P. M. JAKOBSZON: Az érzelmek pszichológiája

(Könyvismertetés és reflexiók)

„A lélektan Hamupipőkéje az érzelem, mely a két idősebb nővér az »értelem« és az »akarat« miatt nem részesül szeretetben, üldözik s örökké rongyos. A lélektan tudományának hátsó udvarában kell meghúznia magát, miközben az akarat, kiváltképpen pedig az értelem (a megismerés) az összes parádés szobákat elfoglalják” - idézi N. N. Lange-t könyve bevezetőjében P. M. Jakobszon.

Ez a megállapítás érvényes az emocionális életnek a magyar pszichológiában elfoglalt helyzetére is. Éppen ezért üdvözölhetjük örömmel Jakobszon „Az érzelmek pszichológiája” c. könyvének magyar fordítását, amely a Tankönyvkiadó gondozásában jelent meg, és dicséri a Tankönyvkiadó jól átgondolt, a szocialista nevelés minden területére kiterjedő kiadói politikáját. Különösen jelentős e könyv a művészeti oktatás, a tanárképzés szempontjából, hiszen a képzőművészetet, vagy zenét tanító tanárok legfontosabb feladata növendékeik érzelmi világának kiszélesítése, nemesítése. Ehhez nyújt komoly segítséget Jakobszon könyve.

A bevezetőben a szerző rövid történelmi áttekintést és egyben marxista értékelést ad az antik gondolkodóktól kezdve a polgári lélektanon, majd az orosz forradalmi demokraták és Darwin későbbi munkásságán keresztül napjainkig a lélektannak az érzelmi élettel kapcsolatos nézeteiről. Végezetül megállapítja, hogy „A marxizmus-leninizmus úgy tekinti a lelki életet, mint a sajátosan szervezett anyag tulajdonságát, ezért az érzelmek vizsgálata nem végezhető úgy, hogy elszakítjuk őket anyagi alapjuktól, az emberi agy működésétől.” Jakobszon tehát következetesen a marxista világnézet szemszögéből, a legújabb fiziológiai kutatások eredménye alapján tárgyalja az ember érzelmi világának problémáit.

Már a könyv fejezeteinek címe is mutatja azt a módszerességet, alaposságot, egyben széles kört, amely a szerző munkásságát jellemzi:

I. Az érzelmek és jellemző vonásaik.

II. A társadalom és az érzelmek.

III. Az érzelmek fiziológiai alapjai.

IV. Az érzelmek kifejezése.

V. Az érzelmek és a személyiség.

VI. Az érzelmek fő fajtái.

VII. Az érzelmek változásainak az ember életkori fejlődésének folyamatával összefüggő jellegzetes sajátosságai.

VIII. Az emocionális szféra tanulmányozásának módszerei.

IX. Az érzelmi nevelés pszichológiai kérdései.

Természetesen nincs hely e 400 egynéhány oldalas mű minden fontos problémájára kitérni, ezért az egyes fejezetekkel kapcsolatban csupán a leglényegesebb és számunkra közvetlenül hasznosítható megállapításait kíséreljük meg összefoglalni és vázlatosan értékelni is. Még így is el kell térni a szokványos könyvismertetések formájától, terjedelmétől.

Az első fejezetben a szerző meghatározza az érzelmek fogalmát, fajtáit, keletkezésének és tudatosulásának sajátosságait, összefüggését a II. jelzőrendszerrel, jellemzi az érzelmek dinamikáját. Mivel az érzelmek minőségileg más tulajdonságú lelki képességek, mint az ismeretek, vagy készségek, ezért megváltoztatásuk (fejlesztésük, differenciálásuk stb.) is csak sajátos módon történhet. Az érzelmi nevelés tehát meghatározott módszert és eszközöket követel meg. Jelentős szerepe van ebben a szónak, a nyelvnek. „A szó azért elválaszthatatlan az érzelemtől, mert lehetővé teszi az illető érzelem tartalmának, és vonásainak tudatosulását.” Ugyanakkor kiemeli, hogy egy konkrét érzelem a legadekvátabb módon nem fogalmakban, hanem művészi képekben rögzíthető teljes értékűen és ebben a tekintetben külön hangsúlyozza a zeneművészet szerepét. Idézi Szerovot: „A zene a lélek közvetlen nyelve…”

