Zenei ismeretszerzés és nevelés
A zenepedagógia céljaiban mitsem különbözik az általános neveléstudománytól és gyakorlatától, csak speciális eszközeiben. A zenei irányítás olyan társadalmi egyéneket kíván művészi módon nevelni, akik érzelmileg és értelmileg harmonikusan illeszkednek be a közösségbe. A zenepedagógia általános feladata: nem zenére, hanem zenével nevelni öntudatos embereket. A zenei eredmény természetesen különböző a zenei alapképességek és a tehetség foka szerint, de az emberi érték kifejlődésével nem azonos.
A zenepedagógus helyzete aránylag sokkal kedvezőbb, mint más szakpedagógusé, mert kezdettől fogva olyan növendékekkel foglalkozik, akiket speciális képességük alapján választottak ki. A zenetanítás a múltban esetleges volt és a szülők gazdasági helyzetétől függött. Intézményessé a zenetanítást a szocialista tervszerűség tette. Összefoglaló célja, hogy az általános zenei műveltséget terjessze és emelje. A zenetanítás igen fiatal korban kezdődik, s ilyen, szinte kisgyermek korban nagyon nehéz pontosan megállapítani a képességek fokát. A zenepedagógustól nagy tudást és lelkiismeretességet kíván a felveendők megrostálásában, mert az átlagos képességű gyermekek, ha nem is válnak kiváló alkotó vagy előadó művészekké, a zenetanulás folyamán olyan alapokat szereznek, amelyek őket zeneművelőkké, de legalább hangversenyt látogatókká, zeneértőkké teszik. A zenei nevelés ezen kívül többi képességűket, jellemüket igen kedvezően befolyásolja és fejleszti.
Ha reproduktív zenetanításról beszélünk, értjük ez alatt:
1. A zenei alap megteremtését és állandó fejlesztését.
2. A zene létrehozásához szükséges eszköz (mechanizmus) kialakítását.
3. Az előbbiek egymásra ható szoros kapcsolatát.
4. Erős pedagógiai hatást a növendék emberi fejlődésére.
Általános irányelvnek fogadhatjuk el Lenin gondolatát, amikor a munkáról beszél általában: „Mindazt, ami jelentős mértékben ösztönösen történik, tudatosítással, tervszerűsítéssel, rendszeresítéssel fokozzuk.” Mindenekelőtt a zenepedagógus személyi tulajdonságait kell ebből a szempontból felvázolni. Értelmesnek, önálló gondolkozásúnak kell lennie, aki fejlődni tud és akar. Képesnek kell lennie zenei élmény felkeltésére, amit metodikai és hangszertudás, stílusérzék és fantázia segítségével érhet el. Az eszközt (a motorikus mechanizmust) tudnia kell egészségesen megalapozni és differenciáltan kidolgozni; a tananyagot tervszerűen beosztani és azt alaposan átgondolt, rendszeres, kitartóan követelő, egyénenként változó irányítással a növendék sajátjává tenni. A tanítás csak akkor lesz eredményes, ha egyrészt a zenepedagógus szuggesztív akarata érvényesül, másrészt, ha a zenepedagógus önzetlen, s a növendék érdekeit mindenkor a saját érdekei elé helyezi.
Nem kétséges a zenei ismeretek terjesztésének, a zenéhez való viszonynak kulturális jelentősége. Más és más a zeneszerető, a zeneismerő, a hivatásos zenész, a zenepedagógus, az előadó és alkotóművész kategóriája és formája. A zenetanítás dominánsan egyéni, ezért a zenepedagógus munkájában a különböző kategóriáknak tükröződniük kell. Ismernünk kell tehát a növendékek fizikai és pszichés alkatát, típusait, mert hiszen ezekhez kell alkalmaznunk a megismerés menetét, a tudatosítás folyamatát.
