Jegyzetek a zenepszichológiáról

Az International Society for Music Education (ISME) 1963-ban Tokióban megtartott 5. kongresszusa egyik határozatában leszögezte, hogy feltétlenül szükséges „a zenei nevelés új, tudományos megalapozása, együttműködve a pszichológiával”. Az ISME 6. budapesti kongresszusán pedig már külön szekció foglakozott a tudományos kutatás és a zenei nevelés kérdéseivel, ahol neves előadók (Paul Michel, Michael Alt, Frantisek Lysek, Jacques Chailley stb.) ismertették az eddigi eredményeket.

Sajnos, hazánk ebben a témakörben mindössze egy előadással szerénykedett, aminek egyetlen oka az, hogy nálunk egyszerűen nincs szervezett zenepszichológiai kutatómunka. Nincs mit kertelni: lemaradásunk ebben a vonatkozásban kb. 15-20 év.

A „hivatalos” érdeklődés feléledése is csak az 1960-as évre tehető, amikor a Tankönyvkiadó megjelentette magyarul Tyeplov monográfiáját a zenei képességek pszichológiájáról és Jakobszon könyvét az érzelmek pszichológiájáról. Újabb zenepszichológia ismét csak ez évben jelent meg magyar nyelven: P. Michel zenei képesség - zenei készség című munkája. (Zeneműkiadó). A felsoroltakon kívül a magyar zenepszichológia mindössze néhány régi és új kiadást megért (pl. Kovács Sándor: Hogyan gyakoroljunk?) és egy-két új, eredeti dolgozatot tud felmutatni.

Az említett három monográfia bő irodalomjegyzéket közölt, amiből kitűnt, hogy ebben a tudományágban korántsincs külföldön olyan pangás, mint nálunk. Ez annál lehangolóbb, mert a zenei cselekvés sokoldalú tudományos vizsgálata jelentős segítséget nyújthatna - és már eddig is nyújthatott volna - mind a zenei tömegnevelésben, mind a hivatásos muzsikus (művész-, tanár-, zenekari művész) képzésben egyre tagadhatatlanabbul sokasodó problémáknak a megoldásához.

Melyek azok a főbb kérdések, amelyeket már most tisztázni kellene?

I. A zenepszichológia helye a tudományok között, lehetőségei és feladatai.

II. Melyek a kísérletes kutatás alapelvei, eszközei és feltételei általában és a zenei cselekvés kutatásában különösen?

III. A külföldi eredmények felmérése alapján annak megállapítása, hogy „mit ne kutassunk”, csak alkalmazzunk.

IV. Melyek zenei nevelésünk főbb problémái, ezek rangsorolása és ennek alapján, melyek legyenek a kiépülő kutatómunka főbb irányai?

V. A jelenleg folyó - bár jórészt szervezetlen - kutatási munkákból mire támaszkodhatunk és milyen további szervezeti (személyi és dologi) keretek szükségesek?

Rövid dolgozatomban természetesen reménytelen vállalkozás ezekre a kérdésekre teljes mélységükben választ találni. Mégis megkísérlem, hogy a fentieknek legalább kontúrjait meghúzzam.

I. A zenepszichológia és feladatai

A pszichológia az elmúlt 70-80 évben a többi tudományhoz hasonlóan jelentős differenciálódáson ment keresztül. E differenciálódás során az alkalmazott lélektan számos ága fejlődött ki: a neveléslélektan, gyermeklélektan, kriminálpszichológia, orvosi lélektan, társadalmi lélektan, munka és sportlélektan stb. A művészetpszichológia is az alkalmazott lélektan egyik ága, mégpedig jellegzetesen határtudomány: kutatási területe az esztétika és a pszichológia - de célját tekintve - a neveléslélektannal is határos.

„A művészetpszichológia a pszichológia egyik ága, mely a műalkotás pszichológiai tartalmát vizsgálja, tanulmányozza a műalkotás felfogásának és megértésének törvényszerűségeit és kidolgozza a művészeti nevelés pszichológiai kérdéseit.” - írja Halász László, a hazai művészetpszichológia kiváló képviselője.

