ERDÉLYI ZSUZSANNA 105 / 11

(Révkomárom, 1921. január 10. – Budapest, 2015. február 13.)

Kossuth-díjas művészeti író, néprajztudós, a Nemzet Művésze

Az MMA rendes tagja (2011–2015)

Népművészeti Tagozat.

Erdélyi Zsuzsanna

(Életmű összefoglaló)

Erdélyi Zsuzsanna

(Leírás és képriport)

Borbás Márton alkotása a Magyar Zene Háza és a Néprajzi Múzeum között húzódó sétányon (Budapest, XIV. kerület, Városligeti körönd) található az avatás napjától, 2023. május 25. óta.

Állíttatta az Immaculata Alapítvány.

(Köztérkép)

I.

DOBOZY BORBÁLA GONDOLATAI

BORBÁS MÁRTON ERDÉLYI ZSUZSANNA PORTRÉJÁT MGÖRÖKÍTŐ ALKOTÁSÁNAK AVATÁSÁN

„Vándorló garabonciása leszek népemnek. Kicsi tarsolyomban sok kincset hordok s szétszórom az érdeklődőknek, a tudatlanoknak, küzdök tollal, szóval, szellemem, lényem fegyvereivel.”

E sorokat 25 éves korában írta naplójába édesanyám, aki egy mély magyarságtudatú, erősen hagyományőrző, szigorú értékrendű családba született bele. Nagyapja Erdélyi János, a reformkor jeles alakja, az elsők között szorgalmazta a folklórgyűjtést, mert szilárdan hitte, hogy az a nemzet, amelyik nem ismeri a maga népköltészetét, szokásait, hagyományait, az nem ismeri a saját lelkét sem. Fia, a kolozsvári könyvtárigazgató Erdélyi Pál a régi magyar irodalom és költészet területén végzett felbecsülhetetlen értékű kutatómunkát. Édesanyám ezt a szellemi örökséget hozta magával és képviselte egész életén át.

„Az embernek elméje gondolja meg az ő útját, de az Úr igazgatja annak járását.” – kezdte gyászbeszédét Ravasz László Erdélyi Pál ravatala mellett 1936-ban. Hiszen nagyapámnak is a tragikus trianoni sors jutott; pályáját, egész életét derékba törte a gyalázatos békediktátum. 56 éves korában kellett elhagynia Erdélyt, hogy fontos szellemi munkája helyett a felvidéki Viharos pusztán gazdálkodóként próbálja meg eltartani egyre népesebb családját. Édesanyám élete ugyancsak példázza a 20. századi tipikus magyar sorsfordulatot, bár az ő esetében a későbbiek folyamán mindez egészen más értelmet, jelentőséget nyert. Már fiatalkorától kezdve azzal a küldetéstudattal élt, hogy tennie kell valamit a magyarságért. Egy héttel 24. születésnapja után ezt írta naplójába:

„Tudom, hogy magasabb hang sugallatára ragadtam tollat, s tudom, hogy ugyanaz a hatalom elvezet a megújulás felé, de előzőleg megtart az újabb szolgálatra. Nem most 24 éves koromban végzem el feladatomat, hanem az életem folyamán egyszer s talán többször is. S az nem csak ócska irka-firkákban kulminál, hanem többen, a nemzet s a magyarság szempontjából lényegesen érdekesebben. Nem beképzeltség íratja velem e könnyen fellengzősnek s beképzeltnek is minősíthető sorokat, hanem az a bizonyos belső meggyőződés s furcsa vallás. Isten segítségét kérem életem nagy munkáihoz. Hitet, erőt keresztülvitelükhöz.”

Isten megadta édesanyámnak a kért hitet és erőt, amelyre nagy szüksége is volt hosszú, gazdag, ám igen nehéz, küzdelmes élete során; azonban ez az életút egészen másképpen alakult, mint ahogyan azt ő fiatalon elképzelte. Az Úr úgy igazgatta járását, hogy a kommunista hatalomátvétel után 1947-ben politikailag nem kívánatos elemként rövid úton kitegyék akkori munkahelyéről, a Külügyminisztériumból. A hőn vágyott diplomáciai pálya helyett nagy családdal ajándékozta meg és anyagi kényszerből Lajtha László csoportjába irányította, hogy mellette tanulja meg a gyűjtés minden csínját-bínját. Mikor már a Néprajzi Múzeum munkatársaként önálló gyűjtőmunkába kezdett, 1968 decemberében eligazgatta lépteit a somogyi Nagyberénybe, hogy ott a 98 éves Rozi nénitől magnóra vegyen egy számára addig ismeretlen típusú, régi magyar nyelvemlékű, furcsa szöveget. Nem édesanyám volt az első, aki ilyet talált, de csalhatatlan ösztönével ő érzett rá: ha egy periférián élő idős asszony ilyet tud, akkor még nagyon sok hasonlónak kell lenni a fejekben. Ekkor kezdődött el, ahogy mondogatta, versenyfutása a halállal, hiszen e szájhagyomány útján átörökített szövegeket már csak az öregek emlékezete őrizte. Az idő őt igazolta: nem mindennapi teherbírásának, megszállottságának, mély empátiájának köszönhetően, éveken, évtizedeken át tartó, magát gyakran a végkimerülésig hajszoló munkával sok-sok ezer ilyen szöveget gyűjtött és dolgozott fel, inspirálva gyűjtőmunkára más, fiatalabb kollégákat is, akiknek hasonló anyagával együtt e szövegek száma mára már több tízezerre tehető. A 24. órában sikerült az általa műfajilag archaikus népi imádságnak elnevezett tengernyi kincset az utókor számára megmenteni, amelynek legjavát számtalan könyvben, írásban, előadásban publikálta, elemezte, értékelte.

Édesanyám életfeladata nem a diplomáciai pálya volt: tovább kellett mennie a felmenői által kijelölt úton, így lett – Dávid Katalin művészettörténész szavaival élve – „a lélek régésze”, ezáltal a magyarság egyik szellemi értékmentője.

2015 február 13-án egy nyugodt lélek jelenhetett meg Teremtője előtt, aki küldetését betöltötte, a neki rendelt feladatot a legjobb tudása, tálentuma szerint elvégezte….

IKONOSZTÁZ - Erdélyi Zsuzsanna (2013) (29:12)

„Viharos segített hozzá a kozmikus élményhez.  A viharosi csillagos egek, az együttlétek, és az egész életformánk: a természet közelsége, a természet ritmusa szerinti életvitel. És e mögött valami nagy rend volt, valami összefogó erő, és így jut el az ember végül is a teremtő, az alkotó, a fönntartó, a megtartó erőhöz?  az Istenhez.”  – a mai Szlovákiában lévő Viharospusztán, gyermekkora meghatározó helyszínén zárja ezzel gondolattal Erdélyi Zsuzsanna etnográfus a filmbéli emlékezés sorát.

Rendező-producer: Székely Orsolya (Erdélyi Zsuzsanna-díjas), operatőr: Péter Klára, zeneszerző: Cserepes Károly, vágó: Szalai Károly, Sass Péter

II.

IKON Stúdió

III.

Önéletrajz helyett

IV.

Erdelyi Zsuzsanna emlékkötet

Lásd Óbudai Népzenei Iskola Értékek: Nemzeti Kincsestár, 2. oldal

V.

Élő, eleven és ható

Megtisztító népi imát 2025-ben is lehet gyűjteni[1]

Erdélyi Zsuzsanna

Juhász Judit szóvivő kezdeményezésére emlékestet tartottak az MMA Makovecz utcai szalonjában 2025. március 26-án „Imahalló Zsuzsanna Máriának követe…”  – Tíz éve költözött az égi hazába Erdélyi Zsuzsanna címmel. Az eseményen Barna Gábor néprajzkutató, egyetemi tanár, a hazai vallási-néprajzi kutatások iskolateremtő egyénisége és Harangozó Imre néprajzkutató, az MMA levelező tagja emlékezett a néhai nemzet művészére.

Archaikus népi imádságok csöndes fohászként éltek a kisközösségi, családi gyakorlatban századokon át. Kik használták leginkább, kik adták tovább? „Öreg parasztasszonyok, akik nem féltek a vértől, a szülés, a sebzés és az ölés vérétől, s akik több halált láttak, mint a katonák, akik úgy mosdatták le, s öltöztették föl a meztelen halottakat, oly egyszerűen, gyakorlottan, olyan szeretettel, mint hajdan a csecsemőket, mert tudták: halállal-romlandó húsunk is a miénk, halandóságunk sorsunk tiszta része. Ó, ezek a fekete idő-csomóvá aszalódott kicsi öregasszonyok!” – ismerte fel Juhász Ferenc az archaikus népi imádságok hordozóit Imák, apokrif mámorok című írásában. Félve mutatta meg gyűjteményét Erdélyi Zsuzsanna, és a Kossuth-díjas költő többedszeri biztatására írt csak összegző tanulmányt róla. Leginkább attól féltette felfedezését, hogy az „ávóscsizma” eltapossa. Juhász Ferenc az akkor már akadályozott, több esetben ellehetetlenített gyűjtések védelmében írta 1970-ben: „Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban…”

Közös éneklésre invitálta a közönséget Juhász Judit és Béres József az „Imahalló Zsuzsanna Máriának követe…” című emlékesten, ahol a köszöntéseket követően levetítették Erdélyi Zsuzsanna 2015-ös portréfilmjét. Tóth Péter Pál rendező szuggesztív alkotása a maga puritán eszközeivel mutatja meg a néprajztudóst, aki utolsó hónapjaiban is tiszta egyértelműséggel, világosan fogalmazott, és tett hitet a hivatása mellett: „Az egész élet egy szcenikai tér. Én jártam ezt a szcenikai teret, hátamon a magnóval, mentem az öregekhez régi értékeket kotorászni, keresni, kiásni, mert akkor már tudtam, hogy van. Tudtam, hogy egy elsüllyedt Atlantisz a magyar középkori kultúra: nincs nyoma, mert elpusztították a történelmi viszontagságok, de a közösségi emlékezet megőrizte. Jártam az országot, és kerestem az elsüllyedt Atlantiszt. A szcenikai tér fölött ott a zsinórpadlás. Ott ül a zsinórmester, az Úristen, és mindig, de mindig azt adta, akire éppen szükségem volt. Az élet azt bizonyítja, hogy a nehezebb ellenállást kell választani, arra kell menni, ahol a nehezebb ellenállás mutatkozik. Nem szabad feladni, amit belülről érzel, azt meg kell csinálni…” – összegezte motivációját Erdélyi Zsuzsanna a portréfilmben.

Dobozy Borbála csembalóművész-tanár, Erdélyi Zsuzsanna leánya

Munkával töltötte egész életét, az utolsó napját is – jellemezte lánya, Dobozy Borbála a néhai nemzet művésze kitartását, akaraterejét. Két Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató, Barna Gábor és Harangozó Imre is felidézte az „imádságos asszony” kivételes egyéniségét, gondviselésbe vetett hitét az emlékesten. Előbbi a néprajztudós példaadó munkásságáról, segítőkészségéről szólt: „Sok fiatalnak adott kezdőlökést, inspirációt, elég volt az ajánlása, és mindenütt szívesen fogadtak, segítettek” – elevenítette fel Barna Gábor, aki sok száz levelet őriz Erdélyi Zsuzsannától.

Barna Gábor és Harangozó Imre

Harangozó Imre megerősítette, hogy az elhivatott néprajztudós éppen azokban az években ismerte fel az archaikus népi imádság jelentőségét, műfaját, amikor egyébként minden ellene hatott. „Mára kétszázezernél több változatot jegyeztek le magyar nyelvterületen – mondta –, az archaikus népi imádságok ma is közöttünk vannak. Európa szerencsésebb országaiban kódexekben, írásos formában maradt fenn ez az örökség, de nekünk, magyaroknak megadatott, hogy nem holt írás, hanem élő, eleven és ható: még most, 2025-ben is lehet gyűjteni

Erdélyi Zsuzsanna kutatásai nyomán vált elfogadottá a közösségi emlékezeten alapuló, élőszavas kultúra forrásértéke. A feltárást, majd a műfaji, történeti értékelést Kárpát-medencei és európai összehasonlításban is elvégezte a néprajztudós. Pédák hosszú sorával bizonyította, hogy az írásbeli kultúra fehér foltjait kiegészíti a szóbeliség, a közösségi emlékezet. „Amit elpusztított tatár, török, azt megőrizte a kollektív emlékezet. És ami a legszebb az egészben: tudatosan örökítették át – az analfabéták. »Öreganyám kikövetelte tőlem ezt a szép imádságot…«; »…amit kaptunk, azt megtartjuk…«, »…mi is úgy kaptuk, nekünk is el kell vele számolni…« Ezekben a reflexiókban megmutatkozik az értékek mentésére irányuló konok következetesség és felelősségtudat” – mutatott rá a néprajztudós.

