KÉT ZENEPEDAGÓGIAI KÖNYVÚJDONSÁG
Fehér Anikó Mi vagyunk a rózsák... című, 125 népdalt elemző kottakönyvét, továbbá a Muzsika a katedrán c. interjúkötetét a szerző jelenlétében a Kodály Emlékmúzeumban mutatták be 2012. február 20-án.
A Mi vagyunk a rózsák… 125 magyar népdal kottáján és rövid formai elemzéseken kívül egy CD-lemezt is tartalmaz, melyen az archív felvételeken kívül a Zeneakadémia népzeneszakos hallgatói és Fehér Anikó tolmácsolásában 100 dal hallható a kötet repertoárjából. A 125 népdal elemzése ko9moly segítséget kínál tanárjelölteknek és tanároknak.
„Bátran énekelje az olvasó, de ne feledje azt sem, hogy az értő figyelem messzebbre visz! Nem vész el a dalok ereje és bája akkor sem, ha minden hangjuk ismérvét tudjuk, minden fordulat értelmét meglátjuk. Sőt, én azt hiszem, az élmény csak fokozódik ezáltal! Az sem baj, ha ezeken keresztül ismerkedik meg valaki a zenével. A népdalból a mégoly aprólékos és darabjaira szedő zeneelmélet sem tud „tandalt" csinálni: erejét, hevét, szépségét nem lehet kiszedni belőle. Sőt: meg tudja szépíteni az önmagukban esetleg riasztóan nehéznek tűnő zenei jelenségeket. Érthetővé és világossá teszi, mi a pentatónia, milyen a plagális hangsor, milyen a visszatérő sorszerkezet és így tovább." – írta Fehér Anikó a kötet előszavában.
A kötetben megszólaltatottak közül Forrai Katalin, Kokas
Klára, Dobszay László sajnos már nem érhették meg a könyv-premiert, de
többiek - Bartalus Ilona, Erdei Péter, Gráf
Zsuzsanna, Igó Lenke, Kocsárné Herboly Ildikó, Kollár Éva, M. Dietrich Helga,
Mohayné Katanics Mária, Ordasi Péter, Papp Károlyné Papp Zsuzsa*, Párkai
István, Platthy Sarolta, Rozgonyi Éva, ifj. Sapszon Ferenc, Sebestyénné Farkas
Ilona, Szabó Dénes, Szőnyi Erzsébet, Thész Gabriella, Tillai Aurél, Tóth
Ferenc, Ugrin Gábor és Záborszky József*
- közül azonban örömünkre többen jelen voltak a Muzsika a katedrán
premierjén. Fehér Anikó szavai szerint „annak a generációnak az iskolateremtői
szólalnak meg a könyvben, akik pályájukat az ötvenes években kezdték, és magas
színvonalú művészi, tudományos és oktatói munkájuk eredményeként
zenepedagógusok generációit nevelték fel. Ők a
A könyv előszavát dr. Nemes László Norbert* egyetemi docens, a Kodály Intézet igazgatója írta:
(Fidelio/MTI nyomán)
Nemes László Norbert bevezetője:
Tisztelt Olvasó!
Sokan vagyunk ének-zenét, zeneelméletet tanító zenepedagógusok, kóruskarnagyok Magyarországon, fiatalabbak és idősebbek egyaránt, akik igen szerencsésnek érezhetjük magunkat, hiszen kisiskolás korunktól kezdve az egyetemi évekig zenei tanulmányainkat olyan intézményekben folytathattuk, amelyek világszerte kivívták a zenepedagógus társadalom fenntartások nélküli elismerését. Jómagam a Nemesszeghyné Szentkirályi Márta által létrehozott első magyar ének-zenei iskola, a kecskeméti Kodály Iskola gimnáziumi osztályában érettségiztem, a Zeneakadémián pedig olyan tanároktól tanulhattam, akiknek tanári identitása még Kodály Zoltán és jeles tanítványai személyes jelenléte és zenepedagógiai filozófiája által inspirált környezetben alakult ki. Tanáraink többsége a kiválóságot magasan meghaladó zenei tehetséggel, tudással inspirálták növendékeiket, s mindezek mellett életre szóló elkötelezettséget alakítottak ki bennünk a zenetanári pálya iránt. Az ő zsenialitásuk késztetett engem is arra, hogy a nehézségektől nem mentes, de milliónyi örömet jelentő zenepedagógus pályára lépjek, és maradjak is rajta immár tizenhárom éve.
Ebben az interjú kötetben az olvasó találkozhat annak a generációnak iskolateremtő kiválóságaival, akik pályájukat az ötvenes években kezdték, és magas színvonalú művészi, tudományos és oktatói munkájuk eredményeként zenepedagógusok generációit nevelték fel. Találkozhat továbbá az olvasó az ő tanítványaikkal, akik közül sokan a közoktatásban folyó iskolai ének-zenei nevelés, a művészetoktatásban folyó elméleti oktatómunka, valamint az amatőr és professzionális kórusélet területeinek legjelesebb képviselői. Ők mindnyájan, a mai napig meghatározó egyéniségei a magyar zeneoktatásnak az alapfoktól a felsőfokig.
Az interjúkban mindannyian felidézik pályájuk alakulásának mérföldkő-jelentőségű eseményeit, vallanak zenepedagógiai munkájukról, az elért eredményekről, sikerekről, megosztják az olvasóval értékes gondolataikat zenepedagógiánk jelenlegi helyzetéről, és az általuk elképzelt jövőjéről is. Teszik mindezt megannyi bölcsességgel és hittel önmagukban és az ügyben, a magyar zenepedagógia ügyében, amelyet képviselnek.
A kötet célja, hogy példaként állítsa különböző generációk legjelesebb képviselőinek életművét és munkásságát elénk, utódok elé azért, hogy szilárd és biztos igazodási pontot leljünk a zenetanári és zeneművészi pálya oly sok, kihívással és buktatókkal teli útvesztőiben.
„A gyerekkel való
kapcsolat nagyon meghatározó”
(Papp Károlyné Papp Zsuzsa - Nagykőrös,
1941)
— Nagykőrösről indultál, mi volt a kezdő lépés?
Édesapám a Nagykőrösi Református
Tanítóképzőben tanított. Nagyon szerette a zenét. Az intézetben kiváló énekkar működött,
amelyet Márton Barna karnagy, zenetanár vezetett. 1938-39-ben Kodály Zoltán is
meglátogatta a kórust és számukra ajánlotta a Semmit ne bánkódjál[1] c.
művét. Én már alsó tagozatos koromban tagja lehettem az iskolai énekkarnak-
A süket sógor[2], a Bolyongás[3], a
Huszárnóta[4] c.
műveket énekeltük többek között, a karnagy Hartyányi Dezső volt. Műsorunkat a Magyar Rádió is felvette.
Zenei tanulmányaimat a
Nagykőrösi Zeneiskolában kezdtem, ez ma Weiner Leó Zeneiskola néven működik. Az
iskola megalakulásának évében iratkoztam be, a tanárom Geszner Jenő
zongoraművész volt. Innen a Szegedi Zeneművészeti Szakközépiskolába kerültem
zongora-karvezetés szakra, majd három év múlva itt a zeneszerzést is felvettem.
Varjú Irma, Holló Sándor, dr. Nagy István és Szatmári Géza voltak a tanáraim.
Ezekre a tanulóévekre igen szívesen emlékezem, mert tanáraimat szinte
szüleimként szerettem és tiszteltem. Igazi klasszikus, melegszívű pedagógusok
voltak!