Az érzelmek dinamikája alatt azt a lelki folyamatot érti a szerző, amellyel az ember a környező világ rá nézve fontos változásaira emocionálisan reagál, ahogyan e változások érzelmi életében visszatükröződnek. E reakciók ereje alapvetően idegrendszerének típusától függ, de az állandó neveléstől és oktatástól is. Ez utóbbi szempontjából igen fontos, hogy elkerüljük az emocionális adaptációt, amely hasonlóan az érzékszervek adaptációjához megszokásban, a ráhatások iránti érzéketlenségben nyilvánul meg. Ahhoz, hogy az érzelmi reakciót (átélést) a kiváltó jelenség ismétlődése ne gyengítse, hanem erősítse, az kell, hogy az ismétlődés új elemeket, új mozzanatokat hordozzon magában. Ennek a zenetanításban is nagy jelentősége van. Egy zenemű megtanulásához, átéléséhez sokszori ismétlés szükséges. A tanárnak többször kell meghallgatnia, formálnia, csiszolnia az előadást. Ahhoz, hogy az ismétlések alatt a növendék el ne fásuljon elengedhetetlen az, hogy a tanár óráról-órára a mű újabb és újabb szépségeit mutassa meg, így friss érzelmi reakciókat váltson ki. Az „átélés megtanítását” éppúgy fel kell építenünk, mint ahogy felépítjük egy mű technikai problémáinak feldolgozását is, és a kettőt összhangba kell hoznunk. Ezt érzem egyébként a tanári munka legbonyolultabb, egyben - talán éppen ezért - ez ideig legkidolgozatlanabb területének.

A II. fejezet az érzelmek, és a társadalom összefüggéseivel foglalkozik. Bírálja a reakciós ösztönelméleteket, amelyek szerint az ember érzelmei alapjában véve változtathatatlanok, és néhány ősi ösztönre visszavezethetők. Bebizonyítja, hogy miként maga az emberi személyiség is történelmi képződmény, úgy érzelmei is a történelem folyamán módosulnak. E változások fajtái: 1. a társadalom történeti fejlődése során új érzelmek jelennek meg; 2. bizonyos érzelmek eltűnnek; 3. megváltozik az emberek emocionális viszonya egy és ugyanazon jelenséghez is. Végül részletesen fejtegeti a kommunista emberre jellemző új, nemes érzelmeket.

E fejezet látszólag távol áll a konkrét zenetanítástól, de ha a zenei nevelést, mint az általános nevelés részét tekintjük, akkor szoros kapcsolata rögtön nyilvánvalóvá lesz. Közhelynek számít már, hogy nemcsak zenélni tanítunk, hanem embert formálunk és ebben a vonatkozásban a tanár világnézete, politikai állásfoglalása még az oly rövid zeneórák alatt is rányomja bélyegét a növendékekre. Egy-egy megjegyzés társadalmilag helyes, vagy helytelen irányba indíthatja el a növendék érzelmeit. (Például: Növendék: „Tanár úr felvettek a KISZ-be.” Tanár: 1. „Örülök, helyes, hogy jelentkeztél.” Vagy: 2. „Még egy kötelezettség, mi marad végül gyakorlásra stb.”)

A teljes harmadik fejezet az érzelmek fiziológiáját ismerteti. Tartalmában szorosan összefügg a VIII. fejezettel, amely az érzelmek tanulmányozásának módszereit tárgyalja. Mindkét fejezet diagrammokkal és vizsgálati adatokkal támasztja alá tudományosan azt a materialista felfogást, mely a lelki jelenségek egészét - még a „legszellemibbnek” tűnőket is - anyagi eredetűnek tekinti. Meggyőzően bizonyítja, hogy „az érzelmek azoknak a folyamatoknak az eredményeként jönnek létre, amelyek az agykéregben játszódnak le”. Néhány megállapítás e fejezetekből:

1. Helytelen az a nézet, mely az érzelmek létrejöttét kizárólag a kéregalatti állomány működésének tulajdonítja. Ahhoz, hogy emóció jöjjön létre az agykéreg megfelelő folyamatai is szükségesek. „Az agykéregben alakulnak ki azok az állandó viszonyulások a valósághoz, amelyek erősítése, vagy megsértése a legkülönfélébb emocionális reakciókat váltja ki.”

2. Általában óvatosan kell bánni a vizsgálati adatokkal. A külső izgalmi szimptómák, melyek adrenalin adagolásával kiválthatók, nem idéznek elő érzelmeket. Ugyanígy a műszerek hasonló fiziológiai indexeket mutatnak akkor is, ha valaki attól tart, hogy nem hiszik el, amit mondott, mintha valójában hazudott volna. Kritikával kell értékelni a kísérleti személyek saját közléseit is élményeiről.

