Kairosz könyvkiadó kft. (2023)

TARTALOM

Miért Gyémánt-könyv?

Bárdos Lajos

Leonard Bernstein

Bessenyei Ferenc

José Carreras

Cziffra György

Placido Domingo

Esterházy Péter

Ferencsik János

Ira Gershwin

Gregor József

Jean-Michel Jarre

Keith Jarrett

Kocsis Zoltán

Markó Iván

Marton Éva

Melis György

Franco Nero,

Olofsson Placid

Yoko Ono

Carl Orff

Diana Ross

Arnold Schwarzenegger

Sebestyén Márta

Simándy József

Sylvester Stallone

Szász Endre

Teller Ede

Várszegi Asztrik

Vásáry Tamás

Vukán György

Kóda és köszönet

A szerző életrajza

Szerzői biográfia

I.

Miért Gyémánt-könyv?

Gyémántdiploma jár annak, aki tanulmányai befejezése után hat évtizeddel azt még át tudja venni. Ez rám is vonatkozott, hiszen 1961-ben diplomáztam a Zeneakadémián (elnevezése akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola volt). Első feledhetetlen riporteri emlék: frissen kinevezett rádiós szerkesztőként 1963-ban már alkalmam volt rögzíteni egy rövid beszélgetést Igor Stravinskyvel! Ez a kiindulópont mégsem szerepel ebben a válogatásban, mert rövid idő alatt sajnos nem lehetett – vagy nem tudtam? – mélyebbre menni és a Mestert érdemleges témákról faggatni. A későbbi magvasabb interjúkból sem került mindegyik ebbe a kötetbe, – kimaradt többek között Kadosa Pál, Witold Lutosławski és Ormándy Jenő is, – mert velük szinte kizárólag szakmai témák kerültek szóba, és azok nem igazán kívánkoznak ebbe a nagyobb nyilvánosságnak szánt gyűjteménybe.

Mindegyik „fejezetet” kizárólag saját élmény sugallta, részbeni leírásuk többsége fellelhető korábbi könyveimben, de nem ennyire sűrítetten, nem egységesen három-négy gépelt oldalra rövidítve. Olvasó legyen a talpán, aki megtalálja ezeket a hat és fél évtized publikáció-regetegében. Úgy gondoltam, megkönnyítem az értékmentést azzal, hogy itt és most csokorba gyűjtve kínáljuk a leg-eket, a 30 legsikerültebbnek, legütősebbnek ítélt találkozást. Így a gyémánt nemcsak az időtávra, hanem a minőségre is vonatkoztatható

Ahogy műsoraimban és könyveimben mindig és mindenhol, a hazai és a külföldi nagyságok itt is együtt jelennek meg. A ma is köztünk élő magyar kiválóságok közül – úgy hiszem, megfellebbezhetetlenül - négyen kerültek ebbe a válogatásba: Marton Éva, Sebestyén Márta, Várszegi Asztrik és Vásáry Tamás.

Talán szokatlan, hogy néhány kivételtől eltekintve nem, nemcsak fotókkal hitelesítünk, hanem képernyőről levett pillanatképekkel. Ezekkel a kimerevített fekete-fehér „film”-kockákkal, úgy vélem, a könyvben szereplők gesztusait szinte mozgásban, életszerűen érzékeltethetjük, és így talán többet mutatunk róluk, mintha még oly szép színes portréfelvételek sokaságával illusztrálnánk.

Nálam írásban, műsorban, ilyen-olyan formában mindig – ez amolyan wagneri Leitmotiv – az érték-, a hagyomány-átadás a cél. Ha már a sors megajándékozott ennyi lehetőséggel, akkor sokszorosan kötelességem a megosztás, a továbbadás. Mert rendületlenül hiszek abban, hogy csak a múlt kincseiből születhetnek a jelen – és így természetesen a jövő – újabb inspiráló, mindannyiunkat gazdagító szellemi építőkockái.

2023, május 4-én, 85. szülinapomon

II.

Esterházy Péter

(1950–2016)

„A napi munka,

az mindenképpen evvel az európai, keresztény alapú ezzel-azzal van.

Ez az, amihez közöm van, minden mást csak messziről nézek.”

Felemás érzéseim vannak ezzel a fejezettel kapcsolatban. Örülök, hogy létrejött, hogy a nagybeteg író vette a fáradtságot és eljött a Katrádióba (amiről aztán a Hasnyálmirigynaplóban meg is emlékezett); másrészt szörnyű arra gondolni, hogy Péternek ez volt az utolsó nagyobb rádiós „szereplése”.