A zenén kívül nagyon
érdekelt a biológia is, de eldöntöttem: zenész leszek, s felvételiztem a
Zeneakadémiára. 1959-1964-ig középiskolai énektanár, szolfézs, karvezetés
szakra jártam, Szőnyi Erzsébet, Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán, dr. Ujfalussy
József, Vásárhelyi Zoltán, Párkai István, Vajda Cecília és Hajdú Anna voltak a
tanáraim. Az addigi ismereteim növekedtek, tudásom kibővült, rendszerezetté
vált, szinte „zenei világnézetté” formálódott.
Ma úgy látom, hogy az
évfolyamon mindannyian lelkesek voltunk, igyekeztünk teljes mértékben a
zenében, a zenének élni. Hittünk a zenetanítás emberformáló erejében és
készültünk pedagógiai hívatásunkra.
Pezsgő szakmai életet éltünk, naponta jártunk koncertekre,
színházba.
Úgy éreztük, mindig
tanulni kell, tovább és tovább, kár bármit is kihagyni! Nagyszerű légkör volt akkor a Zeneakadémián!
— Azt mondod: volt. Ma már nem olyan?
Nem tudom, mert nem
tanuló vagyok ott. Eddig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetében
tanítottam, csak az ott tapasztaltakról tudok szólni. Sokszor úgy látom, mintha
nem harcolnának olyan komolyan a tudásért a mai hallgatók és talán a zene
iránti elkötelezettségük sem annyira intenzív. Néha fásultnak tűnnek, és nem
látják jövőjüket.
— A karvezetőkre is jellemző ez az érdektelenség?
Tapasztalataim szerint a jövendőbeli hallgatók közül sokan csak az utolsó
pillanatban döntik el, hogy a zenei pályát választják-e vagy sem. Néhányan gimnáziumból, s nem konziból
érkeznek, így egy-két alapvető dologgal itt találkoznak először. Vannak
hiányosságaik, melyek a szolfézs módszertan tanulásakor jelentkeznek, pl.
népzenéből, de az is előfordul, hogy a zongoratudásuk gyengébb, szerény a
műismeretük, elemzési képességük, stb.
Nem akarom bántani őket,
mert nagyon lelkesek, igyekeznek behozni a lemaradásukat. Nyitottak és nagyon
hatékonyan lehet velük dolgozni. Ami a legfontosabb, tanári pályára nagyon jó
adottságúak – voltak – már múlt időben
kell írnom, hiszen az utolsó főiskolai évfolyam 2010-ben végzett! Ezért nagyon
tisztelem így utólag is a felvételi bizottságot: szinte minden esetben jól
választottak a jelentkezők közül!
— Hogyan emlékszel vissza a tanáraidra?
Vásárhelyi Zoltán tanár úr már
az első tanév elején „elvarázsolt” bennünket.
November 7-én – egy politikai ünnepen – szerepeltünk az énekkarral. Olyan
csodálatos erővel adta át zenei elképzeléseit, annyira átható volt
személyiségének ereje, annyira szuggesztív volt, hogy alig tudtam a lábamon
megállni éneklés közben. A Polovec táncokat[5]
énekeltük Párkai tanár úr zongora kíséretével. Más alkalommal Antonio Lotti:
Crucifixus[6] éneklése
adott ilyen nagyszerű élményt.
Emlékezetes számomra Brahms Szerelmi dalkeringők[7]
előadása, a Kodály kórusműveké,
különösen az Öregek[8], a Jézus
és a kufárok[9], és a Mátrai képek[10] élménye
maradt meg bennem. Vásárhelyi Zoltán nagyon nagy művész volt!
Utolsó évben vezénylésre
is tanított. Szigorúan, következetesen és sokat követelően. A tiszteletet is
megkívánta a növendékektől. Nagyon jó átadó képessége volt a vezénylési
technikát illetően. Úgy érzem, ebben az időben fejlődtem a legtöbbet, mint
karvezető. Megtanította, hogy a zenét
hogyan kell helyes mozgással „előhívni,” Megtanultuk tőle mi az, ami előre
visz, mi az, ami gátol, mi az, ami nem azt eredményezi, amit kívánunk. Elemezte
a bal kéz szerepét, felhívta a figyelmet arra, hogy egy igazán jó karvezető ne üssön állandóan, de a fontos zenei
történéseknél erőteljesen avatkozzon be
a zenei megfogalmazás és hangzás érdekében!
Vajda Cecíliának
köszönhetem, hogy „kinyíltam”, mint karvezető. Nagyon kedves, intelligens, jól
fogalmazó egyéniség volt. Talán nem is a muzikalitása fogott meg elsősorban,
hanem az, ahogy pontosan el tudta mondani az instrukcióit. Pl. kérte, hogy
képzeljük el előre a tempót, első pillanattól tudjuk, hogy hogyan és hova
fogunk érkezni. Át kellett látnunk a műveket, a felépítésüket, a szerkezetüket,
a zenei effektusokat. Az óráit szisztematikusan építette fel attól függően,
hogy milyen adottságú volt a hallgató. A képességeinket és a lehetőségeinket
abszolút ismerte. Én egy 45 kilós vékony kislány voltam. Rendszeresen dolgozott
velem azért, hogy a zenei kifejezőképességem, mozgásom erőteljesebb legyen.
Mindent megmutatott: milyen tartással
vezényeljek, hogyan adjak avizót, hogy abban elegendő erő legyen. A végén
megkérdezte, hogy jónak érzem-e így. Mit
éreztem közben? Meg tudom-e ezt az érzést tartani, vissza tudok- e rá
emlékezni? Megmutatta, hogyan gyakoroljunk tükörben.
Egyébként ő akkor a
Magyar Rádió Kórusánál dolgozott, a zeneakadémiai kórust nem vezényelte. Vásárhelyi
Zoltán tanítványa volt, érezhetően azonos stílusban dolgozott vele.
Mindig elmentünk a
koncertjeire.
Bárdos Lajos tanár urat imádtuk. Romantikus és modern, XX. századi zeneelméletet
tanított. Rendkívüli pedagógiai érzéke volt, rendszerezett tananyagot,
élményszámba menő órákat kaptunk tőle. Személyre szólóan tudta évfolyamunk
különböző „egyéniségeit” szakmai feladatokkal ellátni. Emlékszem, egyszer egy
népdalt elemeztünk. A hangsorhoz érve megkérdeztem, miért nem re- pentaton? Erre akkor nem válaszolt, de a következő
órákon mindig elém tett néhány különleges hangsorú népdalt és választ várt a
hangsorokra vonatkozóan. Látta, hogy ez engem foglalkoztat és ezzel az
érdeklődésemnek megfelelően irányt szabott. Mindig megmutatta a zenében a
szokatlant, az újat, a modern művekben a régi stílusok jellemzőit. Rendkívül
élvezetesen tanított.
Nagy szeretettel
gondolok vissza kiváló humorérzékére, mellyel mindig hangulatossá tette a
zeneelmélet órákat. A húsz éves
találkozónkon fejből elmondta az évfolyam névsorát. Emlékezett olyan dolgokra,
hogy pl. Ó, magának a füzete akkor nem
volt egészen rendezett… Fantasztikus memóriával és nagy tudással
rendelkezett.
Gárdonyi Zoltán tanár úr ellenponttant tanított. Halk szavú, humánus ember volt.
Megint saját élményem jut eszembe: egy évig beteg voltam. Egyik órán a
tanteremben az ablak mellett ültem, ami nyitva volt. Odaszólt nekem: Zsuzsa kérem, nem fázik meg? Figyelt
ránk. Harmadéves koromban vezényeltem a
Jere bé, violám[11] c. művét. Tanácsaival sokat segített.