„Ha kimegyek ajtóm elejbe, / Föltekintek a magas mennyekbe, / Ott látok egy aranyos templomot, / Kivül aranyos, belül irgalmas, / Abban mongya Szent Pál, Szent Péter az új misét, / Arra megy a Boldogságos Szűz Mária sírva-ríva, / Kérdi tőle Szent Pál, Szent Péter: / Mér sírsz, mér rísz, / Boldogságos Szűz Mária? / Hogyne sírnék, hogyne rínék, / Mikor még a hajamat fésültem, / Szent Fiamat elvesztettem. / Ereggy a kis templom elejbe, / Ott látod a te Szent Fiadat / Könyökig vérbe, / Mély gödörbe vagdossák, / Tövisekkel koronázzák, / Aki ezt a kis imáccságot este-reggel elmondja, / Megnyittatik annak a drága szép mennyország ajtaja...”

A népi ima és könyörgés sajátos, egyéni-kollektív műfaj. Egyéni, hiszen az ima könyörgő kéznyújtás, védelem, miközben a kísértő, gonosz veszedelem elhárítása kollektív, társadalmi vallomás is egyben: a középkor évente ismétlődő katartikus tömegélménye a nagyhét eseménysora, Krisztus halála, Mária gyásza, a föltámadás.

A szenvedő Krisztussal azonosuló vallásosság művészi megnyilvánulása „a sokszor véresen realisztikus passió-epika, az anyai fájdalmat megjelenítő Mária-siralom lírája, illetve a nagyhét történéseit bemutató, a misztériumdrámák körébe sorolható passió.” A szent dráma mozzanatait és a belőle kialakult, fokozatosan önálló műfajjá terebélyesedett lírai alkotásokat, akárcsak a passió-epika emlékeit őrzik az archaikus imádságok állandó szerkezeti elemei. A lírai hangulatú, látomásos bevezetőt dramatikus középrész követi: a középkori passió-epika és az anyai fájdalmat megjelenítő Mária-siralom lírájának népi tovább élése. A befejező, kopogós záradék arra is rávilágít, milyen haszonnal jár az ima elmondása. Ha fölidézem Krisztus szenvedését, ha azonosulok vele, ha a magamévá teszem, a jutalom: bűnbocsánat, üdvözülés. Mindez teológiai abszurd, de rávilágít a lélek működésére. Az archaikus népi imádságok nem dogmatikai szövegek, hanem költői látomások.

Erdélyi Zsuzsanna magyarázata szerint a török világban, a vallásháborúk évszázadaiban, a folyamatos paphiány idején vallási önellátás, „háztáji gazdálkodás" jellemezte a lelki életet. Ez nem magyar sajátosság, hanem egész Európában általános metódus, amelynek alapja a ferencesek misztikus vallásossága. Hogyan hat a lélekre a nagypénteki passió? Krisztus szenvedésének, Mária fájdalmának átélése viszonyító erejű: csökkenti az imádkozó saját szenvedését azzal, hogy fájdalmát átlényegíti, misztikus síkba helyezi, imáját pedig érdemszerző, kegyelemszerző ténnyé emeli. A külső jelek – a megrendülés, az elérzékenyülés, a sírás – kétségkívül belső katharzisra, megtisztulásra utalnak. A Pénteki ima átalakítja, szakralizálja az emberi szenvedést, végső soron a feltámadás és az élet felé fordítja a lelket.

Tóth Ida

Fotó: Walter Péter

VI.

Erdélyi Zsuzsanna

Hegyet hágék, lőtőt lépék

Archaikus népi imádságok[2]

Az Előszót írta Ortutay Gyula

Gyovai Bodák Eszter illusztrációit Csigó László fényképezte

A zenei lejegyzéseket Domokos Mária, Károly S. László, Kubinyi Zsuzsa,
Olsvai Imre, Szalay László és Tóth Margit végezte

A szöveget F. Kováts Piroska gondozta

TARTALOM

Előszó (Ortutay Gyula)
Bevezetés (Erdélyi Zsuzsanna)

I. KEVERT TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK
(POGÁNY-KERESZTÉNY)

Ráolvasás
Ráolvasás + archaikus imamotívum
Védekezés, bajelhárítás
Védekezés, bajelhárítás + archaikus imamotívum

II. EGYÉRTELMŰEN KERESZTÉNY
TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK
A szenvedéstörténet mozzanatai szerint csoportosítva

Mária keresi Krisztust
Pilátus-jelenet
Golgota-szenvedés-kép
Krisztus-Mária-párbeszéd
Halál-gyász

III. A KÖZÉPKORI EGYHÁZI IRODALOMMAL
KAPCSOLATOT MUTATÓ SZÖVEGEK

IV. EGYÉB VEGYES SZÖVEGEK

V. FÜGGELÉK
KÁNTÁLÓ ÉNEKEK
HUSZONÖT ÉV MÚLTÁN (1999)

Visszatekintés

I. KEVERT TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK
(POGÁNY-KERESZTÉNY)

Ráolvasás
Ráolvasás + archaikus imamotívum
Védekezés, bajelhárítás
Védekezés bajelhárítás + archaikus imamotívum

II. EGYÉRTELMŰEN KERESZTÉNY
TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK
A szenvedéstörténet mozzanatai szerint csoportosítva

Mária keresi Krisztust
Pilátus-jelenet
Golgota-szenvedés-kép
Krisztus-Mária-párbeszéd
Halál-gyász

III. A KÖZÉPKORI EGYHÁZI IRODALOMMAL
KAPCSOLATOT MUTATÓ SZÖVEGEK

IV. EGYÉB VEGYES SZÖVEGEK

V. FÜGGELÉK

Hivatkozott irodalom
(Huszonöt év múltán...)

Jegyzetek

VII.

BARNA GÁBOR

Hegyet hágék, lőtőt lépék…

Erdélyi Zsuzsanna centenáriumára[3]

Erdélyi Zsuzsanna lejegyzés közben (Lugosi Lugo László fényképe, 

https://www.mma.hu/muveszeti-hirek/-/event/10180/elhunyt-erdelyi-zsuzsanna-neprajztudos)

1921. január 10-én született Erdélyi Zsuzsanna, az elmúlt fél évszázad magyar tudományos és művelődési életének megkerülhetetlen alakja, aki az elmúlt évtizedekben az archaikus népi imádságok műfaji leírásával, művelődéstörténeti, irodalmi, folklorisztikai elemzésével és közzétételével szerzett szakmai tekintélyt magának és a magyar tudománynak idehaza és határainkon túl is. Olyan ember és tudós, aki alázattal folytatta a nagy elődök, Bálint Sándor és Domokos Pál Péter munkáját: a magyar vallási kultúra feltárását. Archaikus imádsággyűjteménye, a Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976) nélkül ma már nehezen tudnánk elképzelni nemcsak a magyar néprajz, hanem a magyar művelődés történetét is. És ami legalább ennyire fontos: szakma iránti alázatból, emberségből, hűségből, segítőkészségből mindhárman példaképek lehetnek.

Az Erdélyi család fontos szerepet játszott a 19–20. század magyar művelődési és tudományos életében. Nagyapja, az Ung megyei Nagykaposon született Erdélyi János (1814‒1868) költő, filozófus, népköltészeti gyűjtő, édesapja Erdélyi Pál (1864–1936) egyetemi tanár, könyvtáros, irodalomtörténész. A magyar-olasz-filozófia szakot végzett, kiválóan zongorázó Erdélyi Zsuzsanna nem néprajzosnak készült. Nagy nyelvtudása révén a külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott annak a kommunista halatomátvétel utáni átszervezéséig.

Erdélyi Zsuzsanna 1953-tól Lajtha László népzenei kutatócsoportjának munkatársaként került kapcsolatba a népköltészettel. Már a Néprajzi Múzeumban dolgozott, amikor 1968-ban a Somogy megyei Nagyberényben magnetofonra rögzített egy hosszú imádságot, ami őt e csodálatos szövegvilág felfedezésére sarkallta. Irodalmi folyóirataink, elsősorban az Új Írás, de a Vigilia is, számos cikket közöltek e szövegekről. Ha nincs a nyelv művészeinek, a költőknek elismerése, nem tudható, mi lett volna a kutató és a szövegemlék sorsa. Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Tandori Dezső és sokan mások lelkesült fogadtatása után azonban már nem lehetett figyelmen kívül hagyni Erdélyi Zsuzsanna munkáját. 1971-től 1987-ig az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának munkatársa volt.

Hosszú éveket, évtizedeket töltött terepen, könyvtárakban intenzív kutatómunkával. Munkája révén feltárult a középkori és a barokk vallásos költészet világának az a szelete, amit minálunk a szóbeliség őrzött meg, öregasszonyaink, az „írástudatlanok felelőssége". Erdélyi Zsuzsanna felismerte, hogy menteni és rögzíteni kell mindent, amit „öregjeink szétmorzsolódó emlékezete" e gazdag szóbeli költészetből őriz, mert ők a műfaj utolsó őrzői. E generáció távozásával ez az imádság-műfaj kihal, mert a 20. század második felében gyökeresen megváltoztak az átörökítés társadalmi körülményei, szükségletei és lehetőségei. Bár csak alkalmanként adott elő egyetemeinken (ELTE, Szeged), nagyhatású publikációival, előadásaival, követők és tanítványok sorát indította el kutatóútjukon.

Erdélyi Zsuzsanna tanulmányainak sorában az archaikus imádságok feledésre ítélt szövegeit elemezte interkonfesszionális szemlélettel, európai horizontú történeti és összehasonlító kitekintéssel. Kutatásai példát adtak a szomszéd népek számára is. Felfedezéseiről ma már nemcsak egyetemi tankönyvek adnak számot, hanem Török Erzsi, Jancsó Adrienne, Lovász Irén és Ferencz Éva előadóestjein és hanglemezein széles közönség számára is hozzáférhetővé váltak. Ők voltak azok, akik rendszeresen illusztrálták Erdélyi Zsuzsanna előadásait.

Az imádságok legfontosabb témái ‒ Jézus értünk vállalt kínszenvedése, s anyjának, Máriának efölött érzett fájdalma ‒ sokakat megérintettek. A számos nyelvi archaizmust őrző szövegek olykor meghökkentő szürrealista látomások. Máskor nyers realizmust tükröznek, vagy éppen szívet szorító, szemet homályosító érzelmeket mutatnak. Költői eszköztárban gazdag szent szövegek, amelyeket pontosan kell elmondani, vállalva még a kihagyó emlékezetből fakadó torzulásokat is, mert csak betű szerinti áthagyományozott szövegként hatásosak – idézhetjük Erdélyi Zsuzsanna elemzését. Az Istenre hagyatkozás mellett, a teremtmény önhitt magabiztosságával a Gondviselést mágiával befolyásolni akaró ember vágya is bennük van. Meg az együttérző szereteté, amellyel az imádkozó az esendő emberiségért kereszthalált is vállaló Megváltó, s Fia szenvedéseit Anyaként elviselő „Boldogságos Szűzanya Mária" fájdalmát átélte, szemlélte. Együtt szenvedett velük, s ebben a compassioban saját fájdalmait egy kozmikus méretű összefüggésben oldotta fel. A teremtmény itt eggyé válhatott teremtő Istenével.

A Hegyet hágék… megjelenése elindított egy sok-sok embert felrázó és megmozgató gyűjtőmozgalmat. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtési felhívásaira levelek százai érkeztek a Kárpát-medence és a nagyvilág számos pontjáról nemcsak imádság szövegekkel, hanem vallomásokkal is, lélekben és imádságban egyesítve a szétszabdalt és szétszóródott magyarságot.

Minden közép-európai népre és nyelvre kiterjedő, s külföldön is elismert egyéni tudományos teljesítményéért számos elismerést kapott: Népművészeti Európa-díjat, a Pitré Marino-nagydíjat, a Bethlen Gábor-díjat. Munkássága a Magyar Örökség része lett. Kossuth-díjjal tüntették ki, és megkapta a Magyar Művészeti Akadémia ‒ amelynek tagja, tagozatvezetője volt ‒ aranyérmét, később nagydíját. 2014-ben a nemzet művésze lett. Az indulástól tagja volt a Keresztény Értelmiségiek Szövegségének (1989), a Bálint Sándor Magyarságtudományi Szakosztály vezetője. Újraszervezésekor (1999) tagjai közé választotta a Szent István Tudományos Akadémia. Több településen díszpolgárrá választották. Legnagyobb elismerést azonban a körülötte szerveződő fiatalabb pályatársak, költőink és előadóművészeink szeretete és egy nemzet megbecsülése jelenti.