− Hölgyeim és uraim, Mozart-zenével köszöntjük vendégünket, a világhírű írót, Esterházy Pétert. Betegsége miatt többhónapos egyeztetéssel találtuk meg a mai időpontot, amikor a felvételre el tudott jönni a Katolikus Rádió stúdiójába.

Előzmény: 2015 nyarán a Petőfi Irodalmi múzeum rendezésében és annak udvarán Esterházy Péter nagysikerű felolvasóestet tartott. Örömömre sok zenei vonatkozást említett, és amikor a végén gratuláltam, elmondta, hogy Dés Lászlótól – aki közreműködött a programban – tudta meg, hogy ott leszek és ötleteket gyűjtök ehhez a műsorhoz. (Ebből idézek mozaikokat.)

− Mozart C-dúr zongoraversenyének lassú tételét hallgatjuk. Erről mondta Szabolcsi Bence tanár úr a Zeneakadémián annak idején, hogy ez olyan, mintha szívdobbanás fölött énekelne valaki. Te hogy érzed?

− Tulajdonképpen a címről, vagy a címekről jut eszembe, hogy én egyszerre vagyok zene-közelben, meg zene-távolban, merthogy nagyon sokféleképpen hallgatom a zenét, meg nagyon sokféleképpen „használom” a zenét, és sokféleképpen, – hát, hogy is mondjam? – szóval sokfélképpen van halvány dunsztom róla, de nagyon nem értek hozzá és nagyon nem mennék közel hozzá. tehát, hogy szeretem is, meg…

− Félek is tőle?

− Nem. Azt gondolom, tehát legegyszerűbb talán a dilettáns, vagy a műveletlen szóval leírni ezt a dolgot, tehát valamiért nem tudok közel kerülni, tudások híján.

− Kell tudás ahhoz, hogy közel kerüljünk?

− Mást hall az ember, ha tud bizonyos dolgokat, és ha nem tud. Ez mindenben így van, irodalomban is így van, hogy ha tudja az ember, hogy valami mire játszik rá, az egy másfajta olvasást eredményez. Nem okvetlenül jobbat, de azért fölteszem, hogy gazdagabbat. És a zenénél ez még erősebben van, azért is, mert más dolgokat használ, mint az a művészeti ág, amiben én elég jól kiismerem magam.

− Azt mondtad az előbb, hogy a zenét többféleképpen éled, illetve, ha úgy tetszik, használod. Emlékszem egy régebbi előadásodra, a helyszín a Szépművészeti Múzeum volt, ilyen Múzeum Plusz őszművészeti társalgás, ahol elmondtad, hogy a zene nálad alkotás közben is a háttérben szól.

− Hát azzal azért nem dicsekednék, mert az elég otrombán működik, az ilyen hang-kulissza.

− Nyilván nem hang-tapétára gondolok.

− De én igen! Ez úgy alakult ki történetileg, hogy az ember tele van gyerekkel…

− Néggyel adott esetben, a te esetedben.

− Nem tudom megtagadni ezt a mondatot, hogy általam nem fogy a magyarság. És ezek a gyerekek nem átallnak mozogni, hangot kiadni, egyáltalán életjeleket adni.

− Hála Istennek!

− Hát egyfelől. Másfelől azonban mindez azért zavarólag tud hatni az igen fontos művészi munkára, és akkor az nagyon jó, hogy ha közben szól a zene. Ezek nagyon homályos dolgok, tulajdonképpen ezeket le kellene tagadnom, ugye, itt akkor olyan zenét kell hallgatni, amire lehet nem figyelni. Ugye, ez nem minőség kérdése, hanem például korszak kérdése. Tehát éppen valami klasszikus, jó hangzású, például Mozartot.

− Vivaldi?

− Pláne. Vivaldi tán az összes közül leginkább az ideális. De ennek nincsen köze ehhez, tulajdonképpen sem a zenehallgatáshoz, se semmihez. Tehát például már 20. századit nem lehet hallgatni, mert arra oda kell figyelni. Akkor leáll a dolog és akkor azzal vagyok kapcsolatban, ami adott esetben nem áll érdekemben.