Ujfalussy tanár úr
lenyűgöző egyéniség volt. Mielőtt megszólalt volna, már olyan tudás és humánum
sugárzott az egész lényéből, hogy elkápráztatott minket. Igazi polihisztor
volt. Összhangzattant és esztétikát tanított. Idézett görögül, latinul. Bármit
elzongorázott fejből. Nagyon szerette a Varázsfuvolát[12],
rengeteget foglalkoztunk az Éj királynő d-moll áriájával. Minden
hangnemváltásra hozott példát Mozarttól Wagnerig, főleg az énekes irodalomból.
Schubert dalokból idézett olyan szerény arckifejezéssel, hogy mi azt olvastuk
le róla: bocsássátok meg, hogy ezt is
tudom… csodás volt! Nagyon szerettük. Fontos volt számára, hogy az órákon
aktívak legyünk, dolgozzunk. Óráin tulajdonképpen együtt gondolkoztunk,
beszélgettünk. Ma ezt talán interaktív órának neveznénk). Mindenkit be
tudott vonni a közös munkába. Mi, lányhallgatói soha meg nem tudtuk előzni őt
köszönésben, mindig előre köszönt.
Párkai István tanár úr nagyon népszerű, csinos fiatal tanár volt, nagyon tetszett
mindannyiunknak. Kargyakorlatot tanított.
Szigorú volt, sokat követelt. Véleményét őszintén, tárgyilagosan – néha
kicsit talán „keményen”– mondta el munkánkról, de ez nagyon jót tett nekünk.
Mindig igaza volt. Fantasztikus tudású, nagyszerű karvezető és kiváló
zongorista, bármit eljátszott. Ha Vásárhelyi tanár úr vezényelte az énekkart, a
zongorakíséretet mindig ő látta el. Az
évfolyam koncerteken és a diploma hangversenyeken is ő kísért.
Szőnyi Erzsébet tanárnő szolfézst – később szolfézs módszertant is tanított.
Szigorú és tartózkodó volt, de nagyon szerettük. Nehéz feladatokat adott,
nemcsak fülünknek és agyunknak, hanem a kezünknek, lábunknak is dolgozni
kellett! A lapról énekléseknél állandóan
változó kulcsokban olvastunk. A Tricíniákban[13] és az
ének-zongorás feladatokban hirtelen szólamot kellett cserélni. Nehéz volt,
sokat gyakoroltunk, de igyekeztünk „megküzdeni”. Amikor tanítani kezdtem,
rájöttem, hogy a tanításnál egyszerre sokfelé kell figyelni, mérőt adni, a
gyerekek éneklését segíteni – esetleg több szólamét egyszerre, zongorán kell
kísérni, stb. Ekkor értettem meg, miért tanította, követelte meg ő mindezt.
Szőnyi tanárnő az óráin állandóan jegyzetelt, mindent beírt egy füzetbe, mai
fejemmel gondolom, fontos pedagógiai feljegyzéseket készített rólunk is. Mindig
megkérdezte, ki akar felelni. Mindenki tudta, mikor és miből kell jelentkeznie.
Ha nem sikerült a beszámoló, kaptunk még lehetőséget. De a felelet alatt is
írt, figyelt.
A szolfézs órákon
zeneműrészleteket vagy kisebb műveket dolgoztunk fel. Sok, számunkra akkor
ismeretlen korabeli, külföldi vagy magyar zeneszerző munkásságát ismerhettük
meg dallamírás vagy lapról olvasás ürügyén.
Betekintést kaptunk a különféle zenepedagógiai módszerekbe, pl. a
Dalcroze módszerbe[14],
amelynek segítségével rengeteg kulcsváltásos gyakorlatot énekeltünk abc-s
nevekkel. Zenei lejegyzésként romantikus
és modern operarészleteket, Bartók művek részleteit diktálta – az énekszólamon
kívül a harmóniákat is le kellett jegyezni bizonyos idő alatt. Az általa írt A zenei írás olvasás
módszertana[15]
füzetek utolsó kötetei napi leckét jelentettek. Hasonlóképpen Kodály Zoltán
művei is.
Nagyon szorgalmas és
emberileg is összetartó évfolyamunk volt, azt hiszem, Szőnyi tanárnő is
szeretett bennünket. Páran már sajnos nem élnek közülünk: Ákoncz Ildikó, +
Barczán Bori, Béres Zsuzsa, +Borlói Kati, Dimény Judit, Halama Piroska, Ispán
Franciska, Nagy Kati, Pázmány Tibor, Rozgonyi Éva, Somorjai Paula, Szeles Ida,
Száyer Éva, Vértesi Judit, Zakariás Anikó.
— A zenei írás olvasás füzeteit később használtad a
tanításban?
Igen. Nagyon jól felépített anyag, példái kitérnek a szolfézstanítás különböző
ágaira, a ritmikára, a hangközökre, dallamolvasásra, belső hallásra,
kétszólamúságra. Egy-egy óra anyaga
kompletten tervezett, nagyszerű zenei példákkal, melyben a népzenétől a XX. század
zenéjéig sok-sok részlet megtalálható. Talán a dó kulcsok használata miatt nem
olyan népszerűek ezek a füzetek. A zeneiskolákban elsősorban a B-tagozat[16] tanulói
számára kitűnőek. Kiegészítő anyagként is lehet válogatni lapról olvasáshoz,
memorizáláshoz, diktáláshoz. Nem is értem, Szőnyi tanárnő olyan fiatalon,
gimnáziumi tanárként hogyan tudta ezeket a füzeteket összeállítani!
— Milyen anyagot használsz a tanításban?
Előképzőben Horváth Istvánné Csicsergő[17] c.
munkáját használom. Több szinten dolgoztatja a gyerekeket, nagyon jó és végre
színes, izgalmas tankönyv.
A később évfolyamokban
Dobszay László: A hangok világa[18]
köteteit tanítom kiegészítő anyagokkal. Jó a koncepciója, értékes anyagokat
használ. Nagyon szeretem a II. III. és a IV. köteteket. A gyerekek is szívesen
dolgoznak ezekből. Tartalmaznak néhány nagyon szép népdalt, különféle barokk és
klasszikus szemelvényt, amit örömmel énekelnek csoportjaim is.
A későbbi kötetek már kifejezetten a
klasszikus zene felé irányulnak. Jónak találom a III. kötet átvezető szerepét
más népek funkciós zenéjével. Sajnos, ebből a kötetből tanártársam legtöbbje
csak a magyar népdalokat tanítja. A IV. –V. kötet zenei szemelvényei
nagyszerűek. Élvezettel tanítom. Ezek után mit tehetnek a gyerekek? Remélem, át tudják venni tőlem ezt a
szeretetet!
Nem szabad elhallgatnom,
hogy sok kritika éri ezt a tankönyv-sorozatot. Elsősorban azért, mert több mint
40 éve készültek és nem „összevont” szolfézs órákra tervezte őket a szerző. A
szolfézs óra heti 2x45 perc, amit manapság egyszer kilencven percben tartunk
meg. Talán hiányoznak ábrák, táblázatok, amelyek a mai vizuálisan fejlett
gyerekeknek segítenének megérteni, hatékonyabban elsajátítani a hangközöket,
hangsorokat, a ritmikát, stb. Nem elég színes a kiállításuk sem. Mindezek
pótlására azonban fel lehet készíteni a tanárokat, tanárjelölteket. Módszertan órákon a hallgatókkal sokat
dolgozunk a megfelelő szemléltetésen, táblaképeken, a kiegészítő anyagok
ismeretén. Ezeken kívül sokszor frissítem az anyagot egy-egy – a tananyagban
nem szereplő – klasszikus, romantikus vagy modern művel, pl. Schubert dalokkal
vagy Bartók Mikrokozmosz[19]
sorozatából énekelhető művekkel, részletekkel, Benjamin Britten[20] és
Ralph Vaughan Williams[21]
dalokkal és egyebekkel.