Erdélyi Zsuzsannának nagy szerepe volt abban, hogy megjelenhettek Bálint Sándor, Domokos Pál Péter vagy Volly István hézagpótló munkái, hogy Magyarországon az 1970-es évektől kezdve a vallási néprajz a hatóságoktól is megtűrt tudományos diszciplínaként formálódhasson, működhessen. Bálint Sándorral együtt indította el az esztergomi népi vallásosság gyűjteményt, amely ma a Keresztény Múzeum értékes részlege.

A Hegyet hágék, lőtőt lépék metafora az akadályokon úrrá levő ember képét idézi, aki fáradhatatlanul törekszik célja felé, a nehézségekkel birkózva, azokat legyőzve. Ez a céltudatos, fáradhatatlan munkásság volt jellemző Erdélyi Zsuzsannára is. Sok-sok ezer megtett kilométer, sok önemésztő törődés és fáradság, nekikeseredett versenyfutás az idővel, majd szemrontó és agyzsibbasztó minuciózus filológiai munka, hétköznap és ünnep egybemosása, közben a kötelező munkahelyi penzumok teljesítése, a nagycsalád ellátása – ezek voltak éveken át mindennapjai. A Hegyet hágék, lőtőt lépék könyv címével tehát önmagáról és munkájáról is vall Erdélyi Zsuzsanna. Ilyen munkát csak úgy lehet felvállalni, ha az ember felismeri küldetését. A kutatót ugyanis nemcsak a tudományos kíváncsiság vezérli. Erdélyi Zsuzsanna tudta, hogy az általa gyűjtött és elemzett imádságanyag több mint értékes szöveghagyomány: „Szívet erősítő, lelket könnyebbítő, Istenhez emelő szövegek." Bennük, mögöttük az Istent kereső, az Istenhez igyekvő, a Nála megnyugvást remélő ember jelenik meg. Már halála után jelent meg dédelgetett terve, a Mária Anya – Mária Anyánk kötete Medgyesy S. Norbert gondozásában, amely Mária alakját mutatja be a népénekek tükrében. Méltó kiegészítője Hetény János A magyarok Máriája című könyvének.

Születésének centenáriumán megköszönjük a gondviselő Istennek, hogy nekünk adta őt, hogy hatalmas kultúrkincset mentett meg áldozatos munkájával, hogy tanulhattunk tőle tudósi alázatot, emberi tartást és kitartást a munkában, szolgáló szeretetet, hűséget és elkötelezettséget a hitben, a magyarság, az Ember és Isten szolgálatában! Élete példája folytatóra, hagyatéka feldolgozóra vár.

VIII.

Erdélyi Zsuzsanna hagyatéka a Néprajztudományi Intézet Adattárában[4]

Erdélyi Zsuzsanna gyűjtés közben, 1982, Szeged-Alsóváros (BTK NTI Adattár)

Erdélyi Zsuzsannát (1921–2015) elsősorban egy korábban ismeretlen folklórműfaj, az archaikus népi imádság felfedezőjeként tartja számon a folklorisztika. Munkásságát Muntagné Tabajdi Zsuzsanna mutatja be a BTK Néprajztudományi Intézet Adattárában őrzött hagyatékán keresztül.

Erdélyi Zsuzsanna 1921. január 10-én született Komáromban. Erdélyi János unokája az egyetemi tanulmányait magyar, olasz és filozófia szakon végezte Budapesten. Néhány külügyminisztériumi év (1944–1948) után a kiváló zeneszerző és népzenekutató Lajtha László munkatársaként népzenegyűjtéssel foglalkozott (1953–1963), itt sajátította el a gyűjtés, a feldolgozás és a kiadás gyakorlatát. Irodalomtörténeti ismeretei és zenei műveltsége miatt a csoport fontos és megbecsült tagja lett. A Lajtha-csoport 1950-es évekbeli gyűjtései között egyre hangsúlyosabban jelentek meg a különféle eredetű népénekek és a szokásköltészet hagyományai, és előtérbe került a szövegek történetiségének kérdése. Erdélyi Zsuzsanna feladata elsősorban a gyűjtött anyag szövegeinek lejegyzése, utólagos pontosítása és elemzése volt. A népköltészet szimbólumai iránti érdeklődése már ebben az időszakban is megmutatkozott.

Lajtha László halála (1963) után a gyűjtött anyagok és maguk a kutatók is a Néprajzi Múzeumhoz kerültek, így Erdélyi Zsuzsanna a múzeum Népzenei Osztályának munkatársa lett. Itt 1964 és 1971 között folytatta az elsősorban szokásokhoz kötődő népzenegyűjtését, illetve a már felgyűjtött népzenei anyag etnomuzikológiai szempontú rendszerezését. 

1971 júniusában tizennyolc évnyi tereptapasztalat után lett az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának munkatársa. 1986-ig, a nyugdíjazásáig tartó tizenöt évet elsősorban az általa 1968-ban felfedezett archaikus népi imádságok gyűjtésének szentelte. Kiterjedt gyűjtéseket végzett az ország számos pontján, illetve a sajtóban közzétett felhívások segítségével, amelyekre válaszul levélben sok szöveget kapott. Alapos munkájának köszönhetően ez a korábban a szakma számára is ismeretlen imaszövegtípus a magyar folklorisztika önálló műfajává vált. A nyolckötetes akadémiai kézikönyv, a Magyar Néprajz 1988-ban megjelent Népköltészet kötetében Erdélyi Zsuzsanna önálló fejezetben tisztázta a műfaj jellemzőit, eredetét és meghatározta történeti rétegeit. Az archaikus imákon túl kutatói érdeklődése több más műfajra is kiterjedt a szakrális szövegfolklorisztikán belül, emellett vizsgálta az írásbeliség és a szóbeliség összefüggéseit, valamint az archaikus imák európai kapcsolatrendszerét. 1986-tól 1990-ig a Filozófiai Kutatóintézet munkatársa volt. Publikációi mellett hosszú élete során számos tudományos és ismeretterjesztő előadást tartott, tevékenységéért több díjat is kapott (például Népművészeti Európa-díj, 1983; Kossuth-díj, 2001). Sokoldalú és lendületes, nagy munkabírású, szakmai és emberi kérdésekben is határozott személyét az intézeti munkatársak máig fel tudják idézni. 

A Néprajztudományi Intézet Adattára Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéseinek hangzóanyagát magnókazettákon őrzi. Személyi anyagai (munkaterv, kutatási beszámolók, munkaügyi iratok) mellett a hagyaték legjelentősebb részét az 1964 és 1998 közti gyűjtések lejegyzései alkotják. Az írógéppel (sokszor két-három példányban) rögzített és mappákba rendezett anyag egységes felépítésű. A „gyűjtési jegyzőkönyv” címet viselő kéziratok első lapján a gyűjtés helyszínének és pontos napjának megjelölése után az adatközlők névsora (név, születési hely, idő) áll, majd a kéziratban szó szerinti lejegyzésben található archaikus imák és egyéb folklórszövegek kezdősor szerinti kiemelése következik, mint egy tartalomjegyzék.

Bár Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéseinek középpontjában az archaikus imák álltak, a közel 15.000 oldalnyi anyagban számos más folklórműfajhoz tartozó szöveget is találunk: balladák, karácsonyi, húsvéti és pünkösdi énekek, köszöntők, igaztörténetek, legendák és Szűz Máriához kapcsolódó különféle szövegek szerepelnek a népi imádságok mellett. A gyűjtési lejegyzéseken kívül néhány ponyvanyomtatvány, illetve kéziratos énekeskönyv is található a kézirat-hagyatékban. A gyűjtési jegyzőkönyvek jelentős része (1972 és 1980 között) digitálisan is a kutatók rendelkezésére áll. A gyűjtések hangzó anyagai az eredeti hordozókon (magnókazettákon) és digitális másolatok formájában egyaránt az Adattár Hangtár elnevezésű gyűjteményrészében találhatók.

Gyűjtési jegyzőkönyv első lapja 1973-ból (BTK NTI Adattár VII.11.d. 421.)

Gyűjtési jegyzőkönyv Erdélyi Zsuzsanna javításaival 1975-ből (BTK NTI Adattár VII.11.d. 493.)

Kutatásra érdemesek a folklórszövegek mellett lejegyzett, esetenként egészen terjedelmes beszélgetések is, melyekből nemcsak Erdélyi Zsuzsanna munkamódszerét lehet megismerni, de az adatközlőkről, a gyűjtések körülményeiről is kiegészítő információkat találhatunk. Fontos feladat annak feltárása, hogy az Adattárban található archaikus imák közül melyek jelentek meg nyomtatásban, és ezeken kívül még milyen és mennyi szöveg van kiadatlanul kéziratban. Kortársai szerint Erdélyi Zsuzsanna igen sok időt töltött terepen. Eddig még tisztázatlan, hogy pontosan hol, hány helyszínen, milyen földrajzi eloszlásban találhatóak a gyűjtőpontjai országhatáron innen és túl. Bár számos könyve és publikációja jelent meg és munkássága is jól feldolgozott, ezeknek a kérdéseknek a kutatásával mind az archaikus népi imádságokról való ismereteink, mind az ötven éves kutatói életpálya leírása tovább gazdagítható.

Erdélyi Zsuzsanna Küllős Imola és Lanczendorfer Zsuzsanna társaságában a lakásán, 2012. (Küllős Imola tulajdona)

Az NTI Adattárában található hagyatékon kívül Erdélyi Zsuzsanna kutatásaihoz kapcsolódó anyagok találhatók még a Hagyományok Házában (többek között levelezése és gyűjtőfüzetei), a Néprajzi Múzeumban, és az esztergomi Keresztény Múzeumban. Az intézetünkben található kéziratos kutatói hagyaték darabszintű jegyzéke hamarosan elérhető lesz a Néprajztudományi Intézet honlapján.

Felhasznált irodalom:

Erdélyi Zsuzsanna (1961): Adatok a magyar népköltészet színszimbolikájához. Ethnographia 72, 2, 173–199.

Erdélyi Zsuzsanna (1976): Hegyet hágék, lőtőt lépék… (Archaikus népi imádságok). Somogyi Almanach 19 – 21., Kaposvár. (további kiadásai: 1976, 1978, 1999)

Erdélyi Zsuzsanna (1988): Archaikus népi imádságok. In: Vargyas Lajos (főszerk.): Magyar Néprajz V., Akadémiai Kiadó, Budapest, 692–748.

Erdélyi Zsuzsanna (2001, 2004): „Aki ezt az imádságot…”: Élő passiók. Kalligram Kiadó, Pozsony.

Erdélyi Zsuzsanna (2010): A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval. (A jegyzeteket, utószót írta: Solymosi Tari Emőke) Hagyományok Háza, Budapest.

Erdélyi Zsuzsanna–Várhelyi Ilona (2011): „...századokon át paptalanúl...”. Az archaikus népi imádságműfaj fogadtatástörténete; Szent István Társulat, Budapest.)

Erdélyi Zsuzsanna (2015): Múltunk íratlan lírája. Az archaikus népi imádságműfaj háttérvilága. (A szöveget gondozta: Kovács Emília.) Kalligram Kiadó, Pozsony.

Hofer Tamás (1984): Erdélyi Zsuzsanna Európa-díjas. Ethnographia 95, 2, 334–335.

Küllős Imola (2016): Gondolatok Erdélyi Zsuzsanna munkásságáról–posztumusz tanulmánykötete ürügyén. Ethnographia 127, 1–4, 283–290.

Pálóczy Krisztina (2013): A Lajtha-csoport és a Néprajzi Múzeum Népzenei Osztályának fénykora. Ethnographia 124, 4, 545–562.

Muntagné Tabajdi Zsuzsanna

IX.

ERDÉLYI ZSUZSANNA

POPULUS MEUS[5]

Domokos Pál Péter hitvallása[6]

Portré az 1940-es évek elejéről

A magyarság-eszménynek (reméljük, még van ilyen) egyre jellegzetesebbé s immár jelképpé nőtt alakja Domokos Pál Péter. „Nyugdíjas" — tisztességgel fogalmazva: nyugalmazott tanár, népzenetudós és néprajzkutató. A tudományok doktorává emelte az Akadémia értékítélete, s sok jeles, ma már nem éppen divatos erénynek tiszteletbeli nagydoktorává a nemes ügyért még lelkesedni tudó közösség véleménye. Olyan értékek hordozóját látja s láttatja ezzel benne, amelyek – mint valami szellemi rezervátumban – az ő személyén keresztül jelenülnek meg. Így válnak számunkra kézzelfoghatóvá, értékvesztő világunkban valóságossá. Egykori szerepükre utalóvá, s – remélhetjük? – jövő szerepüket előrevetítővé. Ez a szálfa-öregember jelzőkői-értékmérői mivoltjában úgy él itt közöttünk, hogy nem tudjuk megmondani, mikor absztrahálódott bennünk fogalommá, mikor vált jelképpé, annak ellenére, hogy tudjuk: itt van velünk, fizikai léte realitás. Bármikor szót válthatunk vele, érezhetjük kemény kézfogását és élvezhetjük bámulatos memóriája frissességét, a benne tárolt adatok, tények áttetsző rendjét, készenlétiségét, életszerűségét.