– Olyan zenét fogok mutatni, aminél kíváncsi leszek a véleményedre, mert egy ma élő észt zeneszerző, Arvo Pärt egyik művét hallgatjuk. Előlegezésül csak annyit, hogy itt ne várjál egy ilyen bemutatás, kidolgozás, visszatéréses formát, de még dal-formát sem, hanem valami mást. Azt hiszem, egyet értesz, hogy nem kis bátorság kell leírni a 20. század második felében ilyen „alig mozduló” zenét. (Zene)

− Igen is, meg nem is. Nekem az volt az első benyomásom, hogy ez egy ilyen teremtés-zene, tehát, hogy visszamegy a csöndhöz és akkor megszólal egy hang, egy zongora-hang, és akkor mi az, ami a következőre megszólalhat? Tehát, hogy nincsen semmi s ebből a semmiből indul ki. Ez is egy ilyen zenei helyzet, mint az irodalomban. Az irodalomban is lehet ezt így elgondolni, hogy leírok egy szót, csak ott azért mások a kötések.

− Képvers?

− Igen, lehet, ott ütemesebb, de ebben kevesebb a tapasztalatom. Regényben nagyon kell erőlködni, hogy ez a kép élő legyen. A zenében, ott nagyon jól lehet játszani azzal, hogy az ember leüt egy hangot és akkor eltűnődik azon, vagy eltűnődik a hang azon, hogy mi a következő, mi lehet a következő, milyen alapon választom ki a következőt? Tehát, hogy ebből a semmiből hogyan lesz lassan valami? Egy ilyen Schöpfung-variációk.

− Abszolút teremtés-variációk, mert ez a zeneszerző is, amennyire én ismerem, kezdett mindenféle egyéb stílusokkal annak idején, dodekafóniától kezdve mindenféle fóniát írt, és öreg korára, agg korára érett meg úgy, hogy le merjen írni ilyen, – kimondom, – minimál-zene-szerűséget. De ugyanakkor, számomra legalábbis, ez egy hatásos üzenet, ezt érzem.

− Az egy érdekes dolog, amikor nagyon erős formaizmusok vannak, hogy abból mégis hogyan lesz ennél több. Amúgy is, nem biztos, hogy ide tartozik, de, hogy amikor valami megszületik, akkor az mindig több, mint amit az ember gondol róla. Tehát mindig több van, per definitione, mindig több van abban, amit az ember csinál, mint amit beletesz. Ezt nem akarom nagyon érzelmesnek mondani, hanem azt gondolom, hogy ez szükségszerűen így van. Nem kell, mondjuk belekeverni az Úristent, vagy felsőbb hatalmakat, hogy bele van segítve, hanem maga a megdolgozott anyag olyan, hogy előállít dolgokat, amiket az ember eredendően nem tudott, vagy nem akart, hanem csak figyelt mindenre, amire figyelnie kell és az automatikusan hozott még más dolgokat is, ami csak a megszületés pillanatában derül ki. Ezért fantasztikus érzés, – nem a hiúság miatt, vagy akár az elvégzett munka öröme, nemcsak ez működik, amikor készen van egy mű, hanem – az, hogy kiderül, hogy kicsit más, mint amit gondoltál, hogy talán kicsit több is van benne.

− Amit elmondtál, az nagyon erősen, – zeneileg használjuk azt a kifejezést, hogy –áthallás, nagyon erősen „áthallhat” arra, hogy tulajdonképpen az ihlet, vagy az érzelem, vagy az embernek az alkotó kedve, tehetsége hogyan működik. Tehát elképzelsz valamit, ez most zenére is vonatkozhat, meg irodalomra is, meg gondolom festészetre is, abban nem vagyok annyira otthonos, és majdnem, hogy vannak pillanatok, amikor önjáróvá válik a dolog, legalábbis úgy érzem.

− Hát, az ember azt szeretné remélni, hogy ahogy a költő mondja, hogy a „regény írja önmagát”. Ha az ember mindent megtesz, – tehát az alapfeladatok: műveltnek kell lenni, érzékenynek kell lenni, tehetségesnek kell lenni, jó formában lenni, – ha ezek mind megvannak, akkor még működik valami. Amit én hagynék tárgyszerűen, nem is keverném az ihlet szót bele, hanem egyszerűen így működik az anyag. A nyelv is így működik, tehát mindenféle nyelv, a zenei nyelv, a festészet nyelve, így működik, hogy ha mindent megteszel, akkor az hálásnak mutatkozik. Lehet, hogy nem ennyire szép a helyzet, de negyvenöt év tapasztalata azt mondja, hogy így van…

− Közben azt mondtam neked, hogy ha úgy tetszik, akár nosztalgiázhatunk is egy kicsit és erre nevettél.