A zenepszichológia a művészetlélektan külön területe. Alapvető célkitűzése a zenei cselekvés lélektani tényezőinek vizsgálata. Így érdeklődési körébe tartozik a zenei mű átélésének, a zenehallgatás pszichikus reakcióinak, az alkotó és reprodukáló zenei tevékenység, a zenei képességek kialakulásának és fejlődési folyamatának kutatása. Ily módon eredményeit nemcsak a zenei szakképzés, hanem ezen túlmenően az egész zenei nevelés hasznosítani tudja. A vizsgálatok adatai tudományos - és ennek megfelelően objektív - alapot adhatnak a zenepedagógiának, ezen belül az egyes hangszerek metodikájának is.

A pszichológia nem nélkülözheti a fiziológiával való szoros kapcsolatot, mert „... minden lelki jelenségnek valamilyen meghatározott, az idegrendszerben végbemenő folyamat az alapja." (Kardos Lajos: Általános Pszichológia, Tankönyvkiadó 1964.)

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a lelki jelenség azonosítható idegrendszeri folyamatokkal, de „... a pszichológiai kutatás - anélkül, hogy feloldódnék a fiziológiában és arra korlátozódnék - mégis szükségképpen feltételezi, és gyakran magában foglalja a pszichológiai (pszichofizikai) folyamatok fiziológiai elemzését.” (Rubinstein: Az általános pszichológia alapjai, Akadémiai Kiadó, 1964.)

A zenepszichológiának a zenei cselekvéssel, elsősorban a zenetanítással foglalkozó része sem nélkülözheti az élettani megalapozottságot. Közismertek a zene elemeinek (hangmagasság - hangköz - ritmus) érzékelés sajátosságainak területén végzett különböző vizsgálatok. Kutatták a zene emocionális hatásának fiziológiás jellemzőit is.

A korszerű zenepszichológia azonban nem elégedhet meg ennyivel. Elsősorban akkor nem, ha hatékonyan kívánja segíteni pl. a hangszeroktatást. Minden cselekvés megtanulásának egyik fő mozzanata valamilyen szenzomotoros koordináció kialakulása, mert minden cselekvésben a szenzomotoros koordináció alapvető szerepet játszik. (Kardos Lajos id. III). Ennek jellemzőit azonban korszerű fiziológiai műszerek és vizsgálatok nélkül nem lehet feltárni.

A modern pszichológia ugyanúgy kísérletes tudomány, mint a tudományok legtöbbje. „Éppen ezért játszott a kísérleti módszer meghonosítása a pszichológiában mint önálló tudomány kialakításában olyan nagy, mondhatni döntő szerepet.” (Rubinstein id. mű.)

Nem kétséges tehát, hogy a korszerű zenepszichológiának is ki kell terjednie a zenei cselekvés motoros aktusainak, sőt a zenei cselekvés és a vegetatív funkciók kölcsönhatásának experimentális kutatására is. Mindezek és a bevezetőben említettek miatt most pontosabban körül kellene határolnunk a tudományos kísérlet fogalmát és kritériumait.

II. A külföldi eredmények áttekintése

Mint a bevezetőben említettem, vannak ismereteink a külföldön folyó kutatómunkáról. Ezeket azonban korántsem lehet elegendőnek tartanunk. Most néhány általam érdekesnek tartott kutatásról szeretnék beszámolni.

R. W. Lundin „An Objective Psychology of Music” (New York, 1958.) című munkájában több érdekes vizsgálatról ad hírt. G. Rubin - Rabson és R. W Brown a zongorajáték tanulási folyamatát vizsgálták, többek között azt, hogy az egy kezes és két kezes tanulás miképpen viszonylik egymáshoz gyorsaság és hatékonyság szempontjából. A. M. Small „An objective analysis of artistic violin performance” című közleményében a hegedűs intonáció jellemzőinek kutatásáról számol be. Fritz Busch, Misha Elman, Fritz Kreisler, Yehudi Menuhin, Szigeti József és mások hegedűjátékának hangjáról speciális filmfelvétel sorozatot készített. A filmről a hangmagasság eltalálási pontossága, az alkalmazott hangerő, a vibrátó és a trilla sajátosságai megállapíthatók voltak. Hasonló vizsgálatokat végzett Seashore az emberi hanggal jóval régebben, valamint a vibrátó jellegzetességével kapcsolatban is hegedűn, brácsán és gordonkán.

