Ahol a zeneelmélet·tanítás csődöt mond...

Wilhelm Keller cikke a Musik im Unterricht c. folyóiratban

Kerek ötven éve ismeretesek a mai zeneszerzők remekművei, köztük számos olyan nagy értékű is, amelyeket a konzervatív közönség is magáénak vall. Ilyen műveket gyakran játszanak növendék-koncerten, és a tanítás során megbeszélik, analizálják őket. Ugyanakkor azonban ennek a zenének összhangzattanát és kontrapunktikáját leegyszerűsített formában közvetítik a tanulóifjúsághoz, századunk nagy mesterei zenéjének mélyebb törvényszerűségeit azonban sehol nem tanítják. Schönberg, Berg, Webern, vagy Sztravinszkij, Bartók, Hindemith és a fiatalabb zeneszerzőgárda tagjai műveikben egyaránt szakítanak a dúr-moll rendszerrel, feloldatlan disszonanciák, szabálytalan ütemek (változó ütemek), keresztállások, különféle párhuzamok, bi- és politonális struktúra jellemzi - a többi között - művészetüket. Ezek az elméleti problémák tananyagként nem csak az alsó fokú zeneoktatásból hiányoznak, de a zenei középiskolából, sőt, a főiskoláról is.

Legfontosabb kifogásként szokták felhozni, hogy a modern zenében semmiféle általános érvényű törvényszerűség nincs, eltekintve a dodekafon és seriális művektől, de ez utóbbi irányzat zenei felépítési elvei kizárólag papíron végzett számítások, hallásélményként, zeneelméleti tananyagként nem használhatóak.

(A cikk írója a következőkben felveti, hogy létezik-e olyan modern zeneszerző, akinek zenéje lezárt egészként az elmélet valamennyi, vagy legalábbis sok problémáját megvilágítja. Megállapítja, hogy a XX. századi zenében a tagadásból kiinduló komponisták művei értéktelenek a pedagógia számára. Így az a-tonális, a-periodikus, a-szimmetrikus stb. szempontok, ha alapelvként, jelszóként szerepelnek, erősen csökkentik az analízis lehetőségét. Az új zene elméletét csak valamilyen konstruktív irányzat alapján lehet kidolgozni. Keller ezután Hindemith „Unterweisung im Tonstaz” című zeneelmélet könyvét bírálja, majd kifejti, hogy Bartók Mikrokozmosza a legalkalmasabb tananyaga a modern zene elméletének.)

Walter Wiora „Európai népzene és nyugati zeneművészet” című könyvében utal annak lehetőségére, hogy az új zeneelméletnek a népzene alapjain kell kifejlődnie. De vannak a XX. században művek, amelyek függetlenek a tradícionális technikától, és ugyanakkor könnyen áttekinthetőek. Ilyen mű Bartók Mikrokozmosza, amely nemcsak zongorapedagógiai mű, de az új zeneelmélet kompediuma is:

a. Új tonális képződményeket találunk benne, amelyek túl vannak a dúr-moll rendszer jellegzetességein, de mégis mindig egyértelműek. Tonalitás-elemzéseket végezhetünk a nagyterc-kvintrendszer alapján, de a hármas hangzat funkcióktól függetlenül. Könnyen rávilágíthatunk az egyes darabok centrális hangjára, hangközére, vagy akkordjára.

b. A ritmusok és metrumok sokrétű kombinációját adja. Az idő tagolása független a klasszikus ütemelmélettől. Jellegzetes ütemegységeket és jellegzetes súlypontképzési elveket találunk.

c. Világosan bemutatható az új zene dinamikus és statikus dallamképzése, valamint a különféle új skálák, és gyakran modális jellegű hangsorok. Ezt az analízisformát elsősorban hallás után, ne a kottakép alapján végezzük.

d. A darabok között egyaránt előfordul a homofon, polifon és monofon technika, az ennek megfelelő szólamvezetéssel. Ez az analízis a három előző pontban összefoglaltakból következik. Monofonián a gyakran előforduló nyílt vagy burkolt (párhuzamok, mixturák) egyszólamúságot értem.

e. A Mikrokozmoszban jellegzetes két- és háromszólamú hangzási jelenségeket találunk. A két- vagy többszólamú akkordokat nemcsak függőlegesen kell megvizsgálni, környezetükhöz képest elfoglalt helyük is fontos. Természetesen mellőznünk kell a klasszikus hármas hangzat elmélet tanításait.

(A cikk írója ezután még néhány pedagógiai analízisre alkalmas művet ajánl, Orff „Schulwerk”-jét, Johann Nepomuk David „Volkslieder tanze” c. sorozatát, a dodekafónia tanulmányozásához pedig Hanns Jelinek „Zwölftonfibel”-jét. Ez utóbbi Keller szerint a dodekafónia Mikrokozmosza.)

Befejezésül az író még egyszer felhívja a figyelmet arra, hogy a terminológiának konstruktívnak kell lennie. Javasolja, hogy „továbbfejlesztett tonalitás” helyett a modális vagy centrális tonalitás kifejezést használjuk (a zene természete szerint), a feloldatlan disszonancia helyett az önálló disszonancia, az atonalitás helyébe a distancia-tonalitás terminust javasolja.

Összeállította: BREUER JÁNOS