TARDY LÁSZLÓ
A kántor
helyzete, feladata, működése ma a Katolikus Egyházban[1]
Kilenc éves
koromig az akkor még mintegy 1200 lelkes Nagylók-pusztán éltem. Nem volt
templom, a misék az iskolában, az államosítás után egy magánház egybenyitott
lakrészében voltak. A kántor a szép hangú Kuminka
Józsefné, Annus néni volt, aki csengő énekével vezette a hívek énekét. 10
éves koromtól Mosonmagyaróváron éltem, a mosoni templomba jártunk, ahol egy
zeneakadémián egyházkarnagyi oklevelet szerzett orgonista-kántor Kiss Ödön
kísérte orgonajátékával a híveket, és ő vezette a templom 25-30 fős
énekkarát, melyben 14 éves koromtól énekeltem. Mindketten, Annus néni is és
Kiss Ödön karnagy úr is a Szent Vagy
Uram! (Hozsanna) énekeit használták az oltárnál szolgáló pap és a hívek
egyöntetű támogatásával. Annus néni a terem „oltár-közeli” sarkában
„működött”, így alkalmanként a ministránsi
teendőket is elláthatta. Ödön bácsi a bejárat feletti orgonakarzatról
muzsikált, mely az oltártól és a hívektől is távolabbra esett. Ez a barokk
korban kialakult mintegy 300 éves kántori gyakorlat napjainkban fokozatosan veszít
jelentőségéből. A zsinat utáni liturgia azt igényli, hogy a kántor az
oltár és a hívek közelében legyen, segítse a hívek bekapcsolódását a szertartás
énekeibe.
A 19. század
második felétől alakult ki a „kántor-tanító” foglalkozás: az egyházi
tanítóképzőkben és óvónőképzőkben az arra pályázók
megtanulhatták a kántor zenei munkájának alapvető részét. Megismerték a
népének repertoárt, ennek orgonakíséretével együtt. Mint tanítók bizonyos
pedagógiai ismereteket is szereztek, melyet az iskolában az egyházi énekek
tanításában, a templomban az énekkar vezetésében kamatoztathattak. A
„kántor-tanító” tudása, az iskola és a templom összekapcsolásából adódó
működési feltételek lehetővé tették a kor igényeinek megfelelő,
nívós egyházzenei élet kialakítását. Ennek meglétéről a korabeli
folyóiratok (Egyház, „Keresztény
egyházművészet a 21. században” – szimpóziumi Zeneközlöny, Katolikus Kántor, Magyar Kórus) egyaránt beszámolnak.
Az iskolák
államosítása után a kántortanítókat döntés elé állították: vagy az iskola, vagy
a templom. Kiss Ödön karnagy úr az utóbbit választotta, mivel nem tudott
elszakadni az orgonától. Így a mosoni templomban a hívek továbbra is
művészi elő- és utójátékokat hallhattak az énekekhez, a mise végén
pedig Bach praeludiumok és fúgák hangjai mellett
hagyták el a templomot. A karnagy pedig családjával igen szerény anyagi
körülmények között élt.
A kántortanítói
oklevéllel vagy egyházkarnagyi diplomával rendelkező kán- torok,
egyházzenészek fokozatosan kiestek a munkából. Helyettük időszakos,
tanfolyami keretek között képzett kántorok látták el a kántori teendőket,
akik pedagógiai képzésben nem részesültek. Az igényes egyházzene szempontjából
további nehézség adódott abból, hogy megfogyatkozott a templomba járó hívek,
valamint a kórusénekesként közreműködő világiak száma.
Ilyen helyzetben
történt meg a váltás a II. Vatikáni Zsinat által igényelt „új liturgiára”,
melynek során a kántor és az egyházzenész szerepe is átértékelődött. A
gyermek- és ifjúkori tapasztalatok „birtokában” ilyen helyzetben kezdtem el én
is kántori-karnagyi munkámat a Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomban.
A karvezetői és középiskolai énektanári diploma mellett szerencsés
körülmény volt számomra, hogy még találkozhattam azokkal az egyházzenészekkel,
és tanulhattam tőlük, akik 1950-ig irányítói voltak a katolikus
egyházzenének, és némelyikük még a 60-as években is – világi munkaköre mellett
– egyházzenei tevékenységet végzett. Velük indult el 1972-ben a magasabb
szintű Kántortovábbképző, (Bárdos Lajos, Werner Alajos, Szigeti
Kilián, Kistétényi Melinda, Gergely Ferenc, Virágh
Endre és mások vettek részt az oktatásban), majd irányításommal az
Egyházkarnagy-képző Tanfolyam. Az egyházzenei tárgyak (népének, gregorián,
egyházi zenetörténet, orgona, karvezetés) és a zenei tárgyak (szolfézs, zeneelmélet,
zongora) mellett pedagógiai, módszertani ismereteket csak az említett
tantárgyak keretében tudtunk nyújtani. Mivel a hallgatók 90 százaléka gyakorló
kántor volt, a napi liturgikus teendők megoldása állandóan napirenden
volt, ezért az oktatás erősen gyakorlatcentrikus volt. A két tanfolyamon
40 év alatt mintegy 160 egyházzenész szerezhetett magasabb fokú ismereteket
mind elméleti, mind gyakorlati szempontból.