Az említetteken kívül is számos kísérleti vizsgálatot folytattak az USA-ban a zene különböző elemeinek felfogásával kapcsolatban. Így pl. a melódia elemzését (Ortmann) a konszonancia és disszonancia megítélésének lélektani feltételeit (Bugg, Valentine, Moore, Gardner & Pickford stb.) a ritmus érzékelését (Jacobson, Mursell) és még sok mást.

A Szovjetunióban végzett vizsgálatokról Tyeplov és Jakobszon is részletesen beszámolt munkáiban. Ezeken kívül még 1961-ben népszerű közlemény jelent meg a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium akusztikai laboratóriumának az énekhang fizikai jellemzőire vonatkozó kutatásairól, és annak pedagógiai konzekvenciáiról. Ugyanebben a közleményben a francia énekes és tudós Raoul Housson hasonló irányú elektrofiziológiai kutatásairól és annak eredményeiről is beszámoltak.

Különösen az ISME óta egyre ismertebbek Paul Michelnek a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenepszichológiai intézetében végzett vizsgálatai. Ezekre éppen ezért nem térnék ki, csupán egy 196l-ben publikált vizsgálatsorozatát említeném meg, amely nálunk még nem közismert. Ez a serdülőkorúak zenei felfogóképességével foglalkozik és azért jelentős, mert az egyes korosztályok közül a serdülőkorúakról van aránylag a legkevesebb anyagunk. A publikált eredmények mind a tantervkészítés, mind a széleskörű, nem hivatásos zenei képzés területén figyelembe vehetők.

A ZENE ÉS IDEGRENDSZER

„És valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot és pengette a kezével. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, és a rossz szellem eltávozott tőle.” (Sámuel 16. 22-23.)

Noha a rossz szellemek létezését nem sikerült egyértelműen cáfolni, a mi korunk orvostudománya inkább egy idegrendszeri elváltozásnak tartja a Sault gyötrő betegséget, amely megfelelő gyógyszeres kezeléssel orvosolható. A fenti idézet mindamellett bemutatja, hajdan a pásztorfiúk is mesterei voltak a pengetős hangszereknek, és egyben talán a legkorábbi feljegyzés arról, hogy a zenét már az Ószövetség korában idegrendszeri betegségek gyógyítására is használták. Vajon többet tudunk azóta a zene és az idegrendszer összefüggéseiről?

A XX. századra nyilvánvalóvá vált, hogy minden emberi tulajdonságunk szorosan és elválaszthatatlanul kötődik idegrendszerünkhöz, beleértve érzelmeinket, gondolatainkat, mindent, amire emlékezünk, amit eltervezünk és végrehajtunk. Mégis, még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogy mi a kapcsolata az idegrendszernek az egyik legkifinomultabb emberi sajátsággal: a zenével. Ez nem véletlen, hiszen egyrészt csak a legutóbbi évtizedben vált lehetővé az emberi idegrendszer működés közbeni vizsgálata, másrészt a vizsgálat tárgya - az ember és a zene kapcsolata - hihetetlenül bonyolult, a tudomány számára szinte megközelíthetetlen. A tudomány általában megismételhető, jól körülhatárolható kérdést választ vizsgálata tárgyául. A zenehallgatás vagy a zenélés viszont számtalan nem kontrollálható és nem mérhető körülménytől függ, mint például a zenei előképzettség, a pillanatnyi hangulat vagy az adott darab által kiváltott érzelmek. Tovább nehezíti a kérdést, hogy maga az emberi idegrendszer minden bizonnyal a természet legbonyolultabb alkotása, legegyszerűbb reakciója is hihetetlenül összetett folyamat. Több tízmilliárd idegsejt építi fel, melyek közül egy akár másik ötvenezerrel léphet kapcsolatba meghatározott szabályok szerint. Ha ilyen reménytelenül bonyolult a kérdés, mégis hogyan vizsgálható a zenehallgatás, a zenélés és a komponálás idegrendszeri háttere?

