A vak muzsikus szerepe társadalmunk
zenei nevelésében
A közelmúltban széleskörű értekezlet tárgyalta szaktekintélyek bevonásával a Művelődésügyi Minisztériumban a kérdést: lehet-e, helyes-e vak zenetanárokat képezni és alkalmazni alapfokú zeneoktatásunkban. A kérdés felvetését az indokolta, hogy a szakma véleménye nagyon megoszlott ezen a téren és így nehéz volt az egyes vitás esetekben igazságos döntést hozni. Vizsgáljuk meg kissé ezt a problémát.
A vakok kapcsolata a muzsikával régen köztudatban van és nemcsak a legendák, hanem a reális történelmi tények: is bizonyítják. Több száz év előtt csak kevés vak ember tanulhatott valamit hozzátartozói anyagi helyzetétől és jóakaratától függően, írás-olvasás még nem létezett vakok számára. Mégis Don Antonio Cabezon spanyol orgonista és cembalista (1510-1566) vakon született.
II. Fülöp csembalistája volt, egy orgona tabulatúrája maradt ránk különböző művekkel és az első ujjrendi feljegyzések tőle származnak.
Amikor a felvilágosodás korában a francia forradalmat megelőző évtizedekben megkezdte működését a világ első vakok intézete Párizsban, az intézet alapítója, Valantin Haüy egy vak leány zongorajátékának hatása által jutott arra a gondolatra, hogy a vak gyermeknek nem alamizsnára, hanem iskolára van szüksége. Az általa alapított intézetben nevelkedett és ott alkotta meg Louis Braille a pontírást, a vakok írás-olvasásának lehetőségét és ezzel egy időben ő fektette le a vakok kottaírásának alapjait is, hiszen ő maga azon kívül, hogy tanára lett ennek az intézetnek, orgonista is volt. Innen indult ki a vakok tanítása mindenfelé szerte a világon, és ahol kezdetét vette a vakok képzése, az alap műveltség és az ismert vakiparokon kívül (kefekötés, kosárfonás) a zene volt a legfontosabb tárgy. A zeneoktatás volt az első intellektuális foglalkozás, melyet mindenütt lehetségesnek, sőt természetesnek ítéltek vakok számára. A pontírású kották kiadása teljesen egyenlő fontossággal bír a pontírású tankönyvek és egyéb olvasnivalók kiadásával, azóta is mindenütt a világon. Hatalmas kottatárak létesültek, ahonnan a vak muzsikus szinte minden felmerülő igényét kielégítheti. Csak példaképpen említem, hogy Bartók Mikrokozmoszát a londoni vakok intézete már több mint tíz év előtt kiadta. Ebből is látható, milyen nagy a pontírású kották igénylőinek száma és milyen sokoldalú az érdeklődése. Csaknem minden országban akadtak rendkívüli tehetségű vak muzsikusok is, ezek felsorolására nem is vállalkozhatom. Hazánkban Horváth Attila szerzeményei sikert arattak, és bizonyos népszerűségnek örvendtek a századforduló idején.
Liszt egyik kiváló tanítványa, a magyar zongorapedagógia nagymestere, többek közt Bartók és Dohnányi tanára, Thoman István különös előszeretettel foglalkozott vak növendékekkel. Az ő nevelése eredményeképpen 4-5 vak zongoratanár általános megbecsülést szerzett jó munkájával. Köztük volt az én első zongoratanárom, Rosenfeld Izsó is, akinél a kezdet kezdetétől kilenc évig, az akkori II. akadémiai osztály befejezéséig tanultam, minden más segítség nélkül. Csak azután kerültem magam is Thoman Istvánhoz. Bár Thoman István távozása után az akadémiáról, nem volt ilyen védelmezője a vakoknak, a zongoratanárok képzése nem ütközött továbbra sem nehézségekbe, ameddig a magánvizsga lehetséges volt, és tanárképzőben is lehetett külső tanerőnél folytatni a hangszer tanulását. Az ebben az időben végzett tanárok közül többen működnek ma is szép eredménnyel. Csak példaképpen említem Solt Jánost, aki Kőbányán nyitott magán zeneiskolát, amely nagy közkedveltséget ért el. Később, mint munkaközösségi iskola vezetője folytatta munkáját, majd jelen tanév elején átvette a tanácsi kultúrház zeneiskolája őt teljes státusszal. Munkáját a szakma is mindig elismerte.