A mai kántori
munka kreatív jellegű:
– nincs homogén közösség, ezt ki
kell alakítania a pappal együttműködve;
– a zene az egyik leghatékonyabb
közösségteremtő eszköz;
– nincs áthagyományozott – vagy
csak igen kisszámú – énekanyag, ennek bővítése, egy korszerű
repertoár megteremtése sok kreativitást kíván a kántortól;
– sem az SZVU!, sem az Éneklő Egyház nem ad minden
alkalomra „kész” énekanyagot, énekrendet a változó énekek tekintetében (pl.
advent, nagyböjt hétköznapjai);
– a misekönyvben található szövegek
és a választható énekek összehangolása, egybeillesztése ugyancsak kreatív
munkát igényel.
Milyen helyzettel
találták/találják magukat szembe a ma munkába álló kántorok? A hétköznapi
istentiszteleteken résztvevő idős hívek az SZVU! énekein nevelkedtek,
és hamar megtanulták a stílusban, hangvételben hozzájuk közel álló magyar nyelvű
ordináriumok dallamait (Szigeti, Werner, Halmos, Hergenrőder stb.). Megtanultak néhány egyszerű
Alleluja-dallamot, hozzászoktak az olvasmányt követő zsoltár dallamilag leegyszerűsített válaszainak énekléséhez.
Mindez csak kis mértékben bővítette, alakította át azt a zenei nyelvet,
amely a 30-as évektől vált általánossá a katolikus templomok többségében.
Ennek a gyakorlatnak a vezetése, irányítása nem igényel különösebb fáradtságot
a kántor (és a pap) részéről.
A zsinat után
megindult liturgikus és zenei változások eme szerény mértéke nem elégíthette ki
a zenei szakemberek egy csoportját és a pasztorációban
erőtelteljesebb hatásra vágyó fiatal
lelkipásztorokat. Törekvésük nyomán elindult az egyházzenei gyakorlat
polarizálódása. Az egyház ősi énekének, a gregoriánnak előbb
egyszerűbb anyanyelvi változatai (Elsőáldozók
Hittankönyve, Kis Magyar Uzuális) kerültek
használatba, majd gazdagabb, nehezebb tételek (Éneklő Egyház, Magyar Graduale) és
az énekelt zsolozsma anyaga. Ehhez párosult a hagyományos gregorián énekstílus
(Solesmes-i gyakorlat) népzenei gyökereken nyugvó
átalakítása (a Schola Hungarica együttes hanglemezei ezt reprezentálják.).
Mindezek oktatására, az elméleti ismeretek elmélyítésére Dobszay
László tanár úr szervezésében 1990-ben újra indult az egyházzenei képzés a
Zeneakadémián. A Zeneművészeti Egyetemen és másutt megindult egyetemi
képzésben új szakember gárda született, mely gyakorlatban is új helyzetet
teremtett: az orgonakarzaton „szólózó” kántor, az
ugyancsak ott elhelyezkedő kórus helyett az oltár mellett szolgáló 8-10-14
tagú énekegyüttes, a szkóla gyakorlatát, a liturgia
mondanivalóját többnyire általánosságban követő strófás énekek és
„kórusbetétek” helyett a proprium
részek liturgikus anyagát. A kántor – a szkólával
együttműködve – új feladatot kapott: az egyszerű antifónák tanítását
a hittanórák alkalmával, a misék előtti énektanítás szükségességével, a
megismert új zenei anyagnak a hét folyamán történő ismétlésével. Ebben
nemcsak anyanyelvű gregorián tételek találhatók, hanem a magyar
anyanyelvű strófás énekstílus számos régi szép darabja.
Ugyanebben az
időben bontotta szárnyait a „gitáros egyházzene”, mely a hagyományos
templomi hangszer – az orgona – helyett a rockzenével a fiatalok
hallásélményének részévé vált gitárt
és dobot alkalmazza. Ez a
hallásélmény nemcsak a hangszerválasztásban érvényesül, hanem a zenei anyag
használatában és a szövegek megválasztásában, kialakításában is. Szemben a
„magyar gregorián” iskola mondhatni „egyszemélyes” alkotó körével (Dobszay László), itt egy igen széles „alkotói” csoport
alakult ki, más-más zenei, szövegi és pasztorációs
hangsúllyal és igen különböző zenei színvonallal. (A mindössze néhány
akkord birtokában gitározó, lelkesen, de énektudást nélkülöző énekes
csoporttól a komoly hangszeres és énekes gyakorlattal, profi igénnyel
működő együttesig.) Miként a szkólák, úgy a
gitáros együttesek is az oltár közelében helyezkednek el. Míg az
előbbieknél az oltár és az azt övező tér elsősorban Krisztus
keresztáldozata megújításának megszentelt tere, az utóbbiaknak az oltártól és
az ambótól a hívek felé elhangzó krisztusi üzenet
továbbításának, a pasztorációnak, az evagelizációnak tere. Ebbe a gyakorlatba a kántorok
legnagyobb része nem tud (általában nem is akar) bekapcsolódni. Mivel gitáros
miséket általában heti egy alkalommal tartanak, a kántor feladata marad a
hétköznapi és a többi vasárnapi istentisztelet zenei anyagának gondozása. Az Éneklő Egyház gregorián anyagának
több tétele ma már szinte minden templomban használatos, függetlenül attól,
működik-e szkóla a templomban, vagy nem. Ilyen a
Missa mundi gregorián
mise, az „Ízleljétek és lássátok”, a „Jertek Atyám áldottai”,
az „Aki nékem szolgál”, és
az olyan strófás énekek, mint az „Ó jöjj, ó jöjj üdvözítő”, „Az Úristent magasztalom”, „Itt jelen
vagyon” stb. Tapasztalatom szerint az Éneklő
Egyház által hozott újabb népének anyag a gitáros fiatalok körében is
elterjedt.