Ismeretes, hogy Maurice Ravel (1875-1937) élete utolsó négy évében egy zeneszerző számára drámai idegrendszeri károsodással járó betegségtől szenvedett. Teljesen elvesztette komponálási képességét. Különös módon azonban zenehallgatási és értékelési készsége nem károsodott. Saját maga számára nem vált azonnal egyértelművé betegsége, hiszen egy 1933-ban adott interjúban részletesen beszél tervezett Jeanne D’Arc című operájáról. Két hónappal később azonban egy levelében már így ír: „Soha nem írom meg a Jeanne D’Arc-ot, itt van az opera a fejemben, hallom, de sosem fogom leírni. Vége, nem tudom többé leírni a zenémet.” Képtelen volt tehát lefordítani a fejében élő zenét kottajelekké. Ezen kívül elvesztette képességét, hogy kottából vagy fejből zongorázzon, viszont élete végéig hallgatta és értékelte a műveket, emlékezett saját darabjaira és rögtön felismerte, ha valaki hibásan játszotta azokat. Feltehető tehát, hogy Ravel esetében pont azok az agykérgi részek sérültek, melyek a zene idegrendszeri reprezentációjának különböző modalitásai közt (kottából való játék esetén pl. a látási és motoros modalitások között) a kapcsolatot megteremtik.

Jobb kézzel kottából

Legújabban egy új vizsgálati módszerrel, a pozitron emissziós tomográffal PET), ezeket az agyterületeket próbálták azonosítani zongoristákon, miközben jobb kezükkel kottából játszottak. A PET egy feladat elvégzése során megmutatja azokat az agyi területeket, amelyeknek anyagcsere aktivitása megváltozik, tehát valószínűleg részt vesznek az adott feladat irányításában. A legjelentősebb aktivitás-növekedést az agykéreg különböző területein észlelték, a kéreg alatti területek kevesebb változást mutattak. Az agykéreg az idegrendszer legfejlettebb része, legtöbb emberi sajátságunk hordozója. Alapvetően elsődleges érző kérgi részekből, mozgató kéregből, illetve számtalan asszociációs kéregrészből áll, melyek szerteágazó kapcsolatban állnak egymással, illetve az érző és mozgató kérgekkel. A fenti PET kísérlet a jobbkezes zongoristákon három agyterület aktivitás - fokozódását mutatta ki. Az első a homloklebenyben a mozgató kéreg előtti rész, amely a mozgások pontos időbeli és térbeli tervezését végzi, a másik két asszociációs kéreg rész: a halántéklebeny hátsó része, ami a látási és hallási információk (a hangjegy és a hang) közötti kapcsolatot teremti meg, illetve a fali lebeny egy része, mely a térbeli látási információkat (a kottát) fordítja le az ujjak mozgásának megfelelő mintázatára. A feltételezések szerint Ravel esetében ez utóbbi két, egymáshoz közel eső asszociációs agy terület sérülhetett.

Zenehallgatás

Mint a fenti kísérlet is mutatta, a kottából való zenélés a legmagasabb rendű funkciókért felelős asszociációs agykérgi részeket aktiválta. Mi a helyzet a zenehallgatással? Mindennapos tapasztalat, hogy a zene hallgatása, értékelése, a szelektív figyelem óriási egyéni varianciáit mutatja. Vizsgálhatóak-e ezek a különbségek? Ugyanaz az ember más agyi aktivitást mutat-e Mozart vagy Schönberg hallgatásakor? Különböző emberek vajon ugyanúgy hallgatják-e Mozartot? Ezekre a kérdésekre keresték a választ Hellmuth Petsche professzor és munkatársai a Bécsi Egyetemen. Vizsgálataik során zenészek és nem zenészek különböző stílusú muzsikát hallgattak, miközben fejük több pontjáról hagyományos EEG elektródákkal elvezették az agy keltette elektromos jeleket. E jeleknek a frekvenciája különböző lehet. A lassúbb alfa illetve theta hullámok az általános figyelmi szintre jellemzőek, míg a gyors béta hullámok az éppen zajló információ - feldolgozás elektromos jelei. Az eredmények kiértékeléséhez egy új módszert fejlesztettek ki a kutatók. Ennek lényege, hogy megvizsgálták egy adott komponista hallgatásakor, mely agykérgi részek működése között növekszik a koherencia és melyek között csökken. Amely agyrészek működése között növekszik a koherencia, azok valószínűleg együtt vesznek részt az adott stílusú darab feldolgozásában.

