A zene szocialista esztétikája

Dr. Ujfalussy József előadása az Országos Zenepedagógus Szakosztály rendezésében 1961. évi március hó 22-én a „Fészek” klubban

Az előadás címéül meglehetősen tág és általános témát kaptam.

Első látásra nyilvánvaló, hogy ez a téma sokkal bővebb annál, hogy nem egy, de akár tíz vagy húsz előadás keretében ki lehetne meríteni. Azért, miután magát a címet megpróbálom szűkebbé és egzaktabbá tenni, ennek megfelelően ebből a témakörből is egy szűkebb kört ragadok ki, s azt próbálom kifejteni vagy megvilágítani.

A korrekció úgy hangzanék, hogy nem a szocialista zene-esztétikáról szólnék, hanem a zene-esztétika problémáiról a szocialista társadalomban. Ez talán helyesebb fogalmazás, miután a szocialista társadalomnak tudvalevőleg a dialektikus és történelmi materializmus a filozófiai rendszere, világnézete pedig marxista-leninista világnézet.

Tehát a dialektikus és történelmi materializmus, a marxizmus-leninizmus oldaláról próbálom megközelíteni témámat. Méghozzá - mint említettem - azt is egy szűkebb körre korlátozva, és így, e rendkívül sokágú és bonyolult témakörből egy konkrét, de véleményem szerint nagyon jelentős témakört kiemelve. Az esztétika problémáinak társadalmi kategóriák útján való megközelítése volna ez a téma, amely par excellence a marxizmus-leninizmus alapján válik lehetségessé, szemben másfajta esztétikai nézetekkel.

Látszólag nem ide tartozó marxista idézettel kezdem; és megpróbálom megmutatni, mi köze van a zeneesztétika általam most leszűkített témakörének ehhez a marxi idézethez.

„Az áruforma titokzatos volta tehát egyszerűen az, hogy az emberek számára munkájuk társadalmi jellegét úgy tükrözi vissza, mint maguknak a munkatermékeknek tárgyi jellegét, mint azoknak a dolgoknak társadalmi természetes tulajdonságait, és ezért a termelők társadalmi viszonyát a társadalom összmunkájához, mint tárgyak rajtuk kívül álló tulajdonságát. E quid pro quo által lesz a munkatermékekből áru, érzéki és mégis érzékfeletti vagy társadalmi dolog. Így egy dolog fényhatása a látóidegre nem úgy jelentkezik, mint a látóideg szubjektív izgalma, hanem magának a dolognak tárgyi formája a szemen kívül. De a látásnál tényleg fény vetődik egy dologról, a külső tárgyról egy másik dologra, a szemre. Fizikai viszony a fizikai dolgok között. Ezzel szemben a munkatermékek áru alakjának és értékviszonyának, amelyben ez kifejeződik, semmi köze az áru fizikai természetéhez, és az abból eredő dologi viszonyokhoz. Csak az emberek meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt számunkra dolgok viszonyának alakját ölti magára. Ahhoz tehát, hogy valami hasonlót találjunk, a vallásos világ közös tájai felé kell fordulnunk. Itt az emberi fej termékei saját élettel felruházott, egymással és az emberekkel viszonyban álló önálló alakoknak tűnnek fel. Az áruvilágban ugyanígy vagyunk az emberi kéz termékével. Ezt nevezem fetisizmusnak, amely a munkatermékekhez hozzátapad, mihelyt áruként termelik őket, s így az árutermeléstől elválaszthatatlan.”

Ismert tény a filozófia történetéből, hogy az áru és általában a társadalom gazdasági struktúrájának feltárásában milyen óriási jelentőségű volt, hogy Marx a természeti, fizikai dolgoknak látszó termékeket, mint emberi relációk, emberi kapcsolatok, a társadalom struktúrájából eredő emberi viszonylatok eredményeként tárta fel, és erre építette egész gazdasági elméletét, sőt, egész társadalom elméletét, történelem szemléletét és filozófiáját.

Hangsúlyozom, hogy ez az útmutatása Marxnak a zene-esztétika tekintetében is rendkívül fontos.