Általában négy alaptípust különböztetünk meg:
1. a vizuális, 2. az auditív, 3. a motorikus, 4. az intellektuális típust. Mindezek a képességek mindenkinél megvannak, egymással keverednek, de a típusjelleget az egyik, vagy másik képesség dominanciája határozza meg. Zenei szempontból a legalkalmasabbak az auditív-motorikus és az auditív-intellektuális csoportba tartozók. Ezek az adottságok csak a tanítás folyamán válnak felismerhetőkké. Ezeket figyelembe véve kell felépíteni módszerünket, mert a megismerésben csak egy-kettő visz döntő szerepet. A gyermeknél kezdetben a látás a legfontosabb. Nagyszámú gyermeknél jelentkezik az eidetikus látásnak nevezett folyamat, amikor behunyt szemmel tovább érzékeli és differenciálja a látottakat. (Jaentsch német tudós kísérletei az optoid és eidetikus látásról.) Ez a látásmód később elsorvad, csak festőművészeknél marad meg. Zenei irányulású egyéneknél az eidetikus látáshoz hasonló jelenség, a belső hallás mutatkozik. A zenepedagógia első rendű feladata a belső hallást lehetőleg fejleszteni. A belső hallást két szorosan összekapcsolódó, de mégis külön területen kell fejleszteni. Ez a dallamérzékelés és a ritmusérzékelés. A dallam kottakép utáni belső érzékelését, az utóbbi évek tapasztalatai szerint a szolmizáció biztosítja. A belső ritmusérzék kialakulása hosszadalmasabb, több időt vesz igénybe, több asszociatív megerősítésre van szüksége. A ritmusképlethez - értelmi tudatosítás után - kidolgozzuk a hozzátartozó mozgásképletet. Részleteiben annyira dolgozzuk ki és tesszük automatikussá, hogy a vizuális ingerre a belső lüktetéssé változott ritmusképlet és a hozzákapcsolódó motorizmus, mint kondicionált reflex lép működésbe (Pavlov), illetve a ritmus képlet meglátása összefüggő belső lüktetéssé válik, és ez kondicinált reflexszerűen elindítja és vezeti a motorizmust. Az ilyen módon megalapozott és fejlesztett belső hallás a lapról olvasás biztosítéka.
A zenei képzés elején 7-8 éves kisemberrel ismerkedünk meg, aki játszani, firkálni szeret. Sokszor látjuk minden látszólagos ok nélkül mozogni, ide-oda ugrálni. Mindez tulajdonképpen előkészület a komoly munkára, számára még minden játék. (Huizinga: „Homo ludens”)
Ezt kell felhasználnia a zenepedagógusnak. Nem kell félnünk attól, hogy a játékos forma veszélyezteti a tanulás komolyságát. Meseszerűen kell belopni a gyermek tudatába a komoly mondanivalókat. Kitűnő alkalom erre a népdal, melyet a legkönnyebb összekapcsolnunk, mint hangérzetet a látási és motorikus érzetekkel. Átlag képességű gyermekeknél ez meglehetősen könnyen megy.
Dacára a játékos kezdésnek, hamar fellép az elfáradás. Ezért az izmokat néhány előgyakorlattal, majd továbbra is, a tanulással párhuzamosan erősíteni, ügyessé, hajlékonnyá kell tenni. Ha felkeltjük érdeklődését, lekötjük figyelmét, akkor a mechanikus gyakorlás kezdeti nehézségei nem rontják el örömét, nem riasztják el a növendéket a tanulástól, sem a további nehezebb feladatoktól. A hangszerrel összefüggő mechanikus gyakorlatokat is tornának kell felfogatni, akkor ugyanolyan szívesen fogja csinálni, mintha pl. a bordásfalon mászkálna. A gyermeknek alapvető tulajdonsága, hogy mindent szeret ismételni, szavakat, mozdulatokat, mesét stb. Ezt a tulajdonságot használjuk fel a szoktatás, a gyakorlás, tehát a munkára való nevelés céljára. Amint a kisgyereket legkorábbi életéveitől higiéniára szoktatjuk, hogy a kultúra alapelemeit automatizáljuk, azaz olyan helyes és célszerű szokásokat sajátíttatunk el, amelyeket már később gondolkodás nélkül hajt végre, ugyanúgy a hangszeres muzsikálásnál is minden alapfunkciót a gyermek értelmi fokának megfelelően tudatosítva, a legnagyobb következetességgel ismételtetünk, míg megszokássá, automatikussá válik. Thorndike angol pedagógus a gyakorlásra a következő 3 törvényt állította fel:
1. A használat törvénye. Ha valamely külső inger egy bizonyos reakcióval asszociatív kapcsolatba lépett, minden hasonló helyzetben, ismétlés alkalmával, az asszociatív kapcsolaterősbödésével reagál. Ennél fogva minél többször adunk alkalmat az asszociatív kapcsolat felújítására, annál jobban meg fog az erősödni.
2. A nem-használat törvénye. Ha az ember valamely külső inger és reakció közötti asszociatív kapcsolat bizonyos ideig nem újított fel, azaz nem használt, akkor ez hasonló körülmények között a felújítás alkalmával az asszociatív kapcsolat gyengülésével reagál. Ebből következik, hogy bizonyos időközökben a begyakorolandót ismételni kell.
3. A siker törvénye. Ha bizonyos asszociatív kapcsolat kellemes érzelmek mellett jött létre, a kapcsolat felújítása alkalmával az asszociatív kapcsolat erősödik. Ha ellenben az ilyen asszociatív kapcsolat kellemetlen érzelmek között jött létre, akkor a felújítás alkalmával az asszociatív kapcsolat ereje csökken.