Az első kísérletben Mozart B-dúr (K. 333) szonátájának első tételét, illetve Schönberg Hat kis zongoradarabját (op. 19) játszották le egy 29 éves amatőr zongoristának, aki mindkét darabot ismerte és szerette. Az eredmény váratlan és nagyon különös volt. A két zongoradarab ugyanis más és más agykérgi régiók működés - összehangolását okozta a különböző frekvencia tartományokban. Ráadásul a jobb és bal félteke koherencia változása is eltért egymástól. Agyunk két féltekéje, noha szerkezetében nagyon hasonló, mégis más-más funkciókért felelős. Jobbkezesek esetében a bal félteke végzi a beszéddel, a matematikával, logikával, az időbeliséggel kapcsolatos feladatokat, míg a jobb féltekét tartják az intuíció, a térbeliség, a humor lakhelyének, (Mindenkiben tehát egy tudós és egy művész lakik, akik sok millió telefon-dróton - a két féltekét összekötő corpus callosumon - keresztül szüntelen tárgyalnak egymással). Korábbi kutatások, a többi művészettel együtt a zenét is egyértelműen jobb féltekei funkciónak tartották. A kísérlet eredményei ezt részben igazolták, mert mindkét darab esetében a jobb agyfélteke mutatott több koherencia növekedést.

Mozart és Schönberg hallgatása közben

A két darab közül a Schönberg mű okozott nagyobb működés - összehangolódást a jobb oldalon. Az általános elképzeléssel szemben azonban a bal félteke is mutatott koherencia növekedést és ez a Mozart darab esetében minden frekvenciatartományban nagyobb volt, mint Schönberg hallgatásakor. E kísérleti eredmények értékeléséhez maga a kísérleti alany nyújtott némi támpontot. Elmondása szerint ugyanis más-más jellegzetességek miatt szereti a két művet. Schönberg esetében az egymásra következő hangmintázatokat önmagukban, időben egymástól elválasztva hallgatja, míg Mozart zenéjében egyszerre figyel az adott harmóniára, de ugyanakkor emlékszik az előzőre és előre hallja az elkövetkezőt. Az agyi folyamatok, melyek ez utóbbit irányítják, valószínűleg jobban igénybe veszik a bal agyféltekét is, míg az éppen hangzó harmóniák feldolgozása inkább a jobb féltekére korlátozódik.

A további kísérletek Bach és Beethoven műveivel megerősítették, hogy minden darabra más-más koherencia - növekedés mintázat jellemző. Az egyes zenehallgatók idegrendszeri válasza meglehetősen állandó volt egy adott darabra több héten keresztül, azonban a koherencia - változások óriási egyéni különbségeket mutattak. Vajon mi az oka ennek a nagy variabilitásnak?

Zenei előképzettség, érdeklődés, figyelem

Két fontos változót sikerült azonosítani: a zenei előképzettséget, illetve az érdeklődést, vagyis a szelektív figyelmet. Zenészek esetében több és jobban reprodukálható koherencia változás történt, mint nem zenészeknél. Érdekes módon a zenészek idegrendszeri aktivitása nyugalmi helyzetben is több koherenciát mutatott, mint botfülű társaiké.

