Bartók és csirkecomb

Megyeközpont, elitiskola. Évadzáró kulturális program, évtizedes hagyományokkal. A közönség soraiban szülők, rokonok, tanítványok és természetesen az iskola tanári kara.
 A zongorán kedves testvérpár idézi elénk Goaberts csilingelő villamosát. Lelki szemeimmel táncolni látom a sárga monstrumot. Érdekes, hogy olykor még fémesen csikorog is. A gyerekek együttmuzsikálása briliáns. Nemhiába, országos verseny győztesei.
 A csellista kislányt zongoraművész édesanyja kíséri. Agyamban hirtelen villanás! Ekkor értem meg az előző darab síncsikorgását! Hihetetlen, hogy milyen hangok kiadására képes egy öreg zongora szerkezete! Minden egyes pedálhanghoz kis madárcsipogás-hang is társul. Lehet, hogy Fitzenhagen – ezt hallván – csellódarabjának új címet adna: Variációk nyikorgó pedálhangra, billentyűkre és erős önuralmú zenészekre. Szerencsére a cselló kristálytiszta muzsikája magával ragadó, így a kis csipogóról is sikerül olykor-olykor megfeledkezni. — Egy kislegény verse után következik az oly sokak által várt jelenet. Osztálynyi gyerek rokonsága húzza ki magát itt-ott a fotelekben. „Most a mieink jönnek!” Táncolnak az aranycipellős tündérek, aggódik a király, ám résen áll a szerencsét próbáló katona és felzúg a taps. 
 A függöny összezárul.
 Ihletett, gondosan szerkesztett Bartók-emlékezés vezet új ívet a műsorba. A hetedikes konferansziék Erdély hegyeit, Európa népeit, a Tiszta Forrást idézik. A függöny előtt népviseletben álló leányka szemeiben látom, lélekben már székely dalával száll. És akkor megszólal Für Elise. Ó egek! Szót kér a külvilág! A kislány kinéz a közönségre, de a szintetikus hang nem szűnik. Nehéz ám a sötétben rátalálni a táska mélyén hangoskodó kis zenedobozra. Hirtelen erősebbre vált a tolakodó hang! Ez reményteli: Ráakadtak a rejtekére! Ó, csak azt a pici gombot! Azt kellene még megtalálni!
 Végre száll a kicsi énekes csodaszép hangján a Bartók-gyűjtötte népdal. Már-már magával ragadna, amikor a közelben valaki hirtelen tépőzáras táskáját nyitja. Talán a mobilját szeretné kikapcsolni?
 Felzúg a taps, a kislány mosolyogva hajol meg közönsége előtt.
 Bartók Medvetánca előtt a színjátszó gyerekek mindegyikének sikerül halkan szüleik mellé ülni, akik már nagyon várják őket. Ügyesek voltak, jár egy simogatás.
 Elcsendesedik a közönség, elegáns tizenéves hölgy készül a zongora mellé, amikor valaki feltép egy celofánzacskót. Az előttem ülők közül többen hátranéznek, de ez nem lehetett elégséges jelzés, hisz megkezdődik a zacskóban a kotorászás. Ezzel egyidőben megindul a vásári mutatványos dobpergése. Medvéje kezdi lomha táncát. Vásári forgatag, tóduló tömeg, láncrafűzött medve és csipsz-illat. Határozottan az, hisz oly jellegzetes az illata. És a roppanása is az. Csipsz roppan, medve toppan. Felháborodva erőlködök vissza mackómhoz, füleimnek megtiltom hallani a roppanást, erőltetem az előrenézést. De onnan meg valami új illat erősödik fel. Igen. Ez határozottan lacikonyha illat. Vásári sütödés rántott csirke illata. Fogjam be az orromat is? De honnan jön ez az illat? A zongorából mégsem jöhet. A megoldást egy kis nejlonzacskó zörgése hozza meg, amit egy anya tesz táskájába, miután gyereke kezébe nyomott egy csirkecombot. Az apa jobbra-balra dülöngél, zsebeit kutatja. Zsebkendőt keres fia zsíros kezeinek. Jól látok? Meregetem a szemeimet a sötétben. De semmi kétség, az imént szereplő fiúcska kézben az ott előttem egy félárnyékos csirkecomb. 
 Fárad a medve. 
 Fogy a combocska. 
 Lassul a tánc. 
 Vége(m).