— Nem gondoltál arra, hogy tapasztalataid alapján magad is
írj egy tankönyvet?
Nehéz felülmúlni mindkét
tankönyv-sorozat zeneiséget. Vannak ma kísérleti könyvek, de ezek javarésze
ennek a két sorozatnak az utánzatai. Én inkább a tantervek összeállításában
dolgoztam eddig. A tanítás zenei anyagát illetően nehéz helyzetben vagyunk. A
zeneiskolai hangszertanítást a műzene megismerésén, feldolgozásán keresztül
kell segítenünk. Ugyanakkor a népdalokat sem hagyhatjuk el, mert részben ez a
zenei anyanyelvünk, másrészt sok segítséget ad a népdalok muzikális éneklése a
tanulók kifejezőkészségének, formálási lehetőségeinek kibontakoztatásában. Sok
mindent megtanul ezen keresztül a gyerek könnyedén, ami a hangszeres tanulását
érzelem gazdaggá teszi, vagy teheti.
Az új tanterv megalkotásakor kérdés volt
számunkra, hogy megtartsuk-e vagy sem a népdalanyagot, ugyanis a szolfézs
tanítása várhatóan négy évig tart, tehát a tananyagot valahol csökkenteni
kellett. Megtartottuk, mert a magyar népdal életben tartásáért harcolnunk kell.
Ez szent kötelességünk és ezek nem nagy szavak!
Sokan azt hangoztatják,
hogy a gyerekek nem szeretik a népdalokat. Bizony lehet, hogy tanításunk első
néhány évében a népdal élménye megszürkül. Sokat szolmizáltatjuk és ez nem jó!
Viszont a későbbi évfolyamokon lehet tanítani a díszített népdalokat
élményszerűen. Nem tudom elmondani, milyen örömmel éneklik a gyerekek! Ebben az
életkorban a zenei igényesség kezd kiteljesedni és az érzelmi kinyílás is
jellemzővé válik, tehát itt szerencsés ez az „újratalálkozás!”
A műzenei anyagot már az
első évfolyamoktól kezdve alaposabban, számszerűen is emelve szeretnénk
tanítani. Ebben is csak az igényes, értékes zenére kívánunk támaszkodni.
Sajnos, valószínűleg a
szolfézstanítás hivatalosan is négy évre korlátozódik. Nagyon nehéz feladat
négy év alatt megalapozni a növendékek elméleti tudását, amely segítséget ad
hangszeres tanulmányaikhoz, hogy a tanuló négy év után kiművelt készségekkel,
zenei gondolkodással rendelkezzék, legyen zenei műveltsége, szeresse a zenét és
váljék igényes, „értő” zenehallgatóvá!
13-14 éves korban
szintetizálódik gondolkodási képességük, az eddig elemenként tanult dolgok
összefüggéseit szívesen, örömmel ismerik fel és alkalmazzák. Ekkor éreznék igazán a szolfézs tudás
hasznát! Sajnos a hangszeres tanárok nem támogatnak bennünket abban, hogy a szolfézs tanulása hat éven át tartson.
Féltik a gyerekek kevés szabadidejét. Pedig egy hangszeres előadásban azonnal
megérezhető, hogy az előadó érzi-e, tudja-e a dallami, harmóniai, formai történéseket!
— A népdalokat eredeti előadásban megmutatod a
tanítványaidnak?
Igen. Érzem a kérdésedben, hogy kíváncsi vagy az eredeti népi előadások
gyermeki reakciójára. Bizony eleinte próbálkoznak a „kinevetéssel”, aztán ahogy
megismerik azt az élethelyzetet, amelyben a dalok születtek, a fonót, a
kukoricafosztást, megszeretik és megszokják. Ez a tanáron múlik. Jó lenne, ha a
zeneiskolai szolfézstanítás keretében évente egyszer-kétszer táncház
foglalkozásokra is sor kerülne!
— Hogyan lehet meglátni egy fiatalon, hogy jó tanár lesz-e
belőle?
A főiskolai hallgatókon?
Módszertan órákon ezt még nem lehet eldönteni. Ha a saját életutamat
végigkísérem, nálam is később dőlt el, hogy jó tanár leszek-e vagy sem. A
Zeneakadémia elvégzése után úgy éreztem, felkészültem a tanításra. Ma már
tudom, hogy akkor még mennyire keveset tudtam, főleg a gyerekekről!
— Tehát nem így születtél?
Nem lehet így születni. A hallgatók sem így születtek. Először is sok mindent
meg kell tanulni a tanítással kapcsolatosan, majd tanári önismeretre kell szert
tenniük a gyakorlati munka során. Meg kell figyelniük önmagukat, hogy milyen
típusú egyéniségek vagyunk. Közlő, akadémikus jellegű, túlmagyarázó, gyakorlati
jellegű? Szeretetteljes, flegma, bántó? Van olyan hallgató, aki azonnal azonosulni
tud a gyerekekkel és az ő „nyelvükön” tanít, kialakul a megfelelő kapcsolata a
tanulókkal. Van, akinél ez nem adottság,
de felismeri hiányosságait és erősíti önmagát. Először mindig ezt elemezzük.
Megbeszéljük, hogy ki mire, mennyire képes és hogyan kell „alakítani” tanári
munkáját, miben tud erősödni, mi az, amiben meg kell változni. Ez a tanári
oldal. A másik oldal, a gyerekek oldala.
Mindig az ő szempontjaikat kell figyelembe venni, azaz gyermek
centrikusnak kell tanítani. A munka során lehetőleg észrevétlenül aktivizálni
kell őket, velük kell észrevetetni, felfedeztetni a zenei jelenségeket, velük
kell megfogalmaztatni, feldolgoztatni ezeket. Így a munka sajátjukká
válik. Minden tanulóval egyénileg is törődni
kell, azonnal észre kell venni a legkisebb eredményességet is. Ha a tanulók
látják, hogy a tanár velük örül, megnyerjük őket.
Zenét tanítunk, tehát a
muzikális, szép éneklés, zeneileg helyes megszólaltatás lehet csak célunk. Meg
kell mutatni a szépet, javítani kell, dolgozni kell érte, és az eredmény
lelkesíti a tanulókat. Az értelmes munkát szeretik a gyerekek is, a tanárok is!
A tudatossá váló tanári munka a későbbiekben nagyon fontos és óriási fejlődést
eredményezhet! Ezek a fő „szabályok”.
— Van olyan hallgató, akin meglátod, hogy sosem lesz belőle
tanár?
Kevés, de volt már
ilyen. Nem hagyom, nem vagyok az a típus, dolgozom vele, várok… De volt olyan
is, akinek lazasága láttán kitörtem, és keményebb stílusban mondtam el a
véleményemet – talán ez hatott. Van olyan egyéniség is, aki
nehezen tud szeretetteljes légkört teremteni maga körül. Módszertanilag jól,
okosan tanít, fogalmaz, de zárt, hideg légkörben dolgozik, ugyanakkor
csodálkozik, hogy az óra nem eredményes.
Nem jut el odáig, hogy pl. egy érintéssel megsimogassa a gyerekek fejét. Az érintés néha nagyon fontos! A gyerekkel
való kapcsolat nagyon meghatározó. Személyes érzelmi, intellektuális
kapcsolatot kell teremteni. Ez elengedhetetlen. Talán nem is a szakmai vagy a
módszertani tudás a legfontosabb, hanem a jó kapcsolatteremtő és -átadó
képesség.
