszámot az
órahálóba. Tudjuk, hogy az emelt szintű ének-zenei oktatásnak nem létezik
hivatalosan elfogadott kerettanterve, s így hivatalos tankönyve sem, tudjuk,
hogy az ének-zenei iskolák jobb híján az iskolai könyvtárból a gyerekekkel kikölcsönöztetett, valamint fénymásolt tankönyveket
használnak. Tudjuk, hogy a zenei szakgimnáziumok kerettantervén kívül a
köznevelési óraháló nem ismeri a kórus tantárgyat, noha az ének kerettanterv
fontos elemként utal rá.
„Mindenki hozza el a tégláját” –
idézte a minap a 80 éves Erdei Péter tanár úr Doráti
Antalon keresztül Kodályt. Azt hiszem, aki ma itt van, mindenki nap mint nap
hozzátette és hozzáteszi a saját tégláját a nagy egészhez. De ez a téglánként való építkezés mégsem hatékony. Ezt koordinálni,
egybefogni kell, mert különben nem jut el azokhoz, akik a jelenlegi helyzeten
változtatni tudnának. Nem csak kórusonként, nem csak iskolánként
kell megpróbálni túlélni, hanem egységes fellépéssel bebizonyítani az illetékeseknek,
hogy az a hungarikum, ami Puskás és a Rubik-kocka mellett talán világszerte a
legismertebb örökségünk, az nem fog fennmaradni az idők végezetéig, ha nem
gondozzuk, ha nem teremtjük meg a kellő kereteket a működéshez. Hiába
vagyunk szakmabeliek, most egy kicsit lobbistáknak, kicsit politikusoknak is
kell lennünk. Talán sokan úgy érzik, hogy már századszorra
rugaszkodnak neki ugyanannak a szélmalomharcnak, de mégis be kell bizonyítanunk,
hogy az a bizonyos transzferhatás, amiről a tudósok világszerte oly sok
tanulmányt írtak, a kreativitás, a komplex gondolkodás zene általi
fejlődése nem csupán a mi szakmánk jeles képviselőinek hóbortja,
hanem nemzetgazdasági haszonnal járó, oktatásunk hatékonyságát hatványozó érték,
s ezért az egész nemzet érdeke, hogy ez a fajta oktatási forma fennmaradjon,
működhessen.
Ha ez megvalósulna, akkor tartanánk
többé-kevésbé ott – bár néhány évtizeddel tapasztaltabban –, mint ahol Kodály
életében tartottunk. S akkor végre lehetne a szakmával foglalkozni, lehetne
gyerekeket énekkel nevelni. Mert a szakma, a szakmai tudás alapvető
szükséglet, bár a gyermekek meggyőzéséhez kevés: el is kell őket
varázsolnunk a lelkesedésünkkel. Kodály sem hitt volna Nemesszeghyné
Szentkirályi Mártában, ha nem lett volna lelkes. Fiatalosan lelkes, hiszen
mindössze 27 éves volt, amikor a kecskeméti ének-zenei iskolát megalapította. (És
50, amikor elhunyt.)
Lelkesedés, fiatalos lelkesedés
nélkül nem fog menni. Fiatalok nélkül nem fog menni. Persze vannak
szépreményű fiatal énektanárok. De kell több. Kell több ének-zenei iskola.
Kell emelt szintű ének-zenei kerettanterv, kell hivatalos tankönyv, s kell
hivatalos kórusóra. Nem a szakmánknak. Az országnak, s közös jövőnknek.
Ez tehát a feladat, összefogni,
lobbizni, meggyőzni, tankönyvet kiadatni, lelkesedni, s fiatalokat
toborozni. Együtt. Hogy Kodályban, a zeneszerzőben, a zenészben, az
emberben, s a zenepedagógusban ne csak mi, öregek higgyünk – már amennyiben megengedik,
hogy a nyugdíjkorhatár előtt nyolc évvel magamat is az öregek táborába
soroljam.
Joggal kérdezhetik, hogy miféle
ünnepi beszéd ez? Hiszen címszavakban helyzetelemzést adtam, s a közeljövő
feladataira utaltam csupán. Mondhattam volna inkább, hogy mennyire felemelő
nap december 16-a mindazok számára, akik évről évre azért gyűlnek
össze a Kodály Köröndön, hogy fejet hajtsanak e kiváló, nagyhatású ember
emléke, munkássága előtt. S valóban felemelő érzés, hogy egy ilyen
géniuszt ünnepelhetünk, hogy úgymond magunkénak tudhatjuk, magyarok, zenészek,
zenepedagógusok. De egy évforduló, egy ünnep mindig alkalmat szolgáltat a
számvetésre is. S a számvetésből mindig következnek az elérendő
célok, a megoldandó feladatok. Leszünk-e 10, 20 év múlva is elegen, akik fejet
hajtanak? Él-e még akkor az iskolákban Kodály pedagógiai hagyatéka? A mi
felelősségünk, hogy életben tudjuk-e tartani. Nem csak az énekórákon,
kóruspróbákon, hangszerórákon tanúsított lelkesedésünkkel, szakmai tudásunkkal,
koncerten nyújtott művészi teljesítményünkkel, hanem a tanügyi keretek
kiharcolásával is.
Meg kell ezt tennünk, hogy méltók
lehessünk Kodály emlékéhez. Kodályéhoz, aki maga is számos alkalommal járt
közben tanügyi illetékeseknél, minisztereknél, miniszterelnököknél. Persze
ő, s ezen talán nem sértődik meg senki a jelenlévők közül, karizmatikusabb volt mindannyiunknál, s nemzetközi
tekintélyét sem hagyhatta senki figyelmen kívül. De ránk hagyott valamit, amit
karizmával, vagy anélkül, de képviselnünk kell, s el kell érnünk, hogy ne csak
maroknyian maradjunk két évtized múlva; hogy Kodály hagyatéka ne csak szép
emlék, ne csak múzeumi látogatnivaló legyen, hanem
élő, mindenkiben munkálkodó, működő, organikus része a magyar
kultúrának, a magyar oktatásnak. Ennek elérése lenne az igazi főhajtás.
Abban a reményben köszönöm meg
megtisztelő figyelmüket, hogy ha nem is jövőre, de 10, 20 év múlva
Kodály Zoltán születésnapja nem a borús helyzetértékelésre és az azonnali
feladatok összegzésére, hanem a magyar zenekultúra géniuszának méltatására
ragadtatja még az akkori újdonsült és tettrekész
iskolaigazgatókat is. Kívánok az előttünk álló munkához Önöknek is jó
egészséget és fiatalos lelkesedést!