Számtalanszor vetjük föl a kérdést: miképpen lehetséges ez biológiailag, hiszen a 87 év optimális körülmények között is 87 év. És Domokos Pál Péter élete nem folyt mindig optimális körülmények között. Sok rossz helyzet tépte, szálkás gond gyötörte, keserűség lúgozta 1901 óta, amióta megszületett s nem éppen könnyű sorsára rendeltetett. Az átélteknek semmi nyoma rajta. Sem egyenes tartásán, jóságos ábrázatán, derűs-szelíd tekintetén. Nem vált megtépetté, elgyötörtté, kilúgozottá. Még elfáradttá sem. Mintha az elszenvedett rossz az ellentétébe csapott volna át, s pozitív irányba hatva többletenergiává alakult volna; elsősorban létenergiává, amely izzítja a lelket, frissíti a testet, s a kívülállóval elfeledteti a csíksomlyói plébániahivatal születési anyakönyvi bejegyzését. 1901. június 28. A bejegyzett a 20. század első évében született. Életíve közeledik az utolsó tizedet jelentő 90-hez, s ezzel az alig karnyújtásnyira lévő századvéghez. Fölmerül a kérdés: e még ma is aktív, munkálkodó élethez mi adta az energiát? Milyen kifogyhatatlan forrásból merített? S miképpen merített mindig újabb erőt a gyakori kudarcok, sárba tenyerelések után? Azt hiszem, a választ erre két reformkori élményű-kicsengésű szó adja: hon- és népszeretet. „Az én hazám, az én népem. A népem.” E kettő adja léte értelmét, és ez adta meg jó hetven éven át az örökös tevékenység, munkálkodás erkölcsi-szellemi, és nyugodtan mondhatjuk, fizikai alapját.

Hogy ez mennyire így van, azt saját szavai hitelesítik. Arra a kérdésre: „Mi az, amit újrakezdene Péter bácsi?” – így felelt: „Én, ha újrakezdeném is, ugyanezt csinálnám! Mindennek a középpontjában ez a szó áll: a népem! A népemet mindenekfölött szeretem. Boldog vagyok, hogy ennek a népnek vagyok a gyermeke. És hogy ilyen sok rongy ember s hitvány és minden van, csodálkozom, de – én is lehetnék, vagy bizonyára én sem vagyok szeplőtelen. Bizonyosan lesznek vagy vannak olyan pontjaim, amik hát szégyellnivalóak. Mindenkinek van.”

Amikor Trianon folytán Erdély levált a történelmi Magyarország testéről, s a létrehozott új román királyság része lett, a kényszerű új helyzetben Domokos Pál Péter így fogalmazott: „Úgy kell élned Péter – mondottam és parancsoltam magamnak –, hogy elégítsd ki az államhatalom kívánságát, de a népedet ne hagyd soha, semmi körülmények között… Amikor e munkához szükséges képzettségre kellett szert tennem, gondolkodás nélkül megcsináltam, megszereztem azt, amit elérhettem, és így azzal az új képzettséggel mentem vissza a régi hazába az új körülmények közé.”

Megszereztem azt, amit elérhettem – mondja –, vagyis: az 1919-ben szerzett tanítói diplomát, amelynek birtokában Csíkkarcfalván és a Petrozsény melletti Vulkánon kántortanítóskodott, nem érezte elégnek, s ezért 1923–26-ban Pesten a Polgáriskolai Tanárképző Főiskolán matematika-fizika-kémiai főszakon és ének-zene mellékszakon – a kitűnő Sztankó Béla és Bánéri József irányításával – pedagógiai képesítést nyert. Majd Kolozsvárra visszatérve, a magyar egyetemen 1942-ben néprajz-, kelet-európai történelem és magyar irodalom szakból summa cum laude doktorált.

S most peregjen a film, szükség szerint fölgyorsulva, helyenként lelassulva. Nézzük az életút állomásait.

Tehát 1920-tól tanító Csíkkarcfalván és Vulkánon, 1923–26 között főiskolai tanulmányokat végez Budapesten. Majlát püspök 1926-ban kinevezi a Tanítóképző Főiskola tanárává Csíkszeredára, majd Kézdivásárhelyre. Egyidejűleg csúnya mai szóval mondva: „kultúros", azaz népnevelő-népművelő. Énekkarok, tánckarok szervezője, vezetője, énekversenyek, táncmozgalmak, néprajzi kiállítások, gyűjtések, kiemelkedő kulturális események mozgatója, gazdája. A magyar szellem, zene, hagyomány, viselet ápolója, erősítője. Mindezt nagyon is eredményesen és országos hírrel. Talán túlontúl jó eredménnyel. „…Mindezeket csináltam, végezve a hivatali kötelességemet is; az államhatalom is számba vette, hogy mit csinálok. 29-ben azt is mondották, hogy nem taníthatok, mert az oklevelem nem jó. Pestről való, és a két ország között nincsen reciprocitás. S akkor jutottam a moldvai kérdéshez. Semmiféle különösebb előkészület nem volt… Hogyha ilyen kérdés van, megyek és megnézem, hogy az én szememmel mit látok, és úgy mentem be Moldvába. Elvégeztem a feladatomat, és megírtam könyvemet, és miután alig akadt kiadója, Péter Ferenc szeredai nyomdász 500 példányban jelentette meg A moldvai magyarságcímen, 1931-ben. (A könyv öt kiadást ért meg, utoljára 1987-ben, a Magvető jóvoltából.) Mindaddig, amíg Herczeg Ferenc nem szólt hathasábos vezércikkében a kérdéshez, nem volt különösebb érdeklődés iránta, de aztán annyira lendítette, hogy nem volt magyar újság, amelyik ne foglalkozott volna vele. Akik aztán ezután figyelték az életemet és a tetteimet, erre a könyvre gondolva két dolgot láttak maguk előtt: a könyvnek a legelső szavai – ha jól emlékszem, így vannak –, hogy könyvemmel láttatni szeretném a moldvaiak sorsában a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban az egymás meg nem értése s a felekezeti ellentétek tovább nőnek. Ez az egyik. A másik pedig, hogy én a néprajzi adatokon túl, megláttam rögtön, hogy hiszen itt a történelmi kérdés a moldvai magyarság eredete –története – nincs földolgozva, tehát nélkülözhetetlen, mert a magyarság sem fent, sem lent a kérdésről nem tud. Nem tudjuk megmagyarázni a Csíksomlyóra jött, Moldvából minden alkalommal a pünkösdi búcsúra jött híveknek a jelenlétét. Pedig évszázados kapcsolatok, sőt anyagi áldozatok és mindenek vannak, amik a kérdésben eligazítanak.”

Az „államhatalom" rárótta kényszerpihenő eredménye lett a moldvai nagy gyűjtés és e népcsoportot bemutató könyv. A főiskolán immár „sub nulla conditione” („semmi körülmények között”) nem taníthat. Élni és megélni, munkálkodni kellett. 1933-ban elment Gyergyóalfaluba kántornak; az ottani egyháztanács döntésébe a „hatalom” nem szólhatott bele. A tízezres lélekszámú nagyközségben otthonra, munkára, majd társra is lelt. Itt nősült. „…Minden embernek barátja, orvosa, ügyvédje, minden voltam ... és szerettek, kifejezetten szerettek. Karácsony délutánján az ajtóm előtt hallom, hogy ének van. Megyek oda, gyermekek énekelnek . . . Utána jöttek a legények, leányok, utána a nagyok. És szinte már beharangozás előtt jött Senki Pista, a falu kórusa. És ő állani se tudott, csak ülve furulyálta nekem felejthetetlenül szépen a Szép violácska, kedves rózsácska kezdetű éneket.”

1936-ban ismét Kolozsvárott látjuk. A Tanfelügyelőségen pedagógiai titkárként dolgozik egészen a II. bécsi döntésig. Ekkor Teleki Pál és Csáky István kívánságára lemegy Bukarestbe konzuli tanácsosnak, hogy megszervezze a csángók áttelepítését. Lelkiismeretessége összeütközésbe került az „Adj Uram erőt, de rögtön” katonai parancsszemlélettel. Lemond. Visszatérve Kolozsvárra, a Tanítóképző igazgatójává nevezik ki. Rövidesen megszervezi, majd hírnévre viszi a bartóki a kodályi gondolat és szellem jegyében működtetett intézeti énekkart. 1944 őszén elhagyja Erdélyt. Budapesten a Népjóléti, majd a Közoktatásügyi Minisztériumba kerül. Itt dolgozik 1948-ig, amikor is kiteszik. Minden kapu bezárul előtte. Vidékre kényszerül, s immár négy gyerekével a Tolna megyei Szárászpusztán él, sváb juttatott földet művelve, s közben népzenét gyűjtve. Itt szedi össze a Csángó népzene című háromkötetes művének (az I. kötet 1956-ban, a II. 1961-ben jelent meg) az anyagát. Aztán elviszi az ÁVO. A vád ellene: összeesküvő, meg akarja dönteni a magyar, sőt a szovjet hadsereget is. Aztán a vádat elejtik és Domokos Pál Pétert elengedik, de a juttatott földről le kell mondania. Állást sehol nem talál, mígnem a csepeli kislakásépítő szövetkezet tégla- és malterhordónak alkalmazza. Később figuráns lesz az Alföldön. Végül a tanárhiány segíti vissza a katedrára: először általános iskolában tanít, majd a József Attila, utoljára a Kaffka Margit Gimnáziumban matematikát, fizikát. Innét megy nyugdíjba 60 éves korában. Attól kezdve maradéktalanul kutatómunkájának él. Eleinte még kijár gyűjtésekre, aztán már csak könyvein dolgozik.

Jelenleg a kiadottakon kívül 12 műve van készen és vár sorsára. A csöndes munkálkodást csak egyszer zavarja meg a kor értetlensége: a hatvanas évek elején egy ideig rendőri felügyelet alatt áll. Az ok: egykori csíki barátaival, volt tanítványaival, tanártársaival havonta egyszer összejöttek emlékezni, múltat idézni. A túléberség őrei ezt félreértették és nacionalista izgatásnak minősítették, s ezért Domokos Pál Pétert „kivonták a forgalomból”.

E pályaszakaszokról elég sokat tudunk: számos cikk, méltatás, interjú jelent meg Domokos Pál Péterről. Kevés szó esett azonban eddig arról, hogyan és miképpen lépett e pályára a sokgyerekes székely parasztcsalád jó fülű, jó értelmű fia, akit szerencsére a csíksomlyói ferences kolostor tövébe helyezett. Olyan szellemi központ közelébe, amelynek iskolája, tanári kara 1630 óta nevezetes szerepet tölt be Erdély zenei képzésében. Ez iskolában lett naggyá a 17. századi polihisztor muzsikus, a Cantionale Catholicum (1676) szerzője, a híres Kájoni János.

„…A Csíksomlyón lévő ferences barátok között egy Tima Dénes nevű szerzetes volt, ki zenetanár volt, és Kájoni János utódjának tekinthető. És ennek én nap mint nap énekeltem, vagy énekeltem a gyurgyánnak, akit Simon Jukundiánnak hívtak és a Képzőnek igazgatója volt. Én a somlyói ferences zárdában valóságos otthon élő gyerek voltam, kisgyerek, akit az összes barát személy szerint ismert, és én is őket... A pünkösdi búcsún a harangot kondítottam, mikor megláttam az érkező csoportot. Minden egyes érkező „keresztalját” harangszó üdvözölte. Tima Dénes vikáriusa volt a zárdának és zenész ember; minthogy nagy orgonista volt, szeretett orgonálni. S volt ott Somlyón egy kétmanuálos orgona, amelyet Kolonics István épített a Kájoni orgonája után. Ő maga is írt darabokat és a Tanítóképzőben zenét tanított… Tima Dénes, mint gyermeket odahívott maga mellé és azt mondja: énekeld! Én énekeltem. Szép szoprán hangom volt, s ő pedig orgonált. Volt egy másik templom is, fenn a megyetemplom, Szent Péter és Szent Pál tiszteletére épült templom. Annak kitűnő kántora volt, Antal Jánosnak hívták, ő is maga mellé állított, és nagypénteken és virágvasárnapján, mint szoprán hangú gyermek énekeltem a szolgáló szerepét a passióban … Édesanyám is nagyon szépen éneklő asszony volt, amikor így összejöttek többen, akkor mindig ő vitte az éneket, úgyhogy tőle sokat tanultam, hallottam. A templomban, akármelyik templomba mentem, ott csak a szép népi énekeket énekelték. És ott szoktam meg, ott figyeltem fel rá – ha régi könyvet hoztak, az nekem mindjárt különösen tetszett –, szóval nézni akartam, látni akartam, tanulni, hogy mi van benne … Hát ez az egyházi ének kérdés Somlyón a ferencesek kezében csalogató eszköz volt. Mert ott a ferencesek képzett zenészek voltak, és hogyha az orgona mellé kellett ülni, odaültek és játszottak."