A felszabadulás óta a vakok életszínvonala, foglalkoztatottsága, kulturális lehetőségei hatalmas léptekkel haladtak előre hazánkban. Az iparban a vaknorma, a hatórás munkanap, a telefonközpontokban való elhelyezés lehetősége, a Vakok és Csökkentlátók Szövetségének állandóan növekvő állami támogatása, mely lehetővé teszi könyvtáraink könyvállományának folytonos gyarapítását, folyóiratok kiadását, különböző tanfolyamok megtartását stb., mindez alapvetően és döntően megváltoztatta a vakok azelőtti nagyon sanyarú helyzetét. A vak középiskolások, és egyetemi hallgatók száma emelkedik, aránylag sokan tanulnak jogi fakultáson. Államunk támogatása természetesen zenei téren is érvényesül. Ma már nálunk is van kottakiadás, kiadtunk több, kisebb·Bartók-művet, többek között a „Gyermekeknek”-et, Czövek „Zongora ábécé”-jét és még több hazai kiadványt tettünk át pontírásba. Havonta megjelenő Zenei Értesítő c. folyóiratunk is van. A zenei téren való elhelyezkedésben is nagy jóakaratot tapasztalunk állami szerveink részéről. Önmagamra is hivatkozhatom, de Szegeden és Miskolcon is van egy-egy szakiskolai tanár, továbbá néhány zeneiskolai státusz vidéken és Pesten. Mégis a vak zenészek kiképzése és elhelyezése minden más területtel ellentétben súlyos kárt szenvedett az utóbbi években a szakma ellenállása következtében. Sok esetben történt a zenei tanulmányok megszakítása, néha egész magas fokon a továbbtanulás lehetőségének megtagadása miatt, az elhelyezkedés nehézségei is megfélemlítik a tanulókat annyira, hogy már a vak ifjak között az a nézet uralkodik, hogy zenét tanulni nem érdemes, mert azzal nem lehet boldogulni. És nemcsak az ifjak között, a gyógypedagógusok is így vélekednek: ma, amikor a zenei általános iskolák száma állandóan szaporodik az országban, a Vakok Állami Intézetben az ének- és zeneórák számát súlyosan csökkentették.
Mi a helyzet a baráti államokban? Csehországban már több mint tíz éve működik a prágai zenei középiskola vakok számára, ahol kizárólag alapfokra képeznek zenetanárokat. Több mint 100 vak zenetanár működik cseh vidéki helyeken, munkájukat szeretik és igénylik. Lengyelországban, Krakkóban van egy vakok zenei általános iskolája. Bulgáriában külön iskola nincs, de a vakok énekkara teljes létszámában, állami alkalmazásban működik. A Vakok és Csökkentlátók Szövetsége ez év tavaszán tanulmányúton járt a Szovjetunióban és ott sok értékes tapasztalat mellett azt az információt kapta, hogy most kezdenek hozzá a vakok zenei középiskolájának megvalósításához a cseh példa nyomán.
Lehet-e, hogy nálunk olyan magas az alsó fokú tanítás színvonala, hogy erre vakok nem képesek? A muzikális vak ember számára még sokkal fontosabb a zene és a zenével való foglalkozás, mint az ugyanolyan muzikális ép érzékű ember számára.
Meggyőződésem, hogy a zene szeretetének átadásában, a zenei szépségek feltárásában, a zenei közönség nevelésében a vak muzsikus különösen jó munkát végezhet. A zene, mint a harmonikus, kiegyensúlyozott, őszinte ember nevelőeszköze, a vak muzsikus tolmácsolásában még hangsúlyozottabban érvényesülhet. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy növendékeinek felkészültsége szakmailag alacsonyabb rendű lesz. Véleményem szerint a zenével való kapcsolat közvetlenségének megteremtése döntő, ebből származik végső fokon minden szakmai kiválóság is.
A cikk elején említett tárgyaláson a Művelődésügyi Minisztériumban az az egyöntetű nézet alakult ki, hogy egységes elbírálásban kell részesíteni a vak muzsikust látó kollégáival úgy a felvételi vizsgákon, mint az elhelyezés terén. Semmiféle megkülönböztetés sem kárára, sem a javára nem indokolt, mert ma már a vak ember előtt sokféle foglalkozás lehetősége nyílt meg, a vaksága ne legyen oka, de ne is gátolhassa meg abban, hogy muzsikus legyen.