− Igen, bár én nosztalgia ellenes vagyok, de ez a „klasszikus függöny” volt nálam annak idején, tehát emlékszem, hogy valamikor tíz óra körül kezdődött. Ugye, az előbb a klasszikusokat mondtam, hogy jó, hogy nem kell rá figyelni, de hát ugyanilyen jó volt a klasszikus beat-zene is. A Beatles volt a legjobb ebben a műfajban, mert azt annyira ismertem, hogy tudtam kvázi nem-hallgatni is. És ott volt a másik, az Egymásba gabalyodva, Suzy Quattro és Chris Norman duettje, amit hallgattam folyamatosan, és ugye, akkor, egy kicsit annak megfelelően, amit beszéltünk, tehát, hogy minden beszivárog az írásba, akkor ezt is beletettem. Ez egy kétséges eljárás, hogy ami éppen történik, az hogyan kerül bele egy szövegbe, vagy belekerülhet-e egyáltalán, vagy mennyire?

− Végül is azt te döntöd el.

− Hát igen, de a kérdés az, hogy helyesen döntök-e? Tehát, hogy ez, mint módszer, mennyire működik? Működik, tehát ott van valamiféle egyidejűség az írással és az idővel, az írás idejével, meg a regény idejével.

− Ennél már csak az lenne komplikáltabb, hogy ha elkezdenénk elemezni egy opera-előadást, mondjuk A nürnbergi mesterdalnokokat. Itt a történés, ha jól emlékszem, két nap, vagy két és fél nap. Tehát egyszer van a jelen idő, amikor ott ülök és hallgatom, másodszor van az opera eredeti ideje, ami több hét, mert dalnokverseny, meg mi minden történik ott a színpadon, harmadszor pedig van az előadás ideje és mindez egyszerre. De térjünk vissza arra, amit előbb említettél.

−Miért mondtad azt, hogy nem szereted a nosztalgiázást?

− A nosztalgiázás első fokon szinonim a hazugsággal, mert válogat. Kiválogatja a szépet, a kellemest, és én ezt nem tartom helyénvalónak.

− Hogy inkább, ha már válogatunk, akkor összességet nézzünk, amiben van fehér és van fekete?

− Nem akarom én ezt nagyon, hogy igazság, vagy nem tudom micsoda, erős hálóval összekötni, csak ez a „szeressük egymást gyerekek”, ennél hazugabb dolgot, mint ez a mondat, keveset ismerek. Nagyon nincsen köze a szeretethez. A szeretet sokkal bonyolultabb dolog, most megspórolom a hallgatónak, hogy elmondjam, hogy mi a szeretet?

− Viszont megírtad, nem egyszer.

− Igen, igen, nyilván nem is lehet a végére járni. De a nosztalgia önmagában, abban van valami puhaság, lágyság, valaminek a kikerülése, „csak a szépre emlékezem” zászló, amit én nem szeretek.

− Ugyanakkor említetted a Beatles együttest, hiszen a fiatalkorunk, – bár én tizenkét évvel idősebb vagyok nálad, de akkor is, a fiatalkorunk – valahol egybeesett, tehát annak az időszaknak a zenei etalonja volt és úgy érzem, hogy ma is az: a Beatles.

− Igen, az nagyon nagy élmény volt, hogy hirtelen megszólal valami, ami azonos velünk, vagy aminek az ideje azonos a mi időnkkel. Minden művészetben lehet ilyet látni, színházban is. Hirtelen azt látjuk, hogy a színpadon ugyanaz az idő van, mindegy, hogy történelmi drámát látunk, vagy bármi mást, ami bennünk van. Ez nem szükségszerű, hogy így legyen, nem szükséges föltétele ez a jó előadásnak, de bizonyos időszakokban ennek nagyon nagy ereje van, nagyon nagy jelentősége van. És ezt az erőt érezte meg az ember annak idején a Beatlesben. Mindenfélét rá is pakoltak, a szabadságot, a függetlenséget, tehát az egész francia forradalmat rányomták a szegény Beatlesre, mindent, amit itt, akkor az ember nem találhatott meg, ez volt mintegy a menekülő útvonala…

(Természetesen Beatles felvétellel zártuk az adást 2016. január 2-án…)