Domokos Pál Péter pályáját ez a környezet határozta meg. Szinte törvényszerű volt, hogy a jó eszű, muzikális falusi fiú számára a fölemelkedési fokot, az első lépcsőt a Tanítóképző kínálta, a maga korában biztos kenyeret ígérő kántortanítóság. Ehhez az előiskolát az énekes facigerség jelentette: az énekes fáklyás fiúk csoportjába való beválasztás. A csíksomlyói felső gimnazisták és képzősök közül a különösen jó hangú fiúk bekerültek az énekes fáklyások csoportjába, az úgynevezett facigerek közé. Főleg a Mária-ünnepeken s búcsúk során volt fontos szerepük a liturgikus történés keretébe illesztett Mária-himnuszok, elsősorban a „Tota pulchra és Maria” sajátságos rend szerinti eléneklésével. A facigerek viselete: Mária-kék köpeny, fejükön rózsakoszorú, kezükben égő fáklya, ők vitték a laboriumot is, amely hasonlít a méhkaptárhoz, jelképezve, hogy amiképpen a méhkaptár begyűjti a méheket, úgy gyűjti maga köré e jelképes tárgy a Mária tiszteletére összesereglett fiatalokat.

Az énekes facigerből valóban rövidesen kántortanító, majd kórusvezető lett, mely utóbbi minőségében Domokos Pál Péter évtizedeken át megmaradt. Akárhová is vezette a sorsa, amint tehette, már szervezte az énekkart. Csíkszeredán éppen úgy, mint Kézdivásárhelyen vagy Kolozsvárott, majd Budapesten, a minisztériumokban. Munkáját elismerés, siker koronázta. Fellépéseinek jelentős visszhangja volt, akárcsak Erdélyben rendezett pedagóguskántorversenyeinek s gyermekkórus-versenyeinek.

Amikor Csíkkarcfalván és Vulkánon vagy hosszabb ideig Gyergyóalfalun kántorizált, az élő népzenével is állandó kapcsolatba került. Nemcsak kényszerpihenős moldvai gyűjtésével alkotott jelentőset, hanem a zeneileg mozgásban tartott, sokszor fölkeresett csíki községek népzenei hagyományainak összeszedésével is. Úgynevezett nagykántorsága idején Gyergyóalfaluban látta meg csak igazán, az ezer torokból fölcsendülő ének sodrása döbbentette rá, mit jelent a népnek az éneklés. S mit jelent saját énekhagyománya az egyházi előírt anyaggal szemben: „... Azt láttam, hogy azt az éneket, ami az övék, azt ők jobban szeretik, és tulajdonképpen azt éneklik s akkor énekelnek. Az ének a templomba járó embernél lelki szükséglet volt, azért ment, hogy énekelhessen. A kántor mellé felállottak és énekeltek. Tudták az énekeket.”

Mikor Domokos Pál Péter Gyergyóalfaluba került, nem ismerte még a helyi viszonyokat. Közelgett karácsony. Egyedül volt. „…Olyan rossz hangulatban voltam, de eszembe jutott, hogy este lesz az éjféli mise. Megtudtam, hogy ki a faluba' a legjobb énekes, ilyen templomi énekes. S akkor azt mondták nekem, hogy Fehér Mihály. Elmentem Mihály bácsihoz, és mondom neki, hogy: »Mihály bácsi, az éjféli misén mit énekeljünk?« – Azt mondja: »Hát maga a kántor! Maga tudja!« – »Én tudom, de azt szeretném, ha azt énekelnék, amit a nép tud.« – »A 'mmá' más!« – azt mondja. S akkor kezdte mondani, hogy Szerencsés óra, boldog éjszaka ... – kezdetre. Akkor Dicsőség mennyben az Istennek!... – Glóriára. S akkor Serkent lelkem mély álmodból… – és hát mindezeket el is énekeltem, feljegyeztem, s akkor éjjel felült mellém a székre, és én játszottam, és ő pedig énekelt. S vele együtt a templom. Ezer ember. Zsúfolásig tele volt a hatalmas templom, és mintha egy ember énekelt volna, hogy az az ének, az bizonyosan egyenesen a mennyország közepébe ment el… Olyan hatást, mint mikor ezer falusi ember énekel, azt nem lehet elérni és utolérni.”

Egyházaskozárra települt moldvai csángók körében

A nagyszerű népzenei forrás közelében élő Domokos Pál Péter kapcsolatban állt Kodály Zoltánnal is, akinek nagy híve volt, s kibontakozó mozgalmáért – nem csekély lehetőségei birtokában – nagyon sokat tett. „Hej, ha én egyszer alfalvi kántor lehetnék ezt és ezt csinálnám!” – írta neki Kodály, akivel ezidőben már levelezésben állott, s akinek kérésére sok régi dallamnak nézett utána, így például az Óh áldott Szűzanya, mennyei szép rózsa kezdetű Mária-ének régi dallamának. A keresett változatot meg is találta, csak nem éppen Alfaluban. Az éveken át tartó együttműködés jeléül Kodály egyik kórusművét, a Gazdag Erzsi 16 versére írt Balassa Bálint elfelejtett énekét a kolozsvári Tanítóképző akkor már híres énekkarának ajánlotta. Kodály kolozsvári útját is Domokos Pál Péter készítette elő, s hozta össze őt sok fontos emberrel. „...Az ő munkásságát-munkáit annyira juttattam, hogy azt hiszem, kevesen csinálták azt meg ...” – vall csöndes hangon erről. Az immáron tanítóképzői igazgató-kórusvezető eközben tudományos munkát is végzett, és hol saját nevén, hol Gernyeszegi Ádám, hol Pál Deák Áron néven jelentette meg írásait. S nemcsak a maga kosarába söpörte be az összeszedett értékeket. Arról is gondoskodott, hogy nagy kortársai is találkozhassanak adatközlőivel, és a hatalmas emlékanyagot tároló moldvai-csíki énekesek tudását – a kor technikai szintjén – hanglemezeken is megörökíthessék. 1938-ban hozott fel Budapestre egy jeles énekescsoportot. A hanglemezfelvételeket maga Bartók és Lajtha irányította, s részt vett rajtuk az akkor fiatal és pályakezdő Ortutay Gyula is. Később, az ötvenes években, a közben áttelepült tolnai-baranyai csángók zenei anyagának rögzítését tette lehetővé a Néprajzi Múzeumban Lajtha László és Rajeczky Benjámin irányításával.

Domokos Pál Péter mindig lelkesen kopogtatott be a kornagyjaihoz és sohasem érkezett üres kézzel. A kortárs népzenetudomány valóban nagyon sokat köszönhet neki. Olyan tájakról gazdagította – és viszonylag korán – amagyar népzenei állományt, amely vidékekről addig kevés vagy semmi sem érkezett. Gazdagította a saját gyűjtése révén terítékre került archaikus erdélyi-csíki-bukovinai-moldvai anyaggal, majd különböző gyűjtemények, könyvtárak mélyén lappangósokkéziratosemlék föltárásával. Ugyanakkor, mint mondták, lehetővé tette, hogy legjobb adatközlői anyagát tartósan rögzíthessék: olyan nagy énekes-hangszeres egyéniségeket adott a fővárosi szakkutatásnak, mint Gáspár Simon Antal, Gusa Pál, Máris György, Simon Ferenc Józsefné, Demse Dávidné, Benke Jánosné, kik mind a Népművészet Mesterei lettek, s énekeiket lemezfelvételek, majd később magnetofontekercsek sora őrzi. Nélkülük sokkal kevesebbet tudnánk a történeti népzene – sőt a történeti zene – rétegeiről, mint amennyit addig tudtunk. Moldva – Bukovina egykori lakói – lévén konzervatív jellegű diaszpóra-kultúra hordozói — olyan történeti elemeket jeleníthettek meg „élőben”, amelyekre hazai hagyományban már aligha akadhattunk volna.

Domokos Pál Péter mindig boldog örömmel tálalta a szakmának élő és holt kincseit, jeles adatközlőit s ritka értékes, többszázéves emlékeit, kéziratos énekeskönyveket, följegyzéseket, a történeti zene-népzene nagybecsű tanúságtételeit. Az adni tudás belső örömét, szép zsibongását azonban sokszor hűtötte le a csöngetésre fölhangzó „Nos?!” – a nem éppen szívbéli fogadtatásra valló „Keressen helyet magának s üljön le” – netán a „Tudja Tanár Úr, minek ez magának?” talán öntudatlan lekicsinylése. Rosszul esett neki, hogy értékásó-mentő-gyűjtő tevékenységét „kerítés”-nek tekintették a nagyok körül keringő kisebb bolygók. Számukra „kerítés”-nek, kalózkodásnak minősült minden olyan népzenei gyűjtés-kutatás, amely mögött nem állt tanszék, intézet vagy szakmai magasabb grádus. Az ének-zenetanári diplomával és doktorátussal rendelkező erdélyi tanár kilógott a körből. Szolgálatait elfogadták, s sokszor akarva-nem akarva megbántották, amikor az általa „előgyűjtött” adatközlőkkel, vagyis az ő embereivel dolgoztak, majd a lemezfelvételeket csinálták, és bár jegyzeteit felhasználták, személyes gyűjtői tapasztalatát mellőzték; jelenléte szinte formális volt. Így eshetett meg az is, hogy nem kaphatta meg betekintésre a saját, leadott gyűjtését, fontos csángó anyagát, akkor, amikor elméleti kutatásai során szüksége lett volna rá. Ezek után érthető, hogyha ilyen mondatot is rögzít a beszélgetésünkön készült magnetofonfelvétel: Annak örvendek, hogy a saját nyomaimon jártam, és egyikkel se házasodtam úgy különösebben össze. Sokkal jobb volt így, mintha csináltam volna.