— Hogyan kezdted a pályádat?
A diploma megszerzése
után először népművelői munkakörben helyezkedtem el. E tevékenység segítette
életem további alakulását, itt tanultam meg különféle programok szerkesztési,
szervezési munkáit és formálódott a kapcsolatteremtési és előadói képességem. A
tanítás hiányzott, ezért 1967-ben zeneiskolai zongora- szolfézstanári állást
vállaltam vidéken: hivatalosan a Váci Járási Körzeti Állami Zeneiskolában,
amely először Fót Központtal kezdte meg működését, majd a központot Dunakeszire
helyezték át. Ebben a zeneiskolában az első években sok segítségre volt
szükségem. Ma is példaként emlegetem, hogy a kezdőtanárok munkája irányító
figyelem, szakmai példaadás, emberi törődés nélkül nagyon nehéz. Ez a Zeneiskola
minden lehetőséget megadott számomra. Igazgatója, Varsányi Lászlóné rendkívül
humánusan, nagyszerű vezetői érzékkel és szakmai felkészültséggel irányított
bennünket és olyan légkört tudott kialakítani, ahol tanártársaimmal alkotó
módon dolgozhattunk. Mindig jutott idő arra, hogy problémáinkat megbeszéljük. A
tanítási munkám „alapelveit” egész életemre meghatározták az itt töltött évek.
A későbbiekben egyre inkább a szolfézstanítás töltötte ki az óraszámomat. Az erre a pályára készülő tanulók nagy száma
létrehívta szolfézsból is a B-tagozatot, az emelt szintet, amelynek
kialakítását örömmel vállaltam.
A felelősségérzet mindig
meghatározta munkámat, igyekeztem elsősorban módszertani szempontból minél többet
tanulni. Profant Istvánné Vesztróczy Judit volt a szolfézs szakfelügyelőm.
Nagyszerű továbbképzéseket tartott és óralátogatásaival, tanácsaival segítette
fejlődésemet.
Később Pest megyében
szolfézs szaktanácsadói munkát is elláttam.
Igyekeztem a bizalom és a hitelesség, a szakmaiság légkörét megteremteni
a kollegák körében. Magam is sokat tanultam a látogatott tanárok munkájából!
A Dunakeszi
Zeneiskolában 25 évet töltöttem. Utolsó ottani éveimben a volt tanítványokkal
már mint tanártársakkal dolgoztam együtt. Amikor eljöttem, azt mondtam, hogy a
szívem fele ott maradt. Ma is nagy szeretettel gondolok erre az iskolára!
1995-ben Budapestre
kerültem. Kovács Kálmánné vezető szaktanácsadó hívott, hogy a fővárosban
folytassam a szaktanácsadói munkát. A XX. kerületi Lajtha László Zeneiskolában
tanítottam. Felkérést kaptam a Zeneakadémia Budapesti Tanárképző Intézetétől
először gyakorlatvezető tanári, később emellett a szolfézs-módszertan előadói
munkára.
Részt vettem a
zeneiskolai szolfézs tanterv elkészítésében is, nagyszerű szakemberekkel
dolgozhattam együtt: Dobos Lászlóné, Móriczné Kolláth Márta, Nógrádi László,
Spiegel Marianna kollegákkal.
Jelenleg – nyugdíj
mellett – még továbbra is óraadóként dolgozom a Liszt Ferenc Zeneművészeti
Egyetemen és tanítok a Ferencvárosi Ádám Jenő Zeneiskolában.
— Van baj ma a zeneiskolai oktatással?
Igen. Ott is értékválság van, mint annyi más helyen. Mások a gyerekek is. Sok
minden van körülöttük, számítógép, tévé, diszkó és egyebek. A legtöbb családban
más típusú zene hallgatása a szokásos. Így élmény szinten ők is mást várnak az
iskolai énekóráktól, illetve a zeneiskolai szolfézs óráktól. A sok ingertől figyelmük szerteágazó, kevés
ideig leköthetőek. Szórakozásaikban
sokszor nincs kialakult értékszemlélet. Mozgékonyak. Nehéz őket értelmes
munkával figyelemre szoktatni. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy más anyagot kell
tanítani az iskolákban, pl. könnyűzenét.
Úgy érzem, nem az a fő
kérdés, milyen anyagot adjunk a gyerekeknek, hanem az, hogy eleve megadjuk-e
nekik azt a lehetőséget, hogy sokféle zenével ismerkedjenek meg – már
kiskorukban. Hallanak-e komolyzenét, népdalt, vagy csak „bum-bum” zenét
háttérként. Természetesen a jó és értékes könnyűzenét nem kívánom lebecsülni!
Óriási a média felelőssége ebben!
Énekelnek-e a
gyerekek? Óvodában énekelnek, játszanak
magyar gyermekdalokat, Gryllus-dalokat, tehát a könnyűzene értékes részét is
kapják. Komolyzenét szinte sohasem, tisztelet a kivételnek. Az alsó tagozatban
nagy a törés, ott kezdődik a nem éneklés. Ennek okait most nem részletezem.
Később már nehéz újra éneklésre szoktatni őket! Sokan a mutálásra hivatkoznak,
de ezzel csak áltatjuk magunkat!
A másik baj az, hogy
kevésbé szeretnek gondolkodni a gyerekek. Sok a tesztszerű feladat a
közismereti iskolákban. Az is nagy baj,
hogy leszoktatjuk őket a munka öröméről. Az a véleményem, hogy az oktatásban
tanulni és dolgozni is meg kell tanítani a gyerekeket. Az eredményesség örömét
is át kell, hogy éljék, mert ez lendíti tovább munkájukat. Pl. szolfézsórán: ha
egy kétszólamú mű szépen megszólal, mindenki mindig ezt szeretné énekelni.
Pedig nehéz és kitartó munkával jutottak el eddig!
— Mit lehetne tenni?
Jónak tartom a sok játékot az előképzőben, ez a legjobb módszer az
életkorukhoz. Nagy mozgásigényük van,
jobban átélik a dalokat, számukra ez még összművészet.
A szolfézs órákon az alsóbb évfolyamokon sokat
kell(ene) játszani, mozogni.
A népdalokhoz egyszerű
táncformákat lehet kitalálni. A ritmusjátékok is színesítik az órákat. Nem
vesznek el sok időt, a gyerekek szeretik. Színes dolgokat kell eléjük tenni,
apró eszközöket, amivel szívesen foglalkoznak. Élni kell a zenehallgatás
lehetőségeivel is, a vetítésekkel, DVD, számítógép használattal. Mert otthon is
ezt kapják, ami ennél kevesebb, az unalmas lehet. Jó eszközök kellenek.
A módszerekben is
váltani kell: hiszen nehezen ülnek az órákon, pláne, ha az összevont – 90
perces – óra. Rejtvények megfejtése, játékos számonkérés, csoportok vetélkedője
mind-mind jó eszköz.
Az oktatás minőségét
növelni kell. Sok fásult, megszürkült szolfézstanár van, mert nincs a helyén a
zeneiskolákban ez a tantárgy. A normatíva rendszere, a finanszírozás, a
színpadképes, mutatós dolgokat szereti. Tánccsoport, zenekar, hangszeres
hangversenyek ezek. A szolfézs ebben hátrányt szenved. Ha az igazgató művelt
muzsikus, akkor tudja, hogy a szolfézstanítást a kívánt szinten életben kell
tartani. Az igénytelen szolfézstanárokat el lehet küldeni, mert sorban állnak a
jól képzett, fiatal tanárok. Az oktatás színvonala az iskola felelőssége! A
szolfézstanárnak jó kapcsolatot kell kialakítani a hangszertanárokkal.