3. A teszt-módszerek használata gyakran vezet mechanikus következtetéshez, ezért értékelésüknél adataikat az egyéb irányú - a személyiség egészére vonatkozó - megfigyelések eredményeivel össze kell vetni.

4. Mindezek miatt a használatos vizsgálati módszerek számos lényeges kérdésre (miként alakulnak ki az érzelmek, milyen mélyek, milyen tartósak stb.) nem adnak kielégítő választ. Általában „tények értelmezése elmarad gyűjtésük mögött”. A lélektani kutatások színvonalát tehát elsősorban a problémák felvetése és az adatok értelmezése tekintetében kell emelni.

Nálunk még a fiziológiai kísérletek terén is lemaradás van, az egyéb módszerekről nem is beszélve. A hangszeres zenéléssel kapcsolatos rendszeres vizsgálatok hiánya lehetetlenné teszi azt a fajta tudományos elemző munkát, amit már a sport vonalán elég magas szinten jelenleg is alkalmaznak. Ez - ha így marad - nem sok jóval kecsegtet.

A IV. fejezet az érzelmek külső kifejezését tárgyalja, ismerteti azok formáit (mimika, pantomimika, beszéd intonáció stb.) A kifejezőképesség a kéregalatti központok működésével indul meg, de az agykéreg szabályozni tudja a kifejezés formáját. Ez a - tudatos - szabályozás szorítja az érzelmek kifejezőeszközeit a társadalmilag elfogadott normák közé. Ugyanakkor szándékosan is lehet törekedni arra, hogy környezetünk észrevegye - vagy ne vegye észre - érzelmi állapotunkat. Az előbbi törekvés az alapja az előadó művészetnek is. A kifejezőképesség formáinak elsajátítása az utánzás mechanizmusának feltétlen reflexére támaszkodik. Ennek igen nagy szerepe van minden tanulási folyamatban, ezért e folyamat tudatossá, akaratlagossá válását az oktatás során elő kell segítenünk.

Az egyén és a közösség szoros kapcsolatát mutatja az „emocionális fertőzés” jelensége is, amely már kisgyerekkorban megfigyelhető. (Nevetésre nevetéssel, sírásra sírással reagál stb.) Az izgalmi állapot terjedését egyébként bármely sportmérkőzés közönségén könnyen meg lehet figyelni. Néhány következtetés e fejezet tartalmából:

1. Ha a zenetanítást, mint kifejezőképesség fejlesztést fogjuk fel, akkor ennek a hangszertechnika tanításának módszereiben is tükröződni kell. (Kifejező mozgásokat tanítsunk stb.)

2. A tanítás során az „emocionális fertőzés” jelenségét, lehetőségét jól fel lehet használni az adott műből áradó érzelmek megéreztetésére.

3. A tanár viselkedése általában átélt, az adott szituációnak megfelelő legyen ne csak a konkrét zeneművel, hanem a növendék teljesítményével, működésével kapcsolatban is. A szenvtelen közönyből elnéző, vagy érzelmi állapotát fásultságból leplező tanár aligha tud az üggyel kapcsolatban bármiféle érzelmeket kiváltani. Jakobszon Makarenkót idézi több helyen: „Tisztában kell lennünk az egész skálával az egyszerű elégedetlenségtől egészen a felháborodásig… mit jelent ez a szó »szervusz« száraz tartózkodó hangon és mit jelent ugyanez a »szervusz« nyugodt szívélyes hangon, vagy mit jelent az, hogy »végeztem, elmehetsz« szigorú hűvös hangon, és ugyanez a »végeztem, elmehetsz« - mérsékelt, de lágy hangon. Csak akkor éreztem magam igazán biztosnak mesterségemben, amikor 15-20-féle árnyalattal a hangomban tudtam azt mondani, hogy »gyere ide«, a testtartásnak, arcjátéknak, hanglejtésnek legalább húszféle árnyalatát tudtam megjátszani. Akkor már nem kellett attól tartanom, hogy valaki nem fog engedelmeskedni felhívásomnak, vagy nem fogja azt érezni, amit éreztetni akarok vele.” „… Aki »nyugodt, egyenletes« hanglejtése mögé rejtőzik el tanítványai elől, ahhoz sohasem fordul tanácsért (a tanítvány)… Ugyan ki is vonzódik egy közönyös hangon beszélő emberhez.”

A fenti idézetek kommentár nélkül is kifejezik a tanári magatartásnak érzelmi vonatkozású normáit.