A haza hangjai késztetik állandó tevékenységre és a lépten-nyomon föltörekvő emlékezésre, például a csíksomlyói búcsúsokat köszöntő harangkondítás nyomán tudati előterébe került moldvai-csíki kapcsolatok történeti hátterére. Az ok, amiért a híres pünkösdi csíksomlyói búcsún annyiszor kongatta meg a moldvai búcsúsok előtt is a harangot, messze időkbe nyúlik vissza, 1567-re, a csíksomlyói búcsú eredetére. János Zsigmondnak, Erdély akkori fejedelmének az volt a szándéka, hogy tegye unitáriussá az egész Erdélyt. Tudta, hogy Csíkban a katolicizmus a vallás. Elhatározta, hogy őket is az unitárius vallásra hozza, és ezért sereggel indult Csíkba. Amikor meghallották a csíkiak, István nevű gyergyóalfalvi pap szervezésében, a Hargitán átvivő országúton, a Tolvajostető nevű helyen megvárták a fejedelem csapatát, és szétverték. Ez alatt otthon a templomban az öregek, gyermekek, asszonyok imádkoztak és várták, hogy mi lesz ennek a háborúnak a vége. És akkor jöttek a nagy diadallal az emberek, és akkor rögtön a templomból kimentek, és háromszor körbejárták a templomot. A templomban egy szobor van, egy Mária-szobor, amit itt csodatévőnek neveznek. A világnak is egyik legnagyobb Mária-szobra. Na most ehhez jönnek azóta minden évben a búcsúsok Pünkösd szombatján délután két órára, az akkor kezdődő körmenetre. Ilyen keresztalják jönnek. Minden faluból összeáll egy csoport férfi-nő. Elől mennek a férfiak, hátul az asszonyok. Lobogót visznek a kezükbe, és imádkoznak, énekelnek végig az úton. A legmesszebbről jön Somlyóra a mikházi keresztalja. Ezek egy teljes hétig jöttek gyalog és egy hétig vissza. A körmenet szombat délután két órakor ment fel, megkerülte a kicsi Somlyót – annak a tetején van a Salvator kápolna –, ott megállt a pap és áldást adott, és onnan jöttek vissza. Ennek a nagy körmenetnek az utolsó tagjai mindig a moldvai csángómagyarság. Na most, hogy kerülnek a moldvai csángómagyarok ide? A lelki kapcsolatot, az indítékot nem lehet tudni, de hogy jöhessenek, az annyira életszükségletük volt, hogy a vajdát megkérték, hogy Csíksomlyó községnek adjon egy havast. Ajándékozzon egy havast. És ezért a havasért Csíksomlyó községe az esztendőnként pünkösdi búcsúra menő híveknek adjon háromnapi lakást és ennivalót, ellátást. Intervencióra valót. A csángók kérésére a vajda ezt megtette, és megkapták a Bálványos havasát. S ezt a somlyóiak, mint a sajátjukat élték. Édesanyám nekem azt mondta, hogy ő még főzött a nagykalapú moldvai csángómagyaroknak. 1912 táján Csíksomlyó bajba jutott, nehézsége volt, és a Bálványos havasának a fáját eladta. Kapott érte hárommillió aranykoronát. Ezzel egyszerre az egyházmegyének a leggazdagabb községe lett. Igen, de jött az első világháború, és az első világháború költségeire az utolsó fillérig Csíksomlyó hadikölcsönbe jegyezte a pénzt. Jóformán semmit se kapott vissza, úgyhogy továbbra is maradt abba a szegénységbe, amibe' ez előtt volt. Ennek ellenére a csángómagyarok mégis jönnek, ma is. 48-ban, amikor a görögkatolikus vallást megszüntették, akkor volt a legnagyobb a búcsú, mert Márton Áron vezette azt a búcsút, és azon százezer ember vett részt. Százezer!!! Akkor már Márton Áron célba volt tűzve, hogy lefogják. Amikor ezt meghallották a gyimesi csángók, akkor Márton Áront lóra ültették, és a kezüket így megfogták, a legények egymás kezét, és a ló körül tíz ilyen gyűrűt húztak, hogy a közelébe se lehetett menni. Arra felé se lehetett menni. De aztán később másképp fogták el és gyötörték meg Márton Áront. . . 32-ben a Somlyóra jövő csángómagyar búcsúsokat én fogadtam. Az »…édes Hazámnak akartam szolgálni. ...« könyvben benne van. Ott vagyok a csángó csoport közepén. Ott kucorgok bizonyságként, hogy nem álom, ami ott van, hanem valóság. Tehát minden csíki községnek a patrocíniuma napján, a búcsúja napján otthon, a saját községében búcsúja van, de ilyen közös búcsú, és ilyen megnyilatkozás – az egész Erdélyből, sőt Bukarestből is jöttek emberek, ez egy olyan találkozása volt évszázadokon keresztül a székely népnek. Szinte azért mentek, hogy lássák, s ha meglátták, az már elég volt. Meggyógyult a késlelkileg békében mentek haza. Mentek haza sajátságos nyelvszigetet alkotó falvaikba, amely sziget egyedülálló nyelvi relitum Európában ... Az a különös, hogy egész Nyugat-Európa nem tudna produkálni régi beszédet a ma élők nyelve után. Nekünk pedig itt van egy egész népcsoport, amelyik, ahogy van, s amit mond s ahogy mondja, hát az valami tökéletesség! Látta a Lakatos Demeter könyvét? Most pedig valamelyik folyóiratban két hejgetés jelent meg. Most vették fel, 1987. december 31-én. Gyönyörű szép e kahejgetések [Hejgetés: óesztendő búcsúztató-újesztendő köszöntő Moldva magyar falvaiban. Az őshitek téli napforduló körüli termékenységvarázsló rítusai emlékét idézi, mint sok más karácsonyi-új esztendő körüli szokásunk. Sokban emlékeztet a dunántúli regölésre. A főleg lányos házaknál legények énekelte refrénes szöveg a búza (kenyér) történetét mondja el. Sok helyen urálásnak is nevezik.]

Domokos Pál Péter /Erdélyi Zsuzsanna felvétele

S amíg Domokos Pál Péter a készen lévő 12 kötetről beszél, és részletezi azok tartalmát, jellemzőit, a magyarságra vonatkozó szellem-és művelődéstörténeti fontosságát, megint eszembe jutnak visszatérő szavai: „…A népemet mindenek fölött szeretem.” E szeretetnek terméke ez a 12 könyv, amelyet sajtó alá rendezett vagy megírt, és még nincs kiadva:

1. Petri András csíkszentkirályi rektor 1630–31-es kéziratos, néhol hangjegyes Énekeskönyve, amelyet 20 évvel a Cantus Catholici előtt írt Petri. Kájoni sok éneket vett át tőle az 1676-os Cantionale Catholicumjába.

2. Pécsi Énekeskönyv 1674-ből, egy Forró nevű kántor írta (egyéb adat nem maradt fönn róla). A könyv nevezetessége, hogy sok éneke raritás, így az egyik, a Szent László királyról szóló is, mely a Képes Krónikához hasonlóan mondja el, miként tudta meg László herceg, hogyan végződik a Salamon elleni csata, és hova építse Géza a Szűz Mária tiszteletére ígért templomot.

3. A kottás, kéziratos Csíkcsobotfalvi Énekeskönyv 1675-ből. Jelentősége, hogy Kájoni Cantionaléjával egyezik, s 12 dallamot is közöl. Sokan Kájoni művének tulajdonítják. Szerzősége vitatott, de forrásszerepe a Cantionale számára kétségkívüli. Csobotfalva közel fekszik Somlyóhoz; Kájoni e kéziratot ismerhette s használhatta.

4. Mihál Farkas Énekeskönyve 1677–87-ből. Az Énekeskönyvkézműves ember írása, valahonnét Csíkból. Ebben található a híres Kádár István éneke Szörnyű nagyromlásra készül.

5. A Bocskor-kódex már a18. század terméke. Bocskor János csík szentléleki kántor volt, és könyvét 1716–1736, illetve 1739 között írta. Sok fontos kuruckori éneket tartalmaz, így 20 szakaszban az egyébként lényegesen rövidebben ismert Csinom Palkót, s a Boldogasszony anyánk régebbi változatát is, nem a Szoszna Demeter-féle Pannonhalmi Énekeskönyvből (1714–15) ismert formában. G. Bándi Péter Énekeskönyve 1837-ből a csíksomlyói ferenceszárdából kerültelő. Bárvilági énekeket tartalmaz, ahogy a címe is jelzi, megtalálható benne a 18. századi Jánóczi András jeles éneke. Ideje bujdosásomnak, amely gyűjtéseink során Nyugat-Dunántúlon virrasztós búcsús énekként többször fölbukkant.

A következő kötetek már inkább történeti-egyháztörténeti érdekességű, igen fontos írások. Közülük három oláh nyelvű magyarellenes könyv fordítása, majd Illyés István, a csíkszentgyörgyi születésű híres egyházi író, esztergomi kanonok kéziratos életrajza a 17. század végéről. Továbbá Győrffy Pál egykori ferences provinciális rend története: Ortus progressus est vicissitudine… (vagyis az erdélyi ferencrendnek eredete, küzdelmei, sikerei stb.), amely kelt Rómában, a hét domb városában, Győrffy Pál provinciális keze által, 1729-ben. Apró részletekig – emberek, házak – terjedő leírása az erdélyi ferencesek életének, napi létének. Csíksomlyón is megjelent kétszer. A kiadásra előkészített könyvek között vannak Spielenberger Mártonnak az ódái. A tanár-szerző Bethlen Gábor orvosának volt a testvére. Besztercebányán nevelkedett, majd Németországban gimnáziumi igazgató lett, 60 ódáját Besztercebányának ajánlotta. Többletként egy 16. századi Magyar Prefáció szerepel még a listán, mely bár csak alig 10-12 lap, de kottás énekei miatt fontos korai emlék.

Amíg nézegetem ezt a sok kéziratot – melynek nagy része a ferences szellem és hatás nyomát viseli –, s hallgatom e fáradhatatlan-kortalan embernek szavait, el-eltűnődöm: mikor és hogy maradt ideje ilyen eredményes tevékenységre, megjelent könyvek sora után is időigényes munkák elkészítésére? A választ erre ő maga adja meg: „Akárhol is voltam, akármilyen állásban, nem izgatott, hogy szántok, vagy követségi tanácsos vagyok, diplomata útlevelem van, vagy megkülönböztetett ember – hanem a népem érdekelt, és mindig annak az ügye. Ha azt hallottam, hogy valaki bajban van, akkor azt igyekeztem megkeresni. Ha az iskolába mentem és szomorú gyereket láttam, azt kerestem meg. És azzal volt beszélnivalóm … Úgy az életemben, amilyen célokat magamnak kitűztem, azt többé-kevésbé elértem. Ez, hogy a könyvek itt vannak sorjában, ezt azért csináltam, hogy minden percemnek meglegyen a gyümölcse. Én a tízperceken nem tárgyaltam a szomszéddal, vagy mivel. Más voltam. Hiszen csak meg kell nézni azokat a könyveket, hogy az mit jelentett, csak elolvasni és leírni mindent.”

Domokos Pál Pétert, ahogy ő maga mondta, a nép iránti szeretet vezette minden lépésében, s meglehetősen sokféle tevékenységében. Ennek mindent alárendelt. Ezért ment mindig oda, ahol szükség volt rá. Ezért ment aztán sokfelé, lett légyen az akár politikai, akár szociális vagy pedagógiai, zenei feladat, közösségi érdek szorgalmazta hívás. A hívások, a feladatok változtak, ahogyan az ember élete a közösség életében változott. Egy azonban mindig állandó volt a zene. A szülő örökítette, a ferences szellem alapozta zenei készségből vállalt pálya egy életre megszabta útját, és biztosította a hozzá szükséges energiát. A kisdiák harangkongatásától a fadgeri Tota pulchrán, az éjféli mise ezer torkú Dicsőségén keresztül, a csíki ének- s kórusversenyekig, a kolozsvári ünnepi gálákig, a Kájoni Cantionale Catholicum megjelentetéséig („…édes Hazámnak akartam szolgálni...” 1979), az erősen megkérdőjelezett 18. századi hangszeres zene feltárásáig (,,Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században” (1978), a kiadásra előkészített kéziratos énekeskönyvek hosszú soráig biztosította az energiát. A somlyói elemi iskola kitűnő bizonyítványa, s a közelmúltban elnyert akadémiai nagy doktorátusság két pontja közé vont pálya ívébe az örökös, szünet nélküli munkálkodás folytán annyi minden fért bele, hogy ezt bármilyen hosszú méltatás keretében is nehezen lehetne fölsorolni. Nemcsak 70 év betűvetésének vésetei rétegeződnek egymásra, hanem a megismerés vágya nyomán kirajzolódott utak vonalai is egymásra tevődnek. Csík-Gyergyó-Erdély-Bukovina-Moldva-Magyarország-Kelet/Nyugat/Dél Európa; Krakkó-Częstochowa-München-Bern-Róma-Vatikán útjain ekhós szekér-kocsi-autó-vonat-repülőgép nyerte a kilométereket földön és levegőben, hogy utasát eljuttassa mindenhova, ahol magyar értéket sejt az érzékenység s tudás, és magyar értéket rejt a történelem szeszélyes, fordulatos menete. Częstochowában 1501-es nyelvemléket talált. Münchenben 1490-es magyar tánccsoport látogatásának nyomait kereste s találta meg. A Vatikán Titkos Levéltárában egyértelmű Árpád-kori okmányokat, a moldvai magyarság korai létére s a római katolikum ottani életére, az első kun püspökség fölállítására (Milkov, 1227). Vagy a nem kevésbé fontos adatokat az 1622-ben alapított de Propaganda Fide vatikáni hivatal levéltárából a moldvai magyarság 17. századi szervezetére, vallási gondjaira, nyakukra küldött idegen olasz papok szerepére.

Népe múltjára vonatkozóan hármas eszköztárral dolgozik. Először néprajzi gyűjtést végez. Faggatja a közösségi emlékezés, azaz a hagyomány tárolta forrásértékű szóbeli örökséget. Továbbá keresi a történeti foklór emlékeit, népi kéziratos följegyzéseket, kéziratos énekfüzeteket, könyveket. Harmadszor meg a történeti állományban kutat az irodalom, a nyelvészet, a zene, az ének írásos emlékei között. Van, amire ő bukkan rá, van, amire más, de ő ismerteti, esetleg rendezi sajtó alá, s így az ő révén válik mindenki számára hozzáférhetővé.

S most is dolgozik, miután befejezte a kimagasló forrásértékű Csík vármegye monográfiája című kötetét, életrajzot ír. Címe: Márton Áron pápai trónálló, erdélyi püspök élete. Az összesen 16 évet börtönben, illetve házi őrizetben töltött Áron püspökről szólván ezt mondja: „Márton Áronhoz hasonló és hozzáfogható főpap nem sok volt a magyar főpapi székekben, ő a népének a szeretetében és a népért való volt. Azért tett mindent. Minden szava, minden a népért volt… Emberileg testvérek voltunk.”

„Testvérek voltunk.” Ezt én így fogalmaznám meg: számukra a testvérség nemcsak a közös szülőtől-hazától való származást jelenti, hanem az egyazon gondolkodásmódot, szemléletet. Az élet minden helyzetében a tájékozódásnak azt az irányító sarkcsillagát, amelynek neve az ő nyelvükön: Populus meus – az én Népem.

X.