A szülőket meg kell
hívni bemutatókra, év végi összefoglaló órákra. Sok szülő nem is tudja, miért
tanulnak a gyerekek elméletet. Együtt kell dolgozni!
Fontos lenne a kétszakos
zenetanárképzés: szolfézs és hangszer egyszerre. A végzett tanárok jobban el
tudnának helyezkedni, és a tanár mindkét szakon eredményesebben dolgozna!
A szolfézstanulás nagyon
fontos, mindent meg kell tenni az eredményességéért! Hiszek ebben. Lehet, hogy konzervatívnak
tartasz...
— Dehogy! Csodálom a hited!
Dr. Fehér Anikó
* * *
Papp Károlyné Papp Zsuzsa
tapasztalatai
a zeneiskolai
szolfézsoktatásról
Alapelvek
A gyermekek szeretete.
Csak szeretetteljes légkörben, oldottan, humorral lehet a következetes
munkát megvalósítani. Az órákra készülni kell. Soha nem lehet ugyanazt az
anyagot ugyanúgy tanítani. Az eredményesség titka a tanulók aktív „bevonása” a
tanítás menetébe. Nekik kell megfigyelni dolgokat, tanulságokat levonni, a
szabályszerűségeket, az újdonságokat megtalálni, megfogalmazni. Véleményük megbeszélésével mélyebbé válik
érdeklődésük, fejlődik fantáziájuk, kifejező képességük.
A szolfézs nem könnyű „tantárgy”, mert kreatív, szinte azonnali alkotó
munkát igényel a tanulóktól. A zenei írást, hallásgyakorlatot, lapról olvasást
nem lehet előre „betanulni”, a növendéknek ezt adott helyzetben egyedül kell
megoldania. Ezek zenei megoldására rengeteg gyakorlással, a zenei készségek automatizmusának kialakításával, az ismeretek elmélyítésével, alkalmazni
tudásával kell felvértezni tanulóinkat.
Meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy a legkisebb eredménynek is
örüljenek a szolfézs órán: egy hangköz vagy hangzat sikeres meghallásának, egy
rövid dallam memorizálásának, leírásának, egy formai elem felismerésének, stb.
ugyanúgy kell örülni, mint egy hangszeres darab megszólaltatásának.
Az apró sikerek örömét együtt kell velük megélni, érezniük kell a
gyerekeknek, hogy tanáruk érzelmileg is „velük van”! Ez lelkesíti, érdekeltté
teszi őket a „szolfézs ismeretek” megtanulásában.
Tudni kell, hogy a zenei ismeretek, hallásgyakorlatok mind csak eszközök
a zene aktív megismeréséhez és megszerettetéséhez. A végső célunk a zenei gondolkozás
kialakítása, mely birtokában tanulóink hangszerükön is helyesen, stílusosan
tudnak értelmezni, megszólaltatni műveket vagy éppen értően, örömmel hallgatni
egy-egy zeneművet.
Fontos, nem
elhanyagolható terület a gyakorlati tanítás vezetése és
a szolfézs módszertan tanítása.
Életem egyik legnagyobb ajándékának tekintem, hogy tanárjelöltekkel
dolgozhatom. Részt vehetek szakmódszertani tudásuk, tanári értékeik
megalapozásában, kialakításában.
Munkámban mindig arra törekedtem, hogy a kodályi elvekhez hűen, a szakmai
tudás és a gyakorlat birtokában elkötelezett tanárokat „neveljek”, akik készek
hagyományaink, zenei- és egyetemes kultúránk, módszertani alapjaink értékeinek
megőrzésére, továbbfejlesztésére és értékmegőrző változtatásokra is. A legfontosabb
tudni azt, hogy a szolfézstanítás zenetanítás! Zenéből kell kiindulni és a
zenéhez kell visszaérkezni! A szakmai képzés mellett gondot fordítok arra, hogy
a hallgatók ismerjék meg önmagukat: tanári alkatukat, lehetőségeiket, és tudják
azt megfelelően csiszolni, alakítani.
Nemcsak tanítani kell, hanem meg kell ismerni a rájuk bízott tanulók
képességeit, tulajdonságait, érzelmileg azonosulni kell velük és minden
gyerektől a saját képességei által kialakítható tudásszintet kell elvárni. Mindig hangsúlyozom, hogy a tanári pályán a
kiváló szakmai tudás csak akkor érvényesül, ha kiválóan tudjuk azt a tanulók
felé alkotó légkörben közvetíteni!
A szolfézstanítás, tanulás helyzete ma nehéz.
Az értékvesztés nálunk
is jelentkezik. Utcazene, világzene, pop-zene? Vajon ezt kellene tanítanunk?
A baj gyökere az, hogy a
gyermek nem kap megfelelő zenei „lelki táplálékot”. Nincs választása,
beleszületik egy kommersz zenei világba és a fogyasztója lesz. Már a második generáció nő fel ebben a
közegben, így otthonról is csak kevés zenei értéket kap a mai gyermek. Miért nem énekelnek gyermekeink? Fájó, hogy ettől a természetes önkifejező
lehetőségtől megfosztjuk őket!
A népdalnak fontos
szerepe van a szolfézstanításban.
A magyar zenei anyanyelv megismerése, művelése az általános iskolai
énektanítás feladata.
A zeneiskolában is szükség van
erre, de itt elsősorban a műzenei ismereteket kell hangsúlyoznunk. Ugyanakkor
felelősséget kell éreznünk, tennünk kell a magyar népdal életben maradásáért.
Az a vád, hogy nem szerettetjük meg a tanulóinkkal a népdalokat, sokszor jogos.
Nem szabad a népdalokat állandó szolmizáltatással lejáratni, az élményszerű
éneklést meggátolni. A relációk, abc-s nevek bevésésére vannak különféle
gyakorlatok, azokat kell használni. A
népdaléneklés maradjon élmény!
A Kodály-koncepció szerepe.
A kodályi elvek ma is
helytállóak: az éneklés, az „értékes zenei táplálék”, a zene személyiségformáló
ereje – sőt a zenetanulás transzfer hatása gazdagítja – gazdagíthatná egész
oktatásunkat. Az eszköz, a szolmizáció, amit a kezünkbe ad a tanításhoz, óriási
segítség! A zeneiskolai szolfézstanítás is ezekre a pillérekre épül. Meggyőződésem, hogy a szolmizációt azonban
csak addig szabad alkalmazni, ameddig igazán szükséges.
Mindig is foglalkoztattak
a továbblépés kérdései. Hogyan tanuljunk meg pl. egy-egy XX. századi
szemelvényt? Meddig szolmizáljunk, hogyan tudjuk lassanként elhagyni, hogyan
fejlesszük a belső hallást olyan fokra, hogy „halljuk, amit látunk és lássuk,
amit hallunk[22]”
Ezért pl. sokat foglalkozom Bartók Béla Mikrokozmosz[23] c.
művéből való részletek énekeltetésével
(abc-s nevekkel) a magasabb osztályok szolfézs óráin.
A szolfézstanításban más kérdések is
elgondolkoztatnak:
- hogyan tudjuk
tanulóinkat értő zenehallgatásra nevelni, a zenehallgatást állandó művelődési
igénnyé alakítani?
- hogyan tudjuk a
zenélés örömét hosszú évekig megtartatni?
A szolfézs tanulás éveit szeretnék a zeneiskolákban
csökkenteni.