Alkotói téren
azonban tovább folyt és folyik az a tevékenység, mely a korai középkortól a
Katolikus Egyház sajátja: újabb és újabb liturgikus és a liturgiából táplálkozó
többszólamú vokális és hangszeres zene alkotása. Zeneszerzők sora
folytatja napjainkig az inkább latin, de alkalmanként anyanyelvű ordináriumok, motetták komponálását. Néhány név a II.
Vatikáni Zsinat utáni névsorból: Szőnyi
Erzsébet, Dobos Kálmán, Soproni József, Koloss
István, Vincze Ottó, Sári József, Sáry László,
Gyöngyösi Levente és társaik.
Az 1994-ben a
portugáliai Mária kegyhelyen, Fatimában megrendezett európai egyházzenei
kongresszuson résztvevők azt a feladatot kapták, hogy hazájuk 1965 után
született egyházzenei alkotásait mutassák be. A négy napos konferencia harmadik
napján a vezetőség megfogalmazta sommás ítéletét: „A 20. század második
felének zenei nyelve nem alkalmas liturgiába illő kompozíciók
létrehozására.”
Mivel a bemutatás
a német abc sorrendjében készült, Östereich – azaz
Ausztria és Ungarn – azaz Magyarország a záró,
negyedik napon került sorra. Az osztrák Anton Heiller
vesperása és a magyar művek, Kodály Magyar mise, Szőnyi
Erzsébet magyar Stabat Matere, Kolos
István darabjai, Dobos Kálmán zsoltárkompozíciói, Sáry
László „avantgard” hangzású Szent István miséje bemutatása után a konferencia vezetője
kijelentette: „Fogalmazhatjuk újra a zárókommünikét. Az osztrákok és magyarok
megmutatták, igenis lehet mai zenei nyelven is liturgiába illő tételeket
komponálni.”
Mi a nyitja a
„sikernek”? A külföldi kompozíciók nagyobb része „belülről”, az általános
liturgikus és zenei helyzetből indult ki: mi az, ami kell egy adott napon,
és amit egy templomi kórus el is tud énekelni. A másik, kisebb része „kívülről”,
konkrét liturgikus és egyházzenei tapasztalat nélkül közeledett a feladathoz,
és a „nagy elődök” – a bécsi mesterek, a romantika egyházi szerzői és
a 20. század első felének alkotói – példáját követve a maga zenei nyelvén
megkomponálta a saját miséjét. Az előbb említett magyar szerzők
ellenben mind hosszabb-rövidebb ideig tartó „mindennapos” egyházzenei munkát
végeztek, amely azonban nem „lefojtotta” alkotói gondolkodásukat, hanem
megtermékenyítette.
A zsinat utáni,
máig ható egyházzenei folyamatok tehát bőséges feladatot adnak a kántor
számára: törekedjen arra, hogy a liturgiában felhangzó ének (gregorián ének és
strófás népének) ne az ő „szóló” előadásában hangozzék el a liturgia
folyamán, hanem abba minél többen kapcsolódjanak bele. Ennek egyik feltétele a
hívek/gyermekek tanítása, a másik, hogy jó hangú/képességű
gyermekekből vagy felnőttekből kisebb énekes csoportot (szkólát) vagy kórust szervezzen maga köré, akikkel
rendszeres foglalkozásokon előre megtervezetten tudja bővíteni az
ének-repertoárt. Fontos, hogy az ilyen foglalkozásokon a résztvevők
liturgikus képzést is kapjanak, hogy egyre jobban megértsék a liturgikus
cselekmények tartalmát, jelentőségét. Ebben a helyzetben a kántor csak
akkor tudja szerepét eredményesen betölteni, ha rendszeres továbbképzésben
részesül. Erre napjainkban többféle lehetőség nyílik mind egyházi, mind
világi vonalon. E tekintetben lényeges, hogy a kántori munkát ellátó személy
ehhez a munkáltatójától erkölcsi és ha szükséges, anyagi támogatást kapjon.
(2017)