ERDÉLYI ZSUZSANNA LAUDÁCIÓJA

BÁLINT SÁNDOR néprajztudósnak

a szegedi nemzet szakrális néprajzát feltáró munkájáért és közkinccsé tételéért[7]

Tisztelt Bizottság! Tisztelt ünneplő közönség!

Kitüntető feladatot kaptam, amikor a Magyar Örökség Bíráló Bizottsága fölkért egy nagyon sokoldalú, emberileg, szakmailag kiemelkedő tudós méltatására, Bálint Sándor laudációjának megtartására. Azon kívül, hogy benne tisztelhetjük a magyar vallásos néprajz, népi vallásosság hazai kutatásának megalapozóját és legmagasabb szintre emelőjét, maradandót alkotott mind az általános néprajz, mind a művelődés-irodalom-nyelvészet, sőt, bizonyos mértékben még az ipartörténet területén is. Hatalmas tudását megrendítő emberség, derű, jóság, mélységes vallásosság, szinte szentferenci lelkület járta át. Ha beszélt, vagy akár csak néhány órát töltött vele az ember, különös lelki szűrésen esett át. Úgy érezte, belsőleg átmosódott, megszabadult toxikus anyagaitól. Tisztább lett, jobb lett, még azt is mondhatni, hogy megigazult. S talán el is szégyellte magát, mintegy a jóság tükörképében látva önmagát, az óhatatlanul gyarlót, a hibákkal és emberi gyengeségekkel bőven ellátottat. Könyvei lektorálása, az alsóvárosi búcsú-gyűjtéseim s egyéb szegedi látogatásaim során és más szakmai alkalmakkor gyakran találkoztunk – sőt nálam is sokszor volt pesti lakásunkban. Mielőtt Szegeden kimentem volna az állomásra, ha csak tehettem, betértem a Dómba. Őérte is mindig imádkoztam, hogy maradjon sokáig közöttünk, és megköszöntem Istennek, hogy adta őt nekünk: adta a magyar tudományos életnek, adta Szegednek és adta őt példának, hogy miképpen kell élni, miképpen kell megmaradni embernek a megalázások, meghurcolások, az ország-világ előtti megszégyenítések alatt és ellenére. Micsoda hit, micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy szinte krisztusi módon tudott ellenségeire, meggyötrőire nézni, nekik megbocsátani és megpróbáltatásait is lelkileg kamatozónak tekinteni! Emberre rosszat nem mondott, a legerősebb kifejezés, amit kritikaként tőle hallottam, de már kapitális üggyel kapcsolatban, ennyi volt: „haszontalan embör”. Itt a haszontalan a haszon főnév fosztóképzőjével ellátott értelemben szerepelt, vagyis valaki, aki nem jelent hasznot a környezete számára. Nála az élet a haszon fogalmával összekötődött, de ennek semmi köze nem volt a ma előtérbe került jelentésével, a profittal. Egyedül az élet eredményességét, a szellemi-erkölcsi téren fölmutatott hasznot, értéket jelentette. Nála az volt a mérce: az Istentől rendelt követelménynek mind lelki, mind szellemi szinten megfelelni, és használni az őt körülvevő kis- és nagyközösségnek: családnak, városnak, népnek, nemzetnek, konkretizálva: a magyarságnak és az egyháznak.

Talán sajátságosnak tűnik, hogy mondandóm elejére Bálint Sándor embersége, lelkisége kívánkozik. Valamiképpen fény vette őt körül, s ebbe a ragyogásba sodródtunk bele, ez kapott meg, sugárzott át reánk is. Először az ember képe ivódott belénk kitörölhetetlenül, s csak aztán hallgattuk a tudóst. S most néhány szót a mai kitüntetést sokszorosan megérdemlő polihisztorról, népe nagy krónikásáról. Népe alatt szűkítetten az Alsóváros, Szeged, „a szögedi nemzet”, a Homokvilág szülötteit értem, majd tágítva a kört a magyar nép, a magyar nemzet összességét.

Bálint Sándor 1904-ben Szegeden látta meg a napvilágot, és 1980-ban ostoba utcai baleset következtében halt meg Budapesten. Az agrárjellegű Alsóváros közösségi és családi hagyománya a kertészkedő, paprikatermelő cívis-szülők egyetlen kései gyermekének helyét a kertben és a földeken jelölte ki. Nem így történt. Az életút más irányba tért el. A nagy tehetségű parasztfiú más talaj művelésébe kezdett. A népi kultúra,a néphagyomány alig-alig bolygatott humuszát forgatta, sok-sok ismeretlen szellemi emlékét hozva felszínre. A kezdetben említett tudományágakat egyaránt gazdagította élete végéig változatlan lelkesedéssel végzett kutatásai leleteivel, függetlenül attól, hogy a föltárt és rendszerezett értékek a szellemi vagy az anyagi kultúra tartományába sorolhatók-e. Bálint Sándor számára mindegy volt, hogy az Alsóvárosból és Szegedről kirajzott Homokvilág népének mely jellemző vonását, múltbéli megnyilatkozását tárja föl. Célja a „nagytáj” jobb megismerése és megismertetése volt, s mindennek az ismeretanyagnak a teljes hazai hagyományba való beillesztése és európai hátterű kivetítése. Most csak néhány művét említem, mely a szélesre táguló panorámába illik. Nyelvészeti munkásságára utal a Szegedi szótár és a Szegedi példabeszédek és jeles mondások, mintegy a szegedi népnyelv enciklopédiája, a Szeged reneszánszkori műveltsége pedig a XV-XVI. századi Szeged társadalmi és szellemtörténeti rajzát adja. Szeged városa című műve a város művészettörténeti múltjába vezet minket. A szegedi paprika és A szegedi papucs az alsóvárosi ősök paraszti remeklését, kézműipari készségét mutatja be. A Tombácz János meséi egy kiváló képességű tanyasi mesemondón keresztül a népi alkotókészségnek állít emléket. Bálint Sándor összefoglaló nagymonográfiája, A szögedi nemzet három tekintélyes kötete széles kitekintéssel tárgyalja a város és a hátteres Homokvilág településtörténeti, mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi, kulturális és vallási életét. Így összességében ez a nagy mű a pars pro toto elv alapján egy kicsinyített magyarság néprajza is lehetne, ugyanis Szeged, e különös város és történeti kirajzásai létrehozta települései – egységében a „Homokország” – Bálint Sándor összegező vizsgálódásai nyomán gyakran országnyira tágul, mi több, európai történeti távlatokat is nyit, mivel térben széthúzott, időben elmélyített kutatások nyomán tárul elénk. Ahogy A szögedi nemzet utolsó kötetének tagolásából látjuk, a Bálint Sándor-i kutatás másik fő területe a vallásos néphagyomány, amely területnek, mint mondottam volt, első igazi gazdája lett Magyarországon. Elemzéseit számtalan tanulmányban, kismonográfiában tette közzé, majd élete vége felé sikerült még a Karácsony, húsvét, pünkösd, majd az Ünnepi kalendárium című háromkötetes művében közreadni eredményeit. Pótolhatatlan segítséget nyújtott ezzel a vallásos néphagyomány bármely témájával foglalkozó kutatóknak, sőt az érdeklődő laikusoknak is. Ma már kézikönyv: első számú hiteles forrásnak számít. E művek révén értékeljük csak igazán, mit jelent a népi vallásosság hagyományvilágában rejtőzködő szellemi örökség, amely az eurázsiai kultúrához tartozó ember egész hit- és hiedelemvilágát, vallási fejlődését közvetíti, és bonyolult eszmei szövevényként vetíti ki. Megismerteti a magyar népi katolicizmus rendszerét, fölfedi egyházi indíttatású és ősi képzeteket is eláruló mozzanatait, úgyszintén a kapcsolódó lelkiség és hitvilág összetevőit, mintegy létfeltételszerepét a paraszti életvitelben. Bálint Sándor kutatásai nélkül aligha vállalkozhatnánk a vallási néphagyomány új szemléletű történeti vizsgálatára és hiteles értelmezésére.

Bálint Sándor tudóspályája gyorsan ívelt fölfelé, alig 33 évesen főiskolai, majd egyetemi tanár 1947-től 1965-ig, amikor koholt vádak alapján meghurcolják, elítélik, majd nyugdíjazzák. Ettől kezdve élete gondokkal, méltatlan helyzetekkel lett teli. A hite és a munka tartja benne a lelket. A Vir dolorum – a fájdalmak férfia –, azaz a szenvedő Krisztus tudata s látványa emelte őt a napi lét keserűségei fölé olyannyira, hogy még mosolyogni is tudott, amikor keserves éveiről szólt. Tönkretevőiről sajnálattal tudta mondani: „szögényök, nem adatott mög nékik a hit világossága”.

Nem egy rövid köszöntő-méltatás, de egy hosszú tanulmány sem értékelhetné eléggé azt az átfogó, sokrétű munkát, amelyet mind a szűkebb haza, Szeged és környéke, mind pedig az egész magyar néprajztudomány és filológia köszönhet Bálint Sándornak, ahogy elnevezték őt: a legszögedibb szögedinek. Köszönheti kimagasló eredményeit és köszönheti sugárzó emberségét, a keresztény szeretet megtestesítését, a sötét korban másoknak is világító fényét. Így teljes ez az életmű, mert hordozza a hit és szellem egységének napjainkra divatjamúlt, ám örök eszményét.

XII.

ERDÉLYI ZSUZSANNA LAUDÁCIÓJA

A Lutheránia Énekkar Magyar Örökség-Díja[8]

Tisztelt Bizottság! Tisztelt ünneplő közönség!

Laudációm kissé rendhagyó lesz. Oka a rendhagyó kor, amelyben élünk s a nem mindennapi lelki teher, amely népünkre történelme folyamán nehezedett, mondhatjuk: nehezedik. Az Úristen megpróbálja hitünket, megméri sorsvállalásunk erejét, tudván azonban esendőségünket, kezét nyújtja, segít talpon maradnunk. Segít, akár botorkálva is, előre jutnunk. S itt jön be a képbe a Lutheránia kórus.

2004. június 13-án – amely, mint tudjuk, az első Európai Uniós választásunk napja és sokunk számára jelentős hozamú esemény – szétnyílt a Deák téri evangélikus templom kupolája. A templomot zsúfolásig megtöltő hallgatóság, jó másfélezer lélek, élte át e csodát. Az idei, immár 15. Bach-hét záró koncertjén a H-moll mise hangzott föl és segítette Isten közelébe korunk szárnyaszegett emberét. A hívőt éppen úgy, mint az elbizonytalanodót, netán kétségekbe esőt. Hiszen köztudottan nehéz ma Isten áramkörében megmaradni. A fogyasztói társadalom konzummohósága a belső szférát sem kíméli. A szerzésben, habzsolásba kiüresíti a lelket, amely fázik, benne minden elhomályosodik. Isten szeretete nem melegít, égi fénye nem világít. Hívó szava nem hallatszik…

Ilyen kor dereng fel Johann Sebastian Bach képe s az ember elindul a Deák téri templom felé, mint tették ezt sokan június 13-án. Még a karzatok is roskadoztak a h-moll mise ígéretében és igézetében. A Kyrie azonnal szárnyára kapta a lelket s az egek felé elindította. Elindította és el is juttatta, majd az Agnus Deivel Isten békéjét árasztotta szét a hallgatóságban. A légszomjjal küszködőkre, kiszikkadtakra éppúgy, mint a csak megfáradtakra. 2004-ben a Rorate de super – Harmatozzatok égi magasok – enyhét nemcsak adventkor kérheti a Messiást váró ember, az év bármely szakában sóvároghatja azt. Krisztus az elvesztett édeni üdvösséget ugyan nekünk halálával visszaszerezte, napjainkra azonban a hit kegyelmi állapotát a Pénzistenség, a Mammon mégis egyre inkább veszélyezteti. Veszélyezteti, de talán el nem veszejti. Addig legalábbis biztosan nem, amíg Bach zenei igéi fölhangozhatnak, amíg a H-moll mise Credója, Sanctusa kupolát emel és a Teremtőisten ábrázatját láttatja.

Írom e sorokat 2004 júniusában, de írhattam volna régebben is, a Lutheránia több évtizedes templomi szolgálata során. Hosszú időn át azonban nem a konzummohóság szikkasztotta ki a lelkeket. A félelem dermesztette meg őket. A Hatalom hivatalos istentelensége még a templom közeléből is elriasztotta az embereket. Rákényszerítette őket arra, hogy a test kenyerét fontosabbnak tartsák, mint a lélek eledelét. El akarta felejtetni velük, hogy mindennapi kenyerüket az Isten adja. Közösségileg a Miatyánkban, a templomban kérve adja. Azon időben istentiszteletre, misére csak félve járhattak. Kórusban énekelni zaklatással, nem egyszer állásvesztéssel járt. De azért a Lutheránia kórus énekelt és ezrek hallgatták. Még azok is hallgatták, akiknek nem sok közük volt az égiek világához, de földi gondjaik elviseléséhez szükségük volt a Pollack Mihály-Hild József által megálmodott templom erőt, nyugalmat árasztó légkörére, a lelket átjáró Bach-i zenére. A kórus szolgálata általában a liturgiához kötődik, de adott történelmi helyzetben társadalmi igényt is lefed és biztosíthatja a darab kenyér-pohár víz lelki minimumát. Mindebből kitetszik, hogy az énekkar szolgálata nemcsak hivatalból a liturgiára, hanem szükség esetén az emberekre is kiterjedt. Lehet, hogy magasan szárnyaló művészi teljesítményének két meghatározója van. Egyrészt a zeneirodalom nagyjainak, élükön J. S. Bach remekműveinek megszólaltatása, másrészt, ezen remekműveknek az emberi lelket erősítő, egyensúlyozó képessége.