Thorndike felhívja ezzel a figyelmet egy, a zenepedagógia számára igen fontos tényezőre, hogy az asszociatív kapcsolat megteremtésénél mennyire fontos az érzelmek felhasználása. Sztaniszlavszkij mondja:
„A fáradságosat megszokottá, a megszokást könnyűvé, a könnyűt élvezetessé tenni, ez a tanítás feladata.” Teljes érvényűnek fogadhatjuk Sztanivszlavszkij pedagógiai irányelvét, ha fejlett, tudatosan célratörő, erős akaratú egyénre vonatkoztatjuk, de ha a régi pedagógia eszközét, a drill-t el akarjuk kerülni, gyereknél ezt a munkamódszert fordított sorrendben kell felhasználnunk. Az örömből, az élvezetesből, mint alapból kell kiindulnunk, hogy a növendék hajlandó legyen türelmesen, a fáradságosat addig ismételni, míg megszokottá, tehát könnyűvé válik.
Bármennyire elsődleges célunk a zene és az érzelmek közötti asszociatív kapcsolat állandó fenntartása, nem szabad elhanyagolnunk a pedagógia egy másik nagy általános feladatát: az akarat nevelését. Mint dr. Kovács Sándor mondja: Akinek nincs akarata, az tehetségtelen.” Az akarat fejlesztésére kell törekednünk, hogy a hallási, látási és motorikus idegpályák együttműködését elősegítsük. Payot írja az Akarat nevelése című művében: „Az akarat nevelésének az a legfőbb nehézsége, hogy az érzelmek nincsenek hatalmunkban, ennél fogva azzal a stratégiával kell élnünk, hogy azokat az eszméket, amelyeket akarat-indítékul szántunk, érzelmekkel telítsük.” Claparéde ezt „vonzó nevelésnek” nevezi. A zene érzelmi jellegű, ezért a zenepedagógusnak kivételesen előnyös a helyzete a megismerés akarati oldalának kifejlesztésében. Ne mondjuk azt, kis növendékünk még gyermek, és nem követelhetünk tőle ezt vagy azt, hiszen ez a gyermek lebecsülését jelenti. Lényegileg ugyanazt követelhetjük tőle, mint saját magunktól, csak korához és képességeihez kell mérnünk igényeinket. Figyelemre és fegyelemre kell szoktatnunk, mert akit kisgyermek korában nem szoktatunk erre, felnőtt korában is fegyelmezetlen és dekoncentrált lesz. Következetesen meg kell követelnünk, hogy auditív érzeteket igyekezzen értelmi képekké alakítani és azokat gyakorlatilag megvalósítani, illetve az értelmi képeket auditív érzetekké alakítani. Már az előképzőben megindul ez a folyamat, mikor a gyermek vizuális feladatot kap. Pl. A ritmus felfogásához bizonyos jelzéseket kell megtanulnia. Később, a hangszeres tanulás folyamán, a növendék mindig több és differenciáltabb feladatot kap. A zenepedagógusnak igen sok, egymásnak ellentmondó elemből kell az akarat-nevelés eszközével a dialektikus egységet, a szintézist, a zenét megteremtenie.
Az emberi szervezet a lehető legtökéletesebb mechanizmusa felülmúl minden gépet, mert az összes szükséges tényezők egységesen és célirányítottan egységbe alakulnak. Harmónia nyilvánul meg benne. Működésében pontosan meghatározott periódusok, ütemek figyelhetők meg. Ezt a tudomány belső időnek nevezi, ezzel függ össze a zenei ritmus-érzék és annak belső hallása is, amely pszichés adottság. A harmónia, amely az emberi szervezetben élettanilag és pszichésen is megnyilvánul, a kozmikus törvények egyike, amelyet a művész érzelmileg akar megragadni.
A zenepedagógus, amikor tudatosan kidolgozza az izomműködéseket, célszerű egységbe foglalja őket, felhasználja az élettani harmónia adottságait a zenei kifejező eszköz megalkotására. Befejezi ezt a folyamatot a hangjegyek szimbólumának megismerése, amikor a növendékek megértik a kottakép, az érzékelés és a mozgási apparátus közti összefüggést. Decroly szerint: a nevelő megfigyelő, kezdeményező, előrelátó, gyakorló és lelkesítő tevékenységére a növendékek kísérletező, utánzó, feltaláló, alkotó és művészi reakcióval válaszolnak. Amikor a zenepedagógus növendékeit rászoktatja a mozdulatok célszerű koordinálására, ezzel az önfegyelmezést kezdeményezi, előre látja. Feltéve, hogy ő maga is így viselkedik. A növendék önállóan kezd kísérletezni, utánozza a tanárát. Ily módon tanár és növendéke között egybehangzó és együttműködő közösség alakul ki. A tanár gyakorló irányítására és lelkesítő ösztönzésére a növendék - adottságai szerint - feltalálja a maga számára a művészit, a zenét. Azt hiszem, ebben rejlik a zene nevelő hatása.