Tudniillik, ha van valami, ami meggátolja a zeneművészet alkotásainak valódi jelentőségükben való megértését, tehát esztétikai feltárását, akkor ez az akadály elsősorban éppen a zenei alkotásoknak ilyen fetisizáló felfogása lehet. E felfogás ugyanis valamilyen természeti, fizikai, dologi jelenségeknek tekinti őket, és nem veszi figyelembe azt, hogy ezek a látszólag tőlünk függetlenné vált dologi jelenségek, amelyek mint kész alkotások elhangzanak, vagy előttünk fekszenek, vagy a falon lógnak, mint képek, voltaképpen emberi relációk eredményei, és emberi relációk tükröződnek bennük.

Hogy mennyire nem vezet út a különböző, ezt a társadalmi megközelítést figyelmen kívül hagyó, vagy addig még el nem jutott esztétikák oldaláról az esztétika törvényszerűségeinek valódi megértéséhez, erre hadd hozzak fel néhány példát.

A probléma mindig az, hogy az egyeditől - az emberi egyestől, a szubjektív egyestől - miként vezet az út a természeti, a fizikai általánosig; a szubjektívtől - az emberi szubjektívtől - a fizikai, természeti objektívig. Ha ezt a társadalmi szférát nem vesszük figyelembe, mint a relációknak azt a rendszerét, amelyen keresztül, amelynek segítségével az ember érintkezhet a valósággal - a természeti valósággal is -, akkor érthetetlenné válik számunkra az áttételeknek, a valóságnak az a láncolata, aminek eredményeként végül is létrejön a műalkotás, mint az egyes ember - a látszólag egyes ember - szubjektív akaratából létrejövő és létrehozott reobjektivizált valóságkép. Amely látszólag a külső világot tükrözi, és ugyanakkor a másik oldalról olyan, mintha kizárólag az egyes ember akaratától függne, hogy miként alakul?

Az egyesnek és az általánosnak ez az ellentmondása, a társadalomnak, mint dialektikusan közvetítő rétegnek a kifejezése, illetőleg a törvényszerűségekben rejlő megismerése nélkül egyáltalán nem válik érthetővé. Hogy mennyire nem, erre nézve néhány történelmi kísérlet elég világos példát ad, és megmutatja, hogy miért nem sikerülhetett a társadalmi kategóriák kikerülésével, azok nélkül a megértés.

Például az objektív idealizmus az egész látható világot a társadalommal együtt mindenestül valamilyen felsőbbrendű szubjektum termékének, eredményének tételezi, valami objektíve létező, de az emberéhez hasonló tudat eredményének és termékének tekinti. Így, a létrejött valóság törvényszerűségeiből nagyon nehéz megtalálni az egyes ember akaratát. Hogy milyen nehéz és mennyire feloldja ez az objektív idealista világnézet az egyes ember akaratát, amennyiben következetesen végiggondolják és keresztülviszik - azt éppen a keleti vallások mutatják a legjobban. Amelyek éppen azért, mert ezt a feltételezett felsőbbrendű tudatot, ezt a feltételezett objektíve létező - így mondhatnám - ideát minden természeti valóságnak fölébe helyezik, és primernek tekintik az egész létezésre nézve, kénytelenek az emberi akaratot, az emberi tudatot is valamely felsőbbrendű tudat valamilyen kisugárzásának tekinteni, és tudomásul venni.

Természetes, hogy ilyen esetben, ilyen felfogás szerint az emberi tudat, az emberi akarat feloldódik abban a bizonyos tudatban, sőt, célja is, hogy feloldódjék benne. (Miként például a buddhizmusban.) Az ilyen felfogás, természetesen a művészetet - mint a látható világ valamilyen utánzatát - sem tekintheti másnak, mint egyszerűen az őskép, őstudat, a legtökéletesebb valóság utánzásairól másolt utánzatoknak. Tehát: mint az utánzat utánzatát.

A művészet már Platon államában is felesleges, sőt, megtűrt dologgá válik, és egyetlenegy jelentősége az, hogy ezt a valóságot milyen híven és milyen tökéletesen tudja bemutatni.