Az érzelmek, és a személyiség összefüggéseit vizsgálja az V. fejezet. Az, hogy egy ember életében milyen szerepe van az érzelmeknek, azok milyen sajátosságúak, melyek közülük a cselekvését és viselkedését meghatározóak - megmutatja, milyen pszichikumú személyiséggel van dolgunk. Az érzelmek tehát a személyiség sajátosságai, amelyekkel szemben az egyén többé-kevésbé tudatos álláspontot foglal el: a) átengedi magát érzelmeinek; b) küzd ellene; c) helyesli és igyekszik akadálytalan kifejlődését elősegíteni. Mindezekre a szerző számos példát hoz.

Az érzelmek jelentőségét a személyiség életében játszott szerepük határozza meg. Ezzel kapcsolatban Jakobszon 5 pontban jellemzi az embernek, mint teljes személyiségnek az emocionális életét:

1. A szükségletek, hajlamok, érdekek fejlődésének folyamatában az érzelmek is változnak. Ez lehet pozitív (a személyiség szellemi gyarapodása) vagy negatív (emocionális elszegényülés).

2. Egyes érzelmek domináló szerephez jutnak az egyén életének fejlődési szakaszaiban a) fő életcéljának megvalósításával kapcsolatos körülményeknek megfelelően.

3. Az érzelmeket cselekvésre serkentő módon, vagy cselekvési tendencia nélkül lehet átélni. A személyiséget tehát vagy aktivitás, vagy passzivitás jellemzi a szóban forgó érzelem vonatkozásaiban.

4. Az emocionális fogékonyság mértékét az határozza meg, hogy milyen helyet foglal el az emocionális szféra az ember életének és tevékenységének egészében, és az milyen ingadozásokat mutat.

5. Jellemző a személyiségre, hogy érzelmei olyan irányúak-e, amelyek segítik fő életcéljának elérésében, vagy - ettől a céltól őt távolító - „esetleges” érzelmek zavarják-e.

A zenei pályára való alkalmasság megítéléshez nyújt ez a fejezet komoly segítséget.

A VI. fejezetben Jakobszon az érzelmek osztályozását és az egyes fő érzelemfajták sajátosságainak elemzését végzi. Ezzel kapcsolatban leszögezi a materialista pszichológia alapelvét, hogy az ember pszichikuma az embertől függetlenül létező valóságnak az ember által való visszatükröződése. Az érzelmeket általában irányuk és tartalmuk szerint különbözteti meg, és azokat 4 csoportba osztja: 1. Morális. 2. Esztétikai. 3. Intellektuális. 4. Praxikus érzelmekre.

Kifejti, hogy a jelenségekhez, tárgyakhoz stb. való emocionális viszonyulás akkor ölti az esztétikai érzelem tulajdonságait, ha sajátos értékeléssel, a szép kategóriáiból kiindulva közeledünk hozzájuk. A művészet, mely az életet művészi jelképek formájában tükrözi az esztétikai érzelmek keletkezésének fontos területe. A műalkotások nyomán kiváltódó esztétikai- érzelmeknek, mivel az ember a műalkotásokban nem magát a reális életet, hanem annak tükröződését észleli praktikus meggondolások nélkül - az a sajátosságuk, hogy az embernek módjában áll teljesen átadni magát az önzetlen gyönyörködésnek.

Az intellektuális érzelmek az ismeretek szerzésének folyamatával kapcsolatosak, és alapjuk a tudásvágy, mely az ismétlődő tapasztalatok eredményeként egyre általánosítottabb jellegűvé válik.

Azokat az érzelmeket, amelyeket az ember konkrét tevékenysége vált ki - beleértve a sikereket, kudarcokat stb. a szerző új szóhasználattal praxikus érzelmeknek nevezi. Ezeket az érzelmeket a tevékenység bonyolultsága, sokrétűsége az ember számára való fontossága szerint különböző tartalom és intenzitás jellemzi.

Természetesen - minthogy társadalomban éltünk és élünk - a felsorolt érzelemfajták mindegyike összekapcsolódik a morális érzelmekkel, tehát azokkal, amelyeket az együttélés szabályai és követelményei iránt érzünk.

