A zenei előadó művészet mai feladatai

Ezen a címen tartott előadást 1960. április 8-án Ujfalussy József, a Zeneművészek Szakszervezete Ifjúsági Bizottságának rendezésében. Az előadáson a Szakszervezet és a Bizottság vezetői és tagjai, fiatal zeneművészek vettek részt.

Az előadó a sokat vitatott kérdéssel kezdte bevezetőjét: alkotó művészet-e az interpretáló, előadó művészet, - s a maga részéről a kérdésre „igen”-nel válaszolt. Tartalom és forma kapcsolata a művészetben sem állapot, hanem folyamat, amely nem fejeződik be a műalkotás papírra vetésével, lerögzítésével. Az előadásban mindannyiszor újra létre kell jönnie tartalom és forma dialektikus egységének. Az előadóművész ilyenkor csak úgy vállalhatja a közvetítő, a tolmács szerepét, ha mintegy újra létrehozza, újra alkotja az előadott művet. A szerző művében olyannak mutatta be a valóságot, amilyen az az ő meggyőződése szerint. Az előadó pedig olyannak, amilyennek az ő felfogása szerint a szerző látta.

Bizonyítékul az előadó a művészetek történetéből sorolt fel néhány példát, olyan eseteket, amikor maga a szerző sem közvetlen valóságélményeit formálta műalkotássá, hanem más alkotásokból merítette sajátjának alapgondolatát, inspirációját. Debussy híres műve, a Faun délutánja egy Mallarmé-vers ihletéséből született, de a Mallarmé vers is egy Boucher-festményhez kapcsolódik, amelyet a költő Londonban, a National Galleryben látott. - Ha nem vonjuk kétségbe, hogy Debussy zenéje önálló művészi alkotó tevékenység eredménye, miért kellene abban kételkednünk, hogy az interpretáló művész - maga is, egy kész alkotás újraformálója - szintén alkotó.

Annyira az, hogy a papiron, szövege, hangjegyei szerint rögzített mű, bizonyos mértékig, tartalmában is gazdagszik, sokoldalúbbá válik, új és új vonásait bontja ki az újabb és újabb előadói megvalósítás révén. Nagy művek rendszerint maguk nevelik saját interpretátoraikat, s a már megvalósult előadói megformálások meghatározóan szólnak bele a művek további formálásába is. Nincs-e ebben a gazdagodásban nagy előadóművészek képzelete, gondolat- és érzésvilága?

Alkotás és tolmácsolás közelségét, azonosságát a továbbiakban azzal támasztotta alá az előadó, hogy a zene történetének régebbi koraira utalt, amikor még a szerző és az előadó többnyire egy személy volt. Nem régi keletű a művészi foglalkozások olyan specializálódása, amely - a közönség növekedésével, a munkamegosztás differenciálódásával - a két tevékenységet elkülönítette egymástól. Ezzel a differenciálódással kapcsolatban az előadó újabb látszólagos ellentmondásra, dilemmára hívta fel a figyelmet: ha ugyanis az előadóművész híven és pontosan akarja a keze alatt megszólaló művet tolmácsolni, történelmileg hitelesen, aprólékos részletességgel kell ismernie a szerzőt és korát. De beleélheti-e magát a·mű gondolatvilágába olyan mélyen, mintha ő volna a szerző, nem most, hanem évtizedekkel, évszázadokkal korábban élne? Semmi esetre sem, mert ez csak akkor volna lehetséges, ha mindenestül azonossá válnék magával a szerzővel, vissza tudná magát helyezni a szerző korába, társadalmába.

Akkor hát - folytatta - bizonyára a mű meghamisítása az, ha az előadóművész saját korát, saját társadalmát és saját egyéni világát érzi és közvetíti az előadott művön át. Az előadásban ilyenféle „hamisítás” mindig van, de szükségszerűen van. Nélküle a tolmácsolás nem jöhetne létre, a műben hagyományozott tartalom nem formálódhatnék újjá. Miután a művész számára a szerzővel való közvetlen azonosulás útja hozzáférhetetlen, egyetlen módja van a mű tartalmának művészi megformálásának: az, ha nemcsak a szerzőt és korát, világát, egyéniségét ismeri, hanem a maga korának valóságát is. Hiszen végső célja neki is a valóság bemutatása, s minél mélyebben ismeri saját valóságát, közönségének szemével és fülével, annál több biztosítékunk van arra, hogy a szerző valóságát is átéli, a közösben a különbözőt és a különbözőben a közöset megragadja.

Az alkotás útja ugyanis nem fejeződik be az előadóművésznél, hanem akkor zárul be a kör, amikor az előadó közvetítette szerzői valóság-kép a közönségben is újraformálódik, s a számos közvetítés, óriási időbeli és térbeli távolságok útján és kissé ellenére a hallgató ráismer Beethoven világában a sajátjára.

Az ellentmondás így dialektikus ellentmondássá válik, a tartalom-forma egységének törvényei szerint az előadóművésznek egyetlen útja önmaga érvényesítésére, ha önmaga minél inkább azonosul a mű tartalmával. Ha ez az egység létrejön, a mű és a művész egyszerre fejti ki magát magasabb szinten. Ha nem jön létre, mind a kettő megrövidül a kudarcban. Toscanini egyéniségének titka abban állt, hogy alázatosan behatolt a mű szellemébe, s a művel együtt született újjá saját művészi egyénisége is minden alkalommal.

