JUBILEUMI KÖSZÖNTŐ

Magyar zenepedagógiai lap még nem ért meg negyven évet folyamatos megjelenésben. A PARLANDO az első és egyetlen ilyen.
Negyven év: egy emberöltő. Személyes életünkben – sorsnyi. A történelem sodrában – egy pillanat. Egy szakmai lap életében – maga a történelem.

Ezt tudva sem sejtettem még a PARLANDO ünnepi számának szerkesztése kezdetén, milyen szellemi kalandban lesz részem. Nem tudhattam előre, hogy a XX. század második felének zenepedagógia-története fog feltárulkozni az áttekintés során.
Hogyan ünnepeljünk? – hangzott a szerkesztői alapkérdés. S a válasz: a lap visszatekintve is gondolatébresztőnek érezhető múltjához illően: gondolatokkal.

Ezért emeltem át a szerkesztés során múltidéző régebbi írások olyan részleteit a jelenbe, amelyeknek a tartalma, gondolati üzenete megírásuk óta sem vesztett aktualitásukból. A csendes ünneplés közben betölthetik az iránytű szerepét ismét, miközben az ezredfordulóra vetjük tekintetünket. Hisz’ régi PARLANDO -számokat ki őriz már? Az ötvenes évek végéről, hatvanas évekből? De még a következő két évtizedből is? A bennük foglalt, ma sem réginek számító gondolatokat viszont érdemes és meg is kell őrizni.
Helyes és eredményes hangszerkezelés, értelmes zeneközelítés, muzsikáló kreatív, teljes személyiség, jól képzett, elméletileg is felkészült tanárok, a magyar zenei nyelv értése és használata - voltak és ma is azok a hatalmas gondolati ívek, amelyek igényként megfogalmazódtak emberöltőnyi múltunkban és megfogalmazódnak jövőbe néző jelenünkben, a zenepedagógiának önmagán is messzebb mutató színterén.

Másfél évtizeddel a II. világháború befejezése után már arra is futotta a romeltakarításban is résztvevő szellemi erőkből, hogy tegyék rendezettebbé a zenepedagógiát. Mind szervezetében, mind gyakorlatában, mind pedig koncepciójában. Megjelennek az első írások a hangszeres módszertani kérdésekről, a hangszer és a szolfézs kapcsolatáról, a szervezeti élet jobbításáról. Az esztétikai gondolkodás ifjúkorának lendületéből aztán négy évtizedre futotta, az érett felnőttkorba belenőve. Közel két évtizedes követési távolságban lehet tanúja az Olvasó két zenepedagógiai tantervi reformnak (1963 - 1981). Milyenek a hangsúlyeltolódások? S hogyan változnak ezek napjainkhoz közeledve?! ... Igen tanulságos.

Nyugvópontra érkezett-e már a hangszeres és elmélet-tanárok vitája?1) A csatározásban már-már elfeledjük a lényegi zenei érveket. Érinti-e a zenei forma, formálás2) kérdése a hangszeres muzsikus-jelölteket? Ne feledjünk újból - a szó tágabb értelmében - artikulálni tanulni!

A hangszeres muzsikusnövendéknek nemcsak a mesterségbeli tudását gondozzuk, hanem gondozzuk őt a maga egészében, szellemi és fizikai3) teljességében, a maga emberségében, legyen ő zongorista, hegedűs, bármi más hangszeres. Sztanyiszlavszkij4) üzenete szól így Barenbojmon keresztül, s Bronyin5 üzen nemcsak hegedűsöknek. Példáinkat emberségből is meríthetjük Bartóktól, Kodálytól, szól az intelme a Bartók Szakiskola korabeli igazgatójának6). Mindez meghosszabbítása lenne azoknak a felismeréseknek, amelyeket már 1917 óta az embernevelés7) üzenetének tekinthetünk?

Jóllehet nem a hatvanas évektől kezdődő három évtized az a periódus, amikor a nemzeti identitástudat$) alakítása állt a nevelési célok előterében, mégis, tudatosan vagy tudattalanul, egyben Kodály szellemi örökségét9) is ápolva, és a zene immanens törvényszerűségeinek engedve, a magyar zene „anyanyelvi’ megszólaltatását fogalmazták meg zenei követelményként muzsikusaink10). Ők akkor nem tudhatták, hogy tisztán zenei állásfoglalásuk - a mából visszatekintve úgy tűnik - túlnőtt akkori zenei jelentésükön és jelentőségükön.

Másfél évtized telt el azóta, hogy Ujfalussy akadémikustól házi feladatot kaptunk a „zenei anyanyelv”11) metaforájának elrendezésére gondolkodásunkban. És még mindig nem vagyunk kész a helyes megoldással. A megszokás rabságában ... Pedig, mint ő utalt erre korábban, találkoznia lehet és kell a zenepedagógiának és zenetudománynak12), egymás gazdagítása érdekében.
Hatalmas utat járt be zenei világlátásunk Czövek Ernáétól Gonda Jánoséig13). Igaz, a kreativitás fontosságának felismerésétől is két-három évtized telt el, amíg az a tengerentúlról Európán át hazánkig eljutott.
Hol keressük a teljes szövegeket, amelyekből az évfordulós válogatást kiemeltük? Nemcsak az itt feltüntetett bibliográfiai adatok segítenek a szövegösszefüggések felderítésében. Szinte még informatívabb az a gondolati rendszer, amelybe belesimulnak az egyes írások. A gondolati rendszert / rendszereket egész bibliográfiai „mező” hordozza.

Ünnep átnyújtani nemcsak a szövegválogatást, hanem az írásoknak azt a jegyzékét, amelyek az eltelt 40 év során az egyes számokban megjelentek. Ez a jegyzék nem tartalmazza a kisebb eseményekről szóló beszámolókat, a hanglemez-, kottaismertetéseket, sőt bizonyos sorozatokat sem. Kivételt csak azok az esetek képeznek, amikor az írás tárgya, vagy szerzője különleges információ és/vagy ritkaság-értékkel bír.

Kiderül a bibliográfiából, hogy négy évtized zenepedagógiájának történetében hogyan alakultak téma-preferenciák, s az írások gyakorisága is hogyan tükrözte a különböző zenepedagógiai áramlatokat.
Legnagyobb meglepetésre