Sok hasznos gondolatot ébreszt ez a fejezet is. Annak lehetőség szerinti tisztázása, hogy egy zenedarabban (legyen az népdal, vagy versenymű) mi a szép, tudatosítása, hogy szépen, vagy csúnyán adta-e elő a növendék, és miért - fontos része a zenei képzésnek. Hasonlóképpen a praxikus érzelmek azon sajátosságát, hogy a jórészt automatizált folyamatoknál az emocionális reakciók inkább a munka eredményére koncentrálódnak, míg a bonyolultabb munkateljesítménynél magához a cselekvéshez is kapcsolódnak a tanítás módszerében lehet felhasználni. (Ritmikus mozgás öröme, hangszeren való uralkodás érzése stb.)

Legkézenfekvőbb talán a VII. és a IX. fejezetnek a pedagógiai gyakorlatban való közvetlen alkalmazhatósága. Az előbbiben az érzelmek változásának az életkorral összefüggő sajátosságairól, az utóbbiban az érzelmi nevelés pszichológiai kérdéseiről van szó. A szerző részletesen ismerteti az emocionális élet módosulását, életkoronként jellemző vonásait a csecsemőkortól a felnőtté növekedésig, és 4 alapvető fejlődési tendenciát emel ki:

1. A gyermek növekedésének folyamatában a viselkedés impulzivitásának leküzdésére irányuló tendencia jelentkezik - minél nagyobb a gyerek, annál inkább ura viselkedésének.

2. A csupán bizonyos szituációkkal kapcsolatos érzelmek mellett fokozatosan állandóbb jellegűek is jelentkeznek.

3. A növekedés során az érzelmek és azok kifejezését szabályozó momentumok erősödnek.

4. Már gyerekkortól megindul az érzelmek „szocializálódási” folyamata: lényeges, emóciókat kiváltó körülmény lesz számára az, hogy tetteit miképpen értékelik és a helyeslések, ill. elítélések rendszere kialakítja benne azt a szándékot, hogy megfeleljen a - lényegében társadalmi - követelményeknek.

Az érzelmi nevelés lényegét és célját a IX. fejezet elején Jakobszon a következőkben határozza meg: „Érzelmek nevelésén az érzelmek formálását kell érteni az emberre gyakorolt olyan különleges ráhatás folyamatában, amely egy meghatározott irányba változtatja meg érzelmeit… azoknak a feladatoknak megfelelően, amelyeket a társadalom a növekvő nemzedék nevelése terén maga elé kitűz.” Tehát: „az érzelmi nevelés céljait a társadalom életének és ideológiájának jellege szabja meg.”

„Az érzelmi nevelés egyrészt úgy valósul meg, hogy az egész személyiséget formáljuk, másrészt pedig úgy, hogy különleges ráhatásnak tesszük ki az ember emocionális szféráját.” A zenei nevelésben mindkét folyamat helyes keresztülvitele fontos.

A fejezet részletesen tárgyalja az érzelmi nevelés előfeltételeit, e nevelés eredményeinek megnyilvánulásait, az emocionális ráhatás módszereit, végül az érzelmek önnevelését. Rámutat az érzelmi és akarati élet összefüggéseire: „Mindenféle akarati erőfeszítés csak akkor bizonyul elég erősnek, ha a megfelelő érzelmek növelik erejét.” Ugyanakkor lényeges, hogy az érzelmi viszonyulás előfeltételei - közöttük akaratiak is biztosítva legyenek. Belinszkijt idézi: „Előkészület nélkül, szenvedély nélkül, a szépérzékünk fejlesztésében való kitartó fáradozás nélkül senki nem részesülhet a művészetben.” Kiemeli az élmény jelentőségét az érzelmi nevelésben, de megállapítja, hogy a műalkotások alapján keletkezett egyszerű élmény önmagában nem oldja meg az érzelmi nevelés kérdését.

Az érzelmi nevelés technikájára vonatkozóan a tennivalókat így összegezi: „Annak, hogy a pedagógusi ráhatás sikeres legyen, egyik fontos feltétele a biztos modor, helyes kifejezési mód, a tanár világosan kifejezésre jutó viszonyulása az előadott tényekhez, az olyan kifejezési mód, mely »célba talál« a hallgatóknál, »megfertőzi őket«.”

A könyv végén 84 fényképből álló igen érdekes melléklet van, amelyeken a legkülönbözőbb érzelmi megnyilvánulások tanulmányozhatók. Gazdag irodalomjegyzék egészíti ki a függeléket.

A könyv e vázlatos ismertetéséből is - úgy érzem - kitűnik, hogy a korszerű pedagógiai irodalom egyik igen jelentős művével állunk szemben, amely nagy figyelmet érdemel, és amelyből a zenepedagógiában alkalmazható elveket, módszereket tanulmányozni és átvenni célszerűnek látszik.

Szende Ottó