Ezt a tartalom-forma egységet egyaránt megbontja a művész túlságosan önkényes élőtérbe tolakodása és túlságosan „objektív”, szárazon tárgyilagos visszahúzódása. Mind a két túlzásnak a közönség látja kárát, aki az újra értelmező művészegyéniség hitelével akarja átélni a műben egyszerre a szerző világát és magában a műben mélyebben, igazabban megismert valóságát.

E helyett kapja az első esetben X; Y. előadóművész szűk és érdektelen, esetleg magakellető „valóságát”, a másodikban szavak vagy kottafejek emésztetlen, embertelen sokaságát, amellyel nem tud mihez kezdeni. Tehát a közönség is csak akkor jut élményhez, ha az interpretátor valóban magasrendű módon, alkotó módjára tolmácsol és fogalmaz.

Előadása második részében Ujfalussy József az elmondottak érvényét közvetlenül vonatkoztatta a mai magyar előadó művészet feladataira.

A ma előadó művésze olyan korban él és alkot, amikor új társadalom és új közönség születik. A kettő valójában egy, mert a művészet közönsége maga a társadalom. Hogy ez a közönség milyen lesz, az erősen függ az előadóművészektől is, mert működésük így vagy úgy, meghagyja nyomát a most alakuló közönségen. De ezzel egyúttal a társadalom formálásában is részt vesz, s tevékenysége a társadalom alakításának tényezőjévé válik.

Ez a helyzet sok tekintetben megkönnyíti a művész helyzetét, mert előítéletektől mentesen, szabadon és nyíltan találkozhat új közönségével. Maga neveli a zeneművészet számára az új hallgatókat, s ez egyben óriási felelősséget is ró reá. Már az is nagy pedagógiai érzéket, tapintatot kíván tőle, hogy megválogassa, melyik közönség rétegnek mikor milyen muzsikát kell adnia. Ehhez pedig nemcsak a muzsikát, hanem a közönséget, a társadalmat is jól kell ismernie. - Példának az előadó itt Bartók zenéjére hivatkozott: nem kétséges, hogy életműve értéke az új társadalomnak, de hogy milyen sorrendben, hogyan ismertetjük meg műveivel új értőit, azon áll vagy bukik nevelő munkánk sikere.

A közösség érdeke itt szorosan összefonódik az előadóművész érdekivel, mert azzal, hogy a zenének közönséget toboroz, magának is toborozza a hallgatókat, tehát tevékenységének alapját építi ki. És nagyon sokban rajta áll, hogyan építi ki.

De fontos szerepe van korunk előadóművészeinek abban is, hogy a zeneszerző és a társadalom kapcsolatát fenntartsa. A kapitalista társadalom ellentéteinek fokozódása, a specializálódás mély szakadékot vont a zeneszerző és zenéjének közönsége közé. Az előadóművész feladata, hogy a zeneszerzőhöz közvetítse a közönség hangját és véleményét. A zeneszerző első bírálója rendszerint éppen az az interpretátor, aki először látja és szólaltatja meg a művet. Rendkívül fontos, hogy a zeneszerző hogyan hallja művét először és milyen véleményt hall művéről első szájból. Ilyenkor a szerző voltaképpen nem is az előadó egyéni véleményét hallja, hanem azok a tapasztalatok is megszólalnak az előadóművész bírálatában, amelyeket hangversenyein, a közönséggel való mindennapos találkozásban szerzett.

Egy-egy előadói kör, műhely, egyéniség a szerzői tevékenység gazdag virágzását hozhatja meg. A Gyagilev-balett a század első évtizedeiben remekművek írására késztette a legnagyobbakat, Ravelt, Debussy-t, Stravinsky-t. A bázeli kamarazenekar vagy a bostoni filharmonikusok, a Koussevitzky-alapítvány annaleseiben szintén ilyen remekművek sora szerepel. De - hogy közelebb kerüljünk a magunk háza tájához - a Tátrai-vonósnégyes vagy a Budapesti Fúvósötös lelkes munkájának sokat köszönhetünk az utóbbi években nálunk felvirágzott kamarazene-irodalomból.

Természetesen, ahogyan a közönség véleményét a szerzőnek, úgy közvetíti a jó művész a szerző zenéjét, tehát ma Magyarországon az új magyar zenét is az új közönségnek. Egyikben épp úgy óriási a felelőssége, mint a másikban.

Még néhány szóval utalt az előadó az előadóművészek és a kritika kapcsolatára. Kiemelte, hogy a kritikus tevékenysége fontos láncszeme a szerzőt a közönséggel összekapcsoló s a közönség véleményét a szerzőhöz továbbító gyűrűnek. Szerzőnek, előadó művésznek és közönségnek egyaránt szüksége van rá. S ha nem működik nálunk úgy, ahogyan kellene, attól semmi esetre sem lesz jobb, ha semmibe vesszük, lekicsinyeljük. - Az az előadóművész, aki úgy véli, hogy őt csak „hódolat illeti, nem bírálat”, saját magát csapja be. Rajongóinak köre egyre szűkül, maga pedig a hazug tapsok tömjénfüstjében biztosan járja a művészi hanyatlás útját.

Végül a szocialista realizmus kérdését érintve kifejtette az előadó művészet vonatkozásaiban is, hogy a szocialista realizmusnak egyik leglényegesebb vonása: a művész maga is részt vesz annak a szocialista társadalomnak a kialakításában, amelyet műveiben bemutat. Ilyen értelemben az előadóművész alkotó művész, nemcsak a művészet, hanem a társadalom alkotója is.

Szendrey Karper László