Ezt a gyerekek kevés
szabadidejére, valamint a zenekari- és énekkari munka fontosságára hivatkozva
teszik. Természetesen szerintem is szükség van minél több gyakorlati
muzsikálásra. De nagyon nehéz arra igent mondani, hogy éppen abban az
életkorban fejezzük be a szolfézstanulást, amikor az ismeretek „egésszé”
állnának össze, amikor a tanulók gondolkozási képessége már fejlett az
összefüggések felismerésére, alkalmazására!
A szolfézstanulás után lehetőség van a
zeneiskolákban a zeneirodalom tantárgy választására. Ebben a körben is
feladatnak tartom a kialakított készségek szinten tartását, fejlesztését,
különösen az éneklés aktív szerepét a művek feldolgozásában, megismerésében!
Az iskolák vezetőinek komoly feladata van.
Eddig elsősorban a
tanári munkáról és annak felelősségéről szóltam. Feltétlenül fontosnak tartom az iskolák
vezetőinek szerepét is az elméleti oktatás megszervezésében. Az az iskola
mutatja meg a helyes utat, amely a szolfézstanítást megfelelően, egyenrangúan
kezeli. Az iskola az elmélet és gyakorlat egységét jelenti, egyik sem kerülhet
elsődleges helyzetbe!
Sok jó szolfézstanárra
van szükség! Ahol hiányosságok vannak, nem megfelelő, nem eredményes vagy éppen
negatív érzelmeket mozgat meg a szolfézstanítás, meg kell találni a változtatás
lehetőségét.
A gyerekek, a jövő nemzedéke,
megérdemlik, hogy élményszerűen adjuk át nekik az elméleti tudást és a zenei
(egyetemes) kultúránk értékeit. Meg kell teremtenünk számukra azt az alapot,
melyre felépülhet érzelmi gazdagodásuk, ízlésük, értékszemléletük,
zeneszeretetük!
* * *
„AMI SZÓL, AZ SZÓL!”
(Záborszky József - Tokaj,
1918. XI. 10.)
Amikor felhívtam – annak ellenére, hogy évek óta nem találkoztunk – nem azt kérdezte miért keresem, hanem hogylétemről, munkámról, családomról érdeklődött. Csak sokára tudtam elmondani: minden jót kívánok 90. születésnapjára. Ő az az ember, akinek - nem túlzok, ha azt mondom: emberek százai köszönhetik azt, hogy rájöttek arra, hogy a zenész mesterség a hivatásuk, vagy azt, hogy egy bármilyen szakma művelése mellett milyen nagyszerű dolog a muzsikálás. Mert az teszi teljessé az életet. Végezzük ezt a megélhetésért, vagy csak úgy, szerelemből.
Záborszky József hegedűművész, karmester, zenetanár neve legenda nemcsak a XIV. kerületben – mert ott mindenképp! – de országszerte, sőt határainkon túl is. Ő az, aki még most is összekacsint a dédunokája korú fiatallal, szövetséget köt vele, hogy együtt birkózzanak meg egy-egy zenei feladattal. Ezt tudja és tudta is mindig: belebolondítani a muzsikálásba az embereket. A két saját fiát is, ahogyan aztán nemzedékek sorát. Olyan termekben vezényelte fiatalokból álló zenekarát, amelyekről ők nem is álmodtak. És olyan műveket tanított be, amelyekbe igazi, végzett szakmabéliek is bátortalanul fognak bele.
Születésnapja utáni délelőtt beszélgettem vele.
— Milyen volt a tegnapi ünnepség?
— Tegnap voltam
kilencven éves és az iskola apraja nagyja köszöntött. Először Kodály
Nagyszalontai köszöntőjével[24],
amit Tőkés Mária Tünde igazgatóhelyettes-karnagy vezényelt. Nagyszerű hangulat
volt. Utána
— Tokajban született. Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorra?
Édesapám igazgató tanító volt, alkotó ember, amit mi is örököltünk tőle. Ő gyűjtötte össze pl. a pénzt a tokaji templom felépítésére. Az iskolát is felvirágoztatta. Kilencen voltunk testvérek. Rettentő büszke volt ránk, sajnos 53 éves korában halt meg. Édesanyám nagyon talpraesett nő volt, olasz származású, úgy dolgozott, hogy mind a kilenc gyereknek diplomája lett. Volt köztünk zongoratanár, gazdasági szakember, több tanító, több énektanár, iparművész, én voltam az utolsó előtti a testvérek között. Debrecenben kezdtem hegedülni, negyedik elemista koromban. Az első évben kaptam száz pengő tandíjmentességet. Ez elég sok, hisz akkor csak tíz pengő volt a havi tandíj. Ezután Szeghalomra mentünk, a bátyám ott volt állásban. Egy év után visszaköltöztünk Debrecenbe és ott jártam gimnáziumba a Piaristákhoz. ’35-ben költöztünk föl Pestre. Akkor kerültem a Zeneakadémiára hegedű szakra.
— A Liszt tanítvány, aki aztán Bartók tanára lett, vagyis Thomán István leánya volt a tanára…
Az első hegedűtanárom Thomán Mária volt. Ő Karl Fleischnél végzett Londonban. Emiatt Hubay mellőzte őt, mert ő egy más iskolát képviselt. Thomán Máriának agytumora lett, ugyanaz az Olivekrona[25] operálta, aki később Karinthy Frigyest[26]. Sajnos Thomán tanárnő három év múlva meghalt, én akkor Országh Tivadarhoz kerültem, akinél, 4 zeneakadémiai osztály végeztem el. Nekem akkor már komoly művészi ambícióim voltak, de még nem volt karmesterképző. Így Kókai Rezsőhöz kerültem zeneszerzés szakra, akkor azonban már háború volt. 1941-ben nem volt felmentés, behívót kaptam Kassára. Négy és fél évig katona voltam. A kettes tüzérosztályba kerültem gépkocsizó tüzérnek. 1942-ben kiküldték a frontra az osztagunkat, de előző este az ágyúkerék elkapta a sarkamat, és eltört. Kórházba kerültem. A műtőasztalon ismerkedtem meg a feleségemmel, Borikával, ő gipszelte be a lábamat. Segédszolgálatos lettem utána.
Viszont el tudtunk bújni bajtársaimmal az orosz hadsereg
elől egy erdőben, mert ők még nem jöttek föl a hegyekbe, csak a főutakat
pásztázták. Egy hétig a hegy tetején szántottunk-vetettünk, segítettünk a hadműveleti területen élő osztrák
parasztoknak is. Egyszer csak azt hallottuk, hogy kitört a béke, nyugodtan
mehetünk haza. El kell hogy mondjam, hogy mielőtt hazaindultunk volna, én vettem hat lovat, mert nagy volt a család,
akkor éppen tizenhárman voltunk. Három kocsival elindultunk tehát hazafelé. Az
első nap simán ment, találkoztunk ugyan oroszokkal, de ők még nem bántottak
minket. Második nap reggel a két legjobb lovunkat azonban „kiakasztották”.
Mentünk tovább. Tíz perc múlva azonban betereltek egy kis faluba, ahol foglyok
álldogáltak csoportokban, sírdogáltak. A nővérem férje jól beszélt oroszul,
mert hét évig orosz fogságban volt, azt javasolta, mondjuk azt, hogy jugoszláv
menekültek vagyunk… Az oroszok lenyelték ezt. Engedtek tovább, de ők is
leakasztottak két lovat. Kettő maradt a hatból, s amikor egy kicsit végre
lazult a helyzet, elindultunk haza. Tíz nap alatt értünk föl Pestre. Állandóan
kerültünk, nem mentünk arra, ahol a foglyokat szedték.