Alapszabályai értelmében a Lutheránia ugyan vállalt egyháztársadalmi szerepet, de nem egészen ilyen típusú, a történelem által rákényszerített szerepre gondoltak 100 évvel ezelőtt az alapító okiratot megfogalmazó lutheránus elődök. Az ilyesmi föl sem merülhetett fejükben, amikor a kórus Lutheránia-világi dalkör néven megalakult, majd Lutheránia Dalegyesület néven folytatta tevékenységét. Elsődleges céljuk a „társas szellem fejlesztése” volt a Deák téri gyülekezetben, amely meghatározásban összejövetelek, felolvasó estek, hangversenyek és kirándulások megszervezését is beleértették. Bár a Lutheránia kezdetben világi dalkör volt, de megalakulása óta szoros szála fűzték a gyülekezethez. A húszas évek közepén egyesült a már évtizedek óta működő egyházi kórussal, ellátva immár a liturgikus zenei feladatokat is.

Azonban az idők múlásával a közösség életében egyre meghatározóbb szerepet betöltő és az egyházzenei élet kiteljesedését szolgáló énekkar sem kerülhette el a 20. század tragikus eseményeinek, történelmi buktatóinak következményeit. Újrakezdések, újjáépítések, újabb nekilendülések váltották egymást, miközben az együttes kohéziós ereje, hűsége és művészi igényessége biztosította a folyamatos felfelé ívelést és az elért magas szint megtartását. E felfelé ívelésnek kiváló muzsikusok voltak a mozgatói, mint pl. Mendöl Ernő, Kapi-Králik Jenő, Zalánfy Aladár, Weltler Jenő, a legendás Jenő bácsi és az utóbbi 16 évben Kamp Salamon, a Magyar Evangélikus Egyház Főzeneigazgatója, Bach János Sebestyén, a nagy Mester rajongója, elkötelezett szószólója. Nem elsőnek a sorban.

A Lutheránia tevékenységére erős Bach-kultusz jellemző, melynek eredete jó kétszáz évre nyúlik vissza. A II. József türelmi rendelete után – 1781 – megalakult pesti evangélikus gyülekezetnek első lelkésze Molnár János, még jénai tanulmányai során ismerte fel az egyházzene, a templomi kórus működésének fontosságát, spirituális hasznát. E felismeréshez hozzásegítette és egyszersmind Bach irányába terelte a Lipcsében 1802-ben megjelent alapvető Bach-életrajz (Ueber Johann Sebastian Bachs Leben, Kunst und Kunstwerke). Szerzője a német zenetörténeti irodalom egyik megalapítója, Johann Nikolaus Forkel, jenai, majd göttingai egyetemi tanár. Forkel még személyesen ismerte a Bach-fiúkat. Sokat tett Bach újrafelfedezéséért, nagy hatással volt tanítványára, Molnár Jánosra is, aki 1818-ban megjelentette a nagy tudós egyik tanulmányát az egyházi énekkarok jelentőségéről, a korálok és a kantáták előadásáról. Ez utóbbiak éneklését a német evangélikus egyház a 19. század elejére kiiktatta a szertartásaiból. Molnár János – nyilván Forkel hatására – visszahozta a kantátás istentiszteleti formát, idézve vele a Bach-i liturgikus gyakorlat virágkorát.

Nagyjából ettől az időszaktól, a 19. század elejéről eredeztethetjük a Deák téri gyülekezet Bach-kultuszát, amely hol a zenei élet természetes ritmusában mutatkozott meg, hol pedig egy-egy nagy karnagy Bach-csodálatában forrósodott föl, pl. Zalánfy Aladáréban, aki a Tamás templom karnagyának, Karl Straubénak volt tanítványa.

A jelenlegi karigazgató Kamp Salamon számára is Bach a Mester, a Zene. 1992-ben Zászkaliczky Tamással és Dobozy Borbálával együtt alapították meg a Magyar Bach Társaságot, amely napjainkra mintegy 120 tagot számlál. Feladatul Bach zenéjének széles körű megismertetését tűzték maguk elé. Ezt hivatott szolgálni a minden év június elejére rendezett Budapest Bach-hét, amely először 1990-ben Kamp Salamon kezdeményezésére jött létre. Az ingyenes, így a szerényebb körülmények között élők számára is hozzáférhető esteket rengetegen látogatják. A koncertsorozat Budapest zenei életének kiemelkedő eseményévé vált. A kórus mellett kiváló hazai és külföldi művészek tolmácsolásában hangzanak fel a zene óriásának művei.

A Lutheránia a magyar egyházzene szolgálatában túlnőtt a főváros, s túl az ország határain is. Külhoni koncertjei legalább úgy öregbítik hírnevét, mint ahogy emelik kóruskultúránk nemzetközi tekintélyét. Az énekkar ez esztendőben ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. Elért művészi teljesítménye, vezetőjének egyénisége erővel és hittel töltheti el, újabb 100 év ígéretével bíztathatja.

Végiggondolva a Magyar Örökség-díj alapjául szolgáló tevékenység történeti, kulturális és társadalmi követelményét, meggyőződésem, hogy a Lutheránia mindezeknek teljes mértékben megfelel, amiképpen ezt a t. Bíráló Bizottság egyhangú döntése is bizonyítja.

Végezetül Kamp Salamonnak egyik szép gondolata jut eszembe: „A művészetben rend van, ahogy a teremtésben is. Rend, összefüggés, arány. Pontosan ez Bach zenéjének legfőbb jellemzője.” S én még hozzátenném: bárcsak ez az égi fényű Bach-i rend a mi földi világunkban is érvényesülne.

XIII.

Négykezes zongoraest Erdélyi Zsuzsanna emlékére

Klukon Edit és Ránki Dezső

Emlékhangverseny Erdélyi Zsuzsanna tiszteletére 100. születésnapján (56:16)

Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) tiszteletére 2021. január 10-én, vasárnap (a néhai akadémikus asszony 100. születésnapján) a Pesti Vigadó Dísztermében a Magyar Művészeti Akadémia közreműködésével Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraművészek adtak emlékhangversenyt. A négykezes zongoraestet az MMA székházából élőben közvetítették, melyet nézők a Magyar Művészeti Akadémia honlapjának YouTube-csatornáján követhették. Az est műsorvezetője Juhász Judit volt. A műsoron Liszt Ferenc négykezes zongoraművei:

Liszt Ferenc: (Victor Hugo költeménye nyomán) Ce qu'on entend sur la montagne / Amit a hegyen hallani; Liszt Ferenc: Les Préludes (Lamartine nyomán) [A műsorlap itt tölthető le.]

XIV.

Emlékoszlopot állítottak Erdélyi Zsuzsannának és adatközlőjének[9]

Ebben az évben emlékeztünk a 100 éve született Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) néprajztudósra, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagjára, az archaikus népi imádságok felfedezőjére, aki 1968 decemberében a Somogy megyei Nagyberényben – gyűjtőúton járva – találkozott a 98 esztendős Babos Jánosné, szül. Ruzics Rozáliával (Rozi nénivel), aki egy „ismeretlen hosszú szöveget mondott. Imának nevezte, melyet kicsi leány korában édesanyjától tanult." (Az idézet a híres Hegyet hágék, lőtőt lépék gyűjteményből, Erdélyi Zsuzsanna lelkes, lendületes, megindítóan szép bevezető tanulmányából származik.) Az MMA Népművészeti Tagozata különleges emlékművet állíttatott e közös kultúrkincsünk megismertetőjének és továbbadójának.

Ez az említett találkozás végleg eljegyezte őt a néprajzzal, mert mint folytatta: „E szöveg számtalan problémát vetett fel, hosszú könyvtári kutatásra késztetett. Megnyugtató megoldást nem hozott. Az eredménytelenség az írásbeliség területéről a hagyomány világába vitt. Oda, ahonnét az ima elindított, az öregek közé: 1969 őszén terepre mentem.” Ruzics Rozália születésének 150., a „Hegyet hágék…", azaz az elsőként kiadott, Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött és szerkesztett archaikus népi imádság gyűjtemény kéziratának 50. évfordulója szintén ebben az esztendőben van, ami arra késztette a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozatát, hogy elsőként állítsanak együttes emléket a gyűjtőnek és ismertté vált adatközlőjének. A fából faragott emlékoszlopot Nagyberényben állították és avatták fel 2021. október 1-jén.

Az emlékmű átadási ünnepségén Tóth András Károly, Nagyberény polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, köszönetet mondva a Magyar Művészeti Akadémiának.

Szatyor Győző

Dr. Barna Gábor prof. emeritus, Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutató szakmai méltatását Szatyor Győző akadémikus olvasta fel. A beszéd itt olvasható.

Dr. Kucsera Tamás Gergely

Az átadó beszédet dr. Kucsera Tamás Gergely akadémikus, a Magyar Művészeti Akadémia közelmúltbeli főtitkára mondta, aki személyes hangú történetek felelevenítésével idézte meg Erdélyi Zsuzsanna alakját, személyiségét. Beszéde végén úgy fogalmazott: egy olyan néprajzi, tudományos eseménynek állítanak most emléket, amivel Nagyberény felkerült az európai, keresztény kultúra világtérképére.

Dobozy Borbála

Dobozy Borbála akadémikus, csembalóművész-tanár, professor emeritus, Erdélyi Zsuzsanna lánya a család nevében és képviseletében mondott köszönetet az alkotásért, felidézve, mennyire fontos szerepet töltött be édesanyja életében a nagyberényi asszony, Rozi néni, neki köszönhetően lett „megszállott” munkájában, mely élethivatássá vált.

Az emlékművet Tóth András Károly polgármester, dr. Kucsera Tamás Gergely főtitkár, Dobozy Borbála és az alkotók: Kékedi László, az MMA Népművészeti Tagozata vezetője és Szatyor Győző akadémikus közösen adták át.
Az avatási ünnepségen többen is közreműködtek: Jánosi András és zenésztársai Erdélyi Zsuzsanna munkásságához is kötődő (Lajtha Lászlóval közös) népzenei gyűjtésekből muzsikáltak – Tendl Pál és Csejtei István dallamait; Barabás Balázs népzenész, az Óbudai Népzene Iskola munkatársa az Erdélyi Zsuzsanna által Nagyberényben gyűjtött első archaikus népi imádságot mondta el, Juhász Zoltán akadémikus pedig a somogyi tájak archaikusabb népzenei kincséből szólaltatott meg dallamokat hosszúfurulyán.

Az emlékmű egyik része két egymásra hajló tulipán, amelyből a magasabb jelképezi a 100 éve született Erdélyi Zsuzsanna néprajztudóst, a kisebbik tulipán forma pedig az akkor 98 éves Babos Jánosné született Ruzics Rozáliát, akitől 1968. december 17-én először hallott és jegyzett le archaikus népi imát. A faragott alkotáshoz egy festett-faragott tábla is készült, Szatyor Győző népi iparművész, az MMA rendes tagja jóvoltából, melyen Erdélyi Zsuzsanna portréja kapott helyet, valamint az emlékműhöz kapcsolódó legfontosabb tudnivalók szerepelnek. Az alkotás tervezője Kékedi László tagozatvezető, fafaragó, népi iparművész, társalkotója Szatyor Győző akadémikus, a kivitelezésben a Kisgyőri Kézműves Szaktábor fafaragói működtek közre.

---

[1] mma.hu és Parlando (2025)

[2] ek.oszk.hu/05200/05255/html/

[3] mma.hu

[4] https://nti.abtk.hu/hu/hireink/577-erdelyi-zsuzsanna-hagyateka-a-neprajztudomanyi-intezet-adattaraban (2021. Október 28.)

[5] Latin kifejezés magyarul: Az én Népem

[6] Muzsika 1987/7.

[7] Elhangzott a Magyar Örökség Díj átadó ünnepségén 1998. szeptemberében az MTA Dísztermében.

[8] MTA Díszterem, 2004. június 26.

[9] Forrás: Emlékoszlopot állítottak Erdélyi Zsuzsannának és ... (MMA) (2021) (részlet)