A túlélés elviselhetetlen könnyűsége25 éve halt meg Pernye AndrásKundera (akinek nevét először Pernyétől hallottam) bizonyára nem neheztelne a címbeli parafrazeálásért; miért is tenné, tudva, hogy ezúttal (is) „elárult testamentum”-ról van szó.Világéhséggel született Pernye, Schubert halálának 100. évfordulóján (1928. november 19-én). Felnőtt-korban jót derült azon az egykori családi levél-adalékon, miszerint – apja örömére – kisgyermekkorában nem mutatott különösebb elhivatottságot a zene iránt. De ami késik... Igaz, utóbb sem specializáltan. Manapság nehéz elképzelni tizenévest, aki merő érdeklődésből (tehát korántsem pálya-orientáltan!) falja a filozófiai könyveket – amit nem fordítottak még magyarra, azt németül. A betűk, szavak később meghálálták ezt a kitüntetett érdeklődést – Pernye egészen egyedi stílusban tud kapcsolatot teremteni az olvasók hihetetlenül széles skálájával. Ő az, akit szokás volt mindig elolvasni, bárhol, bármiről. És ő volt az, aki sohasem élt vissza ezzel a képességével; mindig az általa fontosnak tartott, igaz ügyekről szólt. Szólt – s ez nem képzavar, olyannyira beszédszerű közvetlenséggel fogalmazta meg az elvont témákat-problémákat is. Esszéi mindig olyasmiről szólnak, ami épp akkor aktuálisan foglalkoztatta – s évtizedek múltán újraolvasva őket, elképesztően jelenidejűnek hatnak ma is. Írott beszédének „csak” egyetlen szépséghibája van: lehetetlenné teszi a párbeszédet – immár 25 éve...  Csodakamasz – ez Fodor Ákos egyszavas verse róla (in: Jazz, Magvető Kiadó, 1986). Telitalálat ez, ám az időközben felnőtt generáció számára magyarázatra szorul. Csodálnivaló leginkább az a nyilvánvaló magátólértetődés, amellyel kialakította kapcsolatát szűkebb-tágabb környezetével. Ahogyan prekoncepció és számítgatás nélkül vállalkozott olyan feladatokra, amelyeket tanult kollégái rangon alulinak tekintettek, s csak a hatást irigyelték el tőle a későbbiekben. Zenetudományi végzettséggel, kiválasztott szakterülettel, a mindennapi alkalmi felkéréseknek is eleg téve, jutott nemcsak ideje, de figyelme is a „Ki mit tud” zsűrizésekre, ahol egy egész országot tanított nemcsak hogy nem középiskolai, de nem is szakkollégiumi fokon a művészetek, az értékek tiszteletére. Ugyanakkor, kultúrtörténeti tájékozottsága birtokában, sohasem tudását fitogtatta - azt arra használta, hogy vezesse-kalauzolja hallgatóit, feltárva előttük olyan szépségeket, amelyek iránt korábban aligha mutattak affinitást. Megalapozott szellemtörténeti háttér nélkül első pillanatban eretneknek ható gondolatai polgárpukkasztásnak minősültek volna - így viszont élesztőként, inspirálóan hatottak. Nélküle, biztatása nélkül aligha alakította volna a hazai régizenélés első rangos együttesét, a Camerata Hungaricát Czidra László. Maradt volna a szórványos házimuzsikálás gyakorlata, és a tétlen vágyakozás. Fejcsóválva olvasná, erőtlen szabadkozással (lelke mélyén tudva a leírottak igazságát), hogy a legtöbb bölcsességét pedagógus-pályáján örökítette tovább (mert nem „pazarolta”, nem is „tékozolta”, hanem szórta két kézzel, tudva készlete kimeríthetetlenségéről). Nemcsak tanulni, tanítani-tanulni is lehetett tőle – akkor is, ha gyakorlatát nemegyszer épp azok bírálták, akik a legközelebb álltak hozzá. Diák-fejjel nehéz volt megérteni: miért tűri a notórikus lógást (az „aki nincs itt, nem hiányzik” frappáns replikának tűnt csupán – hogy évtizedes pedagógiai gyakorlat birtokában „beérjen” a mondás tényleges jelentése), s azt is, hogy miért legalizálja a „puskázást”. Az ő felkészültségével, példaadó tudásával jogosan követelhetne bármit – az érte-lázongás jól eshetett neki, de a didaktikus tanmese lehetőségével nem élt. Elmondta viszont, kamaszos kajánsággal, hogy utódját kétségbe ejtik egykori növendékei. „Kérdeznek” - e panaszra felragyogott a szeme, amikor csak felidézte a szituációt: „Erre tanítottam őket”. Felbecsülhetetlen haszna a technikának, hogy érzékletessé tehető a múlt. Nézem a felvételeken, hallgatom hangját, s elszörnyülködök: Úristen, milyen fiatal! És valóban - nem töltötte be 52. életévét. Egykori diákjai mind nagyobb számban érjük utol életkorban. „Lekörözzük” – miközben Ő megmarad: Csodakamasznak. Fittler
Katalin
|