A nővéremnek volt Rákosszentmihályon egy háza, egyszer kimentem hozzá. Bekötöttem a lovakat, és elkezdtem fuvarozni. Alig volt a városban ló. Nagy kincs volt az! Minden nap Isaszegre jártam fáért, azzal kereskedtem, de nagyon rosszul! Nem követtem az inflációt! Nem haladtam az árakkal. Abba kellett hagynom ezt. Aztán vettem megint hat lovat. Nagyon szerettem a lovakat gyerekkorom óta. A családban nálunk sok lány volt. Mikor kezdtek sorban férjhez menni, stafírungot kellett nekik adni.
Még zeneakadémista koromban elhelyezkedtem a Vám[27] igazgatóságnál, mint vámtiszt. Nagyon jó fizetést kaptam. Mint egy miniszteri tanácsos. Ez mind a családi kasszába ment, de az olyan volt, mint egy lyukas zsák. A vámigazgató egyszer azt mondta nekem, csináljak egy énekkart. Akkor az volt a divat, hogy valami közösségi munkát kellett végezni. Száztagú énekkar lett. Mindenki inkább énekelni jött, mint szemináriumra. Olyan jó kórus lett, hogy Kleiber a IX. szimfóniát[28] velünk énekeltette. Kiegészítettük az énekkarát. Ő Ferencsik jó barátja volt. Utána a vámigazgató azt mondta: csináljak egy zenekart. Adott rá pénzt. Olyan zenekart csináltam, hogy még az Operából is szívesen jöttek kisegíteni. Fizettünk nekik. Volt pénz. Nagyon jó zenekar lett. Nagy produkciók voltak.
Sok irigyem lett. Meguntam a sok furkálást és letettem a pedagógusi vizsgát egy év alatt. Ekkor mentem az I. István Gimnáziumba, 1954-ben. A többit tudod…
Megalakult az István-zenekar és újra indult az énekoktatás Kodály közbenjárására. Később Kodály feleségével, Sárikával együtt gyakran megfordult a zeneakadémiai koncertjeinken.
— Az István gimnáziumban végzett munka nem mindennapi volt. Mivel tudta elcsábítani a gyerekeket?
Van olyan tanár, aki vonzza a gyerekeket, s van, aki taszítja. És én sosem úgy viselkedtem, mint egy tanár, hanem mint egy barát. Sok bajom volt azonban a matematika tanárokkal, mert ők nem nagyon szerették, féltékenyek voltak, hogy a gyerekek a matek mellett milyen szépen muzsikálnak. Le akarták csökkenteni az énekkar létszámát száznegyvenről harmincötre. Ezután sorra kaptuk a külföldi meghívásokat is.
— Milyen karmesterekkel dolgoztak együtt?
Ferencsikkel, Kórodival, Brenton Langbeinnel, a bázeli Kamarazenekar koncertmesterével, akinek egy Stradivari-hegedűje volt. Mielőtt meghalt, azt kérte, a temetésére szánt koszorúpénzt küldjék az István zenekarnak. Mennyi hangszert vettem belőle! Aztán Pekka Haapasalo. Az ő révén került ki István fiam Finnországba.
Mikor a Vám-nál voltam, egyesült a Vám és a Pénzügyőrség. Nekik volt egy nagy fúvószenekaruk, ahol engem neveztek ki főzeneigazgatónak. 1950-ben tartottam egy értekezletet, jött a rendőrség, letartóztattak. Egy hétig bent tartottak, közben mást tettek a helyemre az állásba. Két hétig voltam munka nélkül, aztán hét állásajánlatot kaptam. A pékeknél még egy citerazenekart is vezettem. Minden alkalommal egy gyönyörű kalácsot, meg friss kenyeret is adtak. Vezettem én tanácsi énekkart, a Szakszervezetek Országos Tanácsának zenekarát is, még a mérnökök zenekarát is vezettem, reggel héttől fél kilencig. Mindig ott voltak pontosan, de közben vittem tovább a Vám zenekart is. 1962-ben meghívtak Gyöngyösre zeneiskolai igazgatónak. Nem nagyon akartam, de mégis elvállaltam. Három napot voltam ott hetente, hogy ne kelljen az István Gimnázium Zenekarát fölszámolni.
— 1968-ban beindult a XIV. kerületi zeneiskola…
Igazgatónak neveztek ki, amely nagyon sok munkát jelentett, egyre ragyogóbb eredményekkel. Az irántam folytatott hadjárat következtében azonban egyetlen növendékünket se vették fel a konziba vagy a Zeneakadémiára. Ezért sikerrel megpályáztam a konzervatórium létesítését: 1989-ben beindulhatott a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola Antall József[29] néhai miniszterelnök úr segítségével, aki tanártársam volt az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc leverése után az Eötvös Gimnáziumban. Annak idején ő ott minden énekkari próbámat végighallgatta. Volt ott az iskolában egy párttitkár, aki mindenkit feljelentett. Én voltam a tizenharmadik. Pisti fiam[30]10 éves volt, Káli[31] körül. Jöttek házkutatásra. Még a matracokat is megnézték. Röpcédulákat kerestek, semmit sem találtak, mégis bevittek. Mikor bevittek, mondtam a rendőr főhadnagynak: ugye tudják, hogy engem nem tartóztathatnak le! Hogyhogy? Mert én a Vám őrségnél főhadnagyi rangban vagyok. Miért, maga nem tanár? Mondom: az is! Hazafelé már Volgával hoztak. Akkor Antalt is kiengedték.
— Hogyan válogatta a kollégákat? Kiket hívott?
Kovács Dénest, Banda Edét, Vermes Máriát is meghívtam, nagy tapasztalatú és nagynevű tanárokat. Persze fiatalokat is. Az első igazgató Pisti fiam volt, 1985-ben váltotta őt Kálmán.
— Ön mit tanított?
Hegedűt és kamarazenét. Akkor még csak három zenekar volt, az egyiket én vezettem.
— Közben azért van itt egy zeneszerzői pálya is!
Sokat írtam. Írtam egy művet pl. Szent Erzsébetről[32]. Arról szól, hogy Szent Erzsébet beteg lett és meghalt. Felkerült a mennybe, de Szent Péter visszaküldte, hogy keresse meg a legszegényebb embert. Megtalálta Krisztust. A rózsa átváltozás csak egy mellékszál volt itt.
— Kérdés volt-e, hogy két fia, István és Kálmán milyen pályát válasszanak?
Nem volt kérdés. Igaz, én nem akartam, hogy muzsikusok legyenek. Mégis. Egyszerre felvételiztek az Akadémiára, mert István előbb elvégezte a tanárképzőt.
— Az unokák hogy állnak a zenével?
Hat unokám van, közülük mindenki tanult valamilyen hangszert.
— A katonaság alatt mi volt a hegedűvel?
Vittem magammal mindenhova és csodálatos módon megmaradt. Nemrég azonban az egyik unokámnak ajándékoztam.
— Mostanában mivel tölti a napjait?
Hétfőn, szerdán és pénteken bejárok tanítani.
— Mit tanít?
Hegedűt és kamarazenét. Meg brácsát. Amit kell… Szerencsére nagyon népszerű vagyok!
— Mit szólnak a diákok ahhoz, hogy dédnagypapa korú tanáruk van?
Nagyon helyesek. Segítenek, fogják a kezem, segítenek, ha nehezen mozgok.
— Azért ez egy irigylésre méltó pálya. Mit tanácsol nekünk? Hogyan kell csinálni?
Nem kell észrevenni a rosszakarókat, az irigyeket. És dolgozni kell. A munkát kell elvégezni. Ami szól, az szól!
Fehér Anikó