A további kísérletek rávilágítottak a koherencia növekedés és a figyelmi folyamatok szoros kapcsolatára. Egy zeneileg képzett férfinak kétszer játszották le ugyanazt a Mozart darabot és a másodiknál sokkal nagyobb koherencia - növekedést észleltek. A kísérletet követő beszélgetés során kiderült, hogy a kísérleti alanyt a második alkalommal sokkal jobban lekötötte a muzsika. Abban az esetben, ha különböző stílusú darabokat többször egymás után meghallgattak a kísérletben résztvevők, egyértelmű volt, hogy reprodukálható koherencia növekedés a gyors béta tartományban csak azoknál a daraboknál történik, amelyek intellektuális érdeklődést váltanak ki a hallgatókból. Olyan konzisztens koherencia növekedés, amit mindenféle zene kiváltott, kizárólag a lassú alfa tartományban volt mérhető. Látjuk tehát, hogy zenehallgatás esetén a koherencia növekedés a különböző agyrészek között leginkább az értelmi ráhangolódást, a figyelmet tükrözi.

Vajon a mérőműszerek szerint más zenei feladatok több, vagy kevesebb koncentrált figyelmet igényelnek? A következő kísérletben összevetették a zenehallgatás által kiváltott koherencia növekedést és a mentálisan, belső hallás alapján működést.

Zenei aktivitás és a zeneszerzés

Az összes zenei aktivitás közül a legtöbb koherencia növekedést a komponálás okozta. Egy 54 éves zeneszerző egy rövid tonális és egy atonális darabot komponált, miközben EEG hullámait elvezették, majd leírta ezeket. A zenehallgatással szemben a zeneszerzés szinte az egész agykéreg területén koherencia-növekedést okozott. A komponálás során kiugróan magas volt a két agyféltekét összekötő pályák működésének összehangolódása.

A zenével kapcsolatos minden tevékenység tehát kihat a legfejlettebb idegrendszeri területekre. A kísérletek azt mutatják, hogy a zene okozta működés, összehangolódás jelentősebb, mint akár a beszédhallgatást, akár a számolást kísérő koherencia-növekedés. Ezek után természetesen mindenkit furdal a kérdés: Fokozza-e szellemi teljesítő képességünket a zene? Az egyik legnevesebb természettudományos lapban, a Science-ben megjelent közlemény szerint térbeli gondolkodást igénylő feladatoknál, igen. Három csoport zeneileg nem képzett diák a gyerekek számára nagyon ismerős feladatot kapott. Adva van egy nyolcrét hajtott papír (-szalvéta), amit két helyen bevágtak. A feladat: gondolatban ki kell hajtogatni a szalvétát és megállapítani milyen mintát kapunk. A három csoport közül az egyik 10 percig csöndben volt a feladat előtt, a másik relaxációs kazettát hallgatott, a harmadiknak Mozart kétzongorás szonátáját (K. 448) játszották le. A feladat megoldásában a legdrámaibb javulást két egymást követő napon a Mozart csoport mutatta, a másik két csoport eredménye alig változott. Hogy milyen agyi folyamatokat aktivált a zene, ahogy fentebb láttuk, napjainkban kezdjük csak érteni. Valószínű azonban, hogy a zenével való koncentrált foglalkozás olyan idegrendszeri folyamatokat serkent, amely elősegíti teljesen más jellegű feladatok megoldását és gondolkodásunk egyéb területeire is termékenyítően hat.

A külföldi szakirodalom alapján írta: Acsády László

FELHASZNÁLT IRODALOM

]. Sergent (1993): Music, the brain and Ravel. Trends in Neuroscience, 16. 168-172

H. Petsche, P. Richter, S.C. Etlinger, O. Filz (1993): EEG facilities for the study of brain processes elicited by music and language. In: Music, speech and the developing brain. Edited by C. Faienza

H. Petsche, P. Richter, A. V. Stein, s.c. Etlinger, O. Filz (1993): EEG coherence and musical thinking. Music Perception, 11. 117-151

F.H. Rauscher, CL Shaw, K.N. Ky (1993): Music and spatial task performance. Science, 365.611

F.H. Rauscher, C.L. Shaw, K.N. Ky (1995): Listening to Mozart enhances spatial temporal reasoning: towards a neurophysiological bacis. Neuroscience Letters, 185.44-47