Miután azonban Platon szerint más út is vezet az ideák közvetlen megismeréséhez., méghozzá sokkal tökéletesebb út: a tudománynak, a matematikának az útja, amely ezeket a számszerű törvényszerűségeket mindennél világosabban és tisztábban mutatja, amely tiszta formulák összefüggéseit a legvilágosabban tünteti fel. Ezért a zene, amelyben ugyanezek a törvényszerűségek, számszerűségek mutatkoznak - miként ezt Pithagoras mérései igazolták -, bizonyos kapcsolatban áll ezekkel az ősformulákkal. Ugyanakkor azonban, mint az utánzás utánzása - Platon felfogása szerint sokszor torz és helytelen utánzása -, a társadalomban nagyon is alárendelt szerephez jut. Az objektív idealista tanításokban a zenének általában ez a szerepe, amennyiben - ismét hangsúlyozom, ezek a tanítások végiggondolt és következetes objektív idealista tanítások. Amennyiben pedig a zenének szerep jut bennük (mint pl. a korai középkor iskolarendszerében), akkor éppen azáltal, hogy e matematikai összefüggésekben és geometriai mértékviszonyokban, számszerűségekben látják a lényeget, ezt vélik felfedezni a zenében is. Ez adja meg a jelentőségét.

Így tehát az út a természeti általánostól, a kozmikustól az egyes ember szubjektív akaratáig áttéteken keresztül nem töretlen, hanem ellentmondásos, méghozzá kibékíthetetlenül ellentmondásos. Így a művészet - amely csakis az ellentmondás két oldalának az összefüggéseiben, dialektikájában érthető meg - természetesen érthetetlenné, feleslegessé, sőt, gyanússá válik az idealisták ideológiájában.

Gondoljunk a mohamedán vallás művészet-ellenességére, amely kifejezetten tiltja a természeti valóság utánzását, elsősorban az ember és általában a „lelkes állatok” utánzását. Kizárólag a növényi vagy ásványi, tehát az élettelen eredetű tárgyak utánzását engedi meg. Természetesen az egyéni akarat ilyen feloldódásával, ilyen alárendelésével a legfelsőbb akaratnak és a legfelsőbb tudatnak, együtt jár e világnézet feloldhatatlan fatalizmusa is, amely, mint etikai tényező lép fel azután.

Nézzük meg most az ellenkező irányú megközelítés sorsát. Ez a megközelítés az egyéni akarat, az egyéni tudat felől próbálja megmagyarázni a világot.

A szubjektív idealizmus világnézete ez, amennyiben következetes, és nem olyan - a dolgok kényszerítő hatása alatt - felemás ideológia, mint Kanté, amelynek, mint tudjuk, vannak materialista és objektív idealista jegyei is.

Következetesen végiggondolt szubjektív idealista világkép esetén (szollipszizmus), a szubjektív egyeditől sem vezet közvetlen út az általánosig. Ti. olyan ellentmondásba ütközik a filozófiai rendszer, hogy kénytelen kiindulásként feltételezni azt, hogy a valóság nem létezik másként, csak úgy, ahogyan érzékszerveink számára megjelenik. A valóság létének egyetlen kritériuma az, hogy érzékelem. „Esse id est percipi” - mondja Berkeley szép latinsággal. Igen ám, de ebből az következik, hogy a valóság voltaképpen az én értelmem, és ebből abban a pillanatban a leglehetetlenebb ellentmondások származnak. Lukács György mondta egy alkalommal: láttam egy szollipszistát, amint szalad az autó elől, hogy el ne üsse. Márpedig, ha ő teremtette az autót és az egész világ az ő tudatának a terméke, akkor vajon miért kell neki az autó elől szaladnia, miért nem tudja megszüntetni a számára veszélyes helyzetet?

Ilyen ellentmondások kényszerítik egyfelől a szollipszistát arra, hogy állandóan hangsúlyozza, hogy ő a gyakorlati életben másként viselkedik, mint amit a filozófiai felfogása diktál, másrészt a szollipszizmus ellentmondásai közé tartozik az, hogy az ember nem tud mindent percipiálni, ami az életben létezik. Vannak olyan dolgok, amelyek érzékszerveink hatókörén kívül esnek, és mégis kénytelen vagyok számolni velük.

Ezért kell Berkeleynek feltételeznie, hogy van olyan intellektus, amely mindnyájunk helyett érzékeli a valóságot. Abban a pillanatban azonban már beleesett nyakig az objektív idealizmusba. Nem végiggondolható tehát és nem törés nélküli ez az elképzelés sem.

Érthető viszont az, hogy a következetes szubjektív idealizmusban miért kap a zene olyan mérhetetlenül magas rangot az összes többi művészetek felett.

Gondoljunk Schoppenhauer filozófiájára, mely szerint a Wille-nek, a világlényegnek, amely megvalósul, egyenértékű megvalósulása a zene és a filozófia. E háromnak: a Wille-nek, a zenének és a filozófiának megvalósulása az objektív tárgyi valóság. Sőt, azt is mondja Schoppenhauer, hogy amennyiben az egész világ nem létezne, a zene akkor is létezne, mert adekvát megvalósulása az akaratnak, a világ-lényegnek.

Nagyon világos, hogy ilyenfajta kivetítése az egyéni akaratnak - amely látszólag a zenén keresztül valósul meg a legszabadabban, és legkevésbé a tárgyi valósághoz kötötten - mennyire azt az illúziót kelti, hogy az egész való világban levő teremtmények a mi tudatunk teremtményei.

Csak éppen az áttételeket nem tudja megmagyarázni mivel, nem számol az objektív materiális valósággal, amely egyrészt függ akaratunktól, másrészt nem függ az akaratunktól, hanem az akaratunk tőle.

Tehát: a dialektikus megközelítés nélkül nincs magyarázat.

A társadalmi valóság az a réteg, amelyen keresztül, és amely segítségével lezajlanak azok a - látszólag és feltételezések levonása nélkül - megmagyarázhatatlan folyamatok, melyek során az egyéni akarat, amely teljesen szubjektív és véletlenszerűnek látszik, egyszer csak, amikor már nem egyéni akarat, hanem egy egész társadalmi struktúra kifejezésében nyilatkozik meg, objektiválódik. Az objektiválódásnak olyan fokát hozza létre, a társadalmi objektívet, amely lépcső, közvetítő kategória a természeti objektívvel szemben.

Részben a természeti objektív ezen keresztül nyilatkozik, és valósul meg az egyedi szubjektívvel szemben, részben az egyedi szubjektív ezen keresztül hat a természetre. Nem közvetlenül, nem úgy, hogy ő hozza létre az autót, hanem úgy, hogy társadalmi úton olyan rendszabályokat tud felállítani, amelyeknek révén az autónak a gázoló hatása nem úgy jelentkezik, mintha ez csak elszabadult rém volna, tehát természeti valóság.

Viszont az is érthető, hogy e nélkül a társadalmi kategória nélkül miért látszik úgy a társadalom - amennyiben törvényszerűnek látszik -, mint természeti törvényszerű, és miért látszik úgy, amennyiben törvényszerűtlennek látszik, mint véletlenek halmaza. Egyik oldalon szükségszerű, a másik oldalon véletlen az a jelenség, amely mint társadalmi jelenség zajlik le. Törvényszerű, ebben hasonlít a természetihez. Véletlenszerű az egyénre való vonatkozásában, úgy, ahogy az egyénen keresztül megvalósul, ennyiben az egyedi szubjektívhez hasonlít.

E társadalmi kategória felfedezése adta Marx számára az egyedül lehetséges magyarázatát, dialektikus magyarázatát az egész társadalom struktúrájának, és objektív törvényszerűségének.

Az esztétika és a zene-esztétika számára is ez az egyetlen lehetőség, amely magyarázatát adhatja a jelenségeknek.

Az előbb említett két megközelítési mód abban hasonlít egymáshoz, hogy mind a kettő idealista. Tehát mindkettő abból a nagyon kézenfekvő feltételezésből indul ki - amellyel igen sokszor élünk mindnyájan, mint gyakorlati emberek -, hogy a mi tetteink, a mi dolgaink és a mi eszméink kormányozzák a világot, nem pedig a világ kormányozza a mi eszméinket. Valóban úgy tűnik, hogy a Nap jön fel, pedig tudományosan jól tudjuk, hogy a Föld fordul el.

Van azonban egy materialista megközelítése is a valóság törvényszerűségeinek, amely azért nem tudta megfelelő és elég finom magyarázatát adni a művészet jelenségeinek, mert megint csak a szubjektív egyest állította közvetlenül szembe a természetivel.

Ez a XVIII. századi materialista felfogás, első sorban a francia materialisták felfogása volt, amely egyszerűen és közvetlenül azonosította a társadalmat a természettel. Ha az ember elolvassa a kor bölcselőinek, polgári gondolkozóinak, Diderotnak, Rousseaunak, D' Alembertnak, és másoknak, zenészeknek és nem muzsikusoknak különböző feljegyzéseit, írásait, munkáit, állandóan visszatér bennük annak a gondolatnak a hangsúlyozása, amit ők úgy neveznek, hogy természeti vagy természetes. Maga a társadalom sem más szerintük, mint valami természeti törvény megvalósulása. Elég dőreség volt a régiek részéről - mondják ők -, hogy olyan természetellenesen rendezték be a társadalmat, mert lám csak a társadalom így szép, így egyszerű és így természetes, amint mi megalkottuk. Ez a legegyszerűbb dolog a világon - mondták. Összejönnek a bölcs emberek, és megbeszélik, hogyan kell együtt élni. Ez a legtermészetesebb dolog, a legtermészetesebb megoldása a társadalomnak.

Létrejön a „társadalmi szerződés”, „a contract social”, s ennek alapján az emberek békésen élnek. Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály, kiküszöbölik az ellentéteket, az éj királynője a pokolba zuhan, nem sikerült merénylete a természetes, a józan ész uralma ellen, s ezután már tiszta boldogság az élet.

Mekkora a társadalom és a művész meglepetése, amikor egy-két évtized múlva már azt kell tapasztalnia, hogy azért nem olyan egyszerű és természetes ez az élet, és azt kell látnia, hogy azok a természetesnek látszó törvények, amelyek a társadalomban a korábbi felfogás szerint érvényesültek, egyáltalában nem maguktól és nem olyan egyszerűen érvényesülnek. Sőt, igen sokszor nagyon is heroikus küzdelem kell ahhoz, hogy a társadalom törvényszerűségeit érvényesítsék, és nem is mindig sikerül érvényesíteni.

A társadalom ilyen ellentmondásaiból származik azután a romantikus szemlélet polarizálódása, a misztikus erők hatásának feltételezése a társadalomban, a művészetben részben a naturalizmus, amely az egész világot az egyedi véletlenek halmazának tekinti, részben pedig ennek ellentéte, a szubjektív idealizmus, illetve a voluntarizmus, amely kizárólag az egyeseknek, az egyedek akaratának megvalósulásaként tekint a világra.

Íy tehát, mivel a szubjektív egyes és a fizikai természeti törvényszerű között nem találta meg a társadalmi közvetítést, nem sikerült kielégítő magyarázatot adni a zenére nézve a XVIII. század francia materializmusának sem. Ti. abban a pillanatban, amikor a zenét és minden művészetet egyszerűen, és közvetlenül a természeti valóság utánzásának tekinti, a dialektikát feloldja, és mechanikussá teszi ezt az utánzást, éppen azt a tényezőt kapcsolja ki, amelyet egy másik oldalon hangsúlyoz, mondván, hogy itt van az emberi érzelem. De ez az emberi érzelem is ilyen mechanikusan kezelhető természeti adottsággá válik számára, amely mindig pontosan ugyanolyan, mint a kő, a falevél vagy bármi, tehát természeti adottságként kezelhető.

Ezek szerint minden zenei fordulat valamilyen érzést fejez ki.

Az angol materialisták azok, akik először vetik fel, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog, mert talán nem is ezek az affektusok vannak, hanem van egy sentiment general - mint Rousseau kifejezte egy alkalommal -, tehát van egy általános hangulat is. Sőt, kis idő múlva egy svájci természettudós és bölcselő már egyenesen azt mondja, hogy az affektus és a Stimmung egyenesen ellentétes egymással, méghozzá egymást kizáróan ellentétes. Az ellentmondás tehát újból előállt. Nem sikerült azt megoldani a mechanikus szemléletű materializmus megközelítésével sem.

Mindegyik kísérlet azon mondott csődöt, hogy nem sikerült a társadalmat, mint közvetítő kategóriát felfedezni, amelyen belül a szubjektív és objektív, az egyedi és az általános dialektikusan érintkezik, amelyen belül az összes kategóriák kiegyenlítődhetnek, és nem sikerült a kétoldalú szükségszerűség és a véletlenek dialektikájának ilyen foglalatát a magyarázatba bevonni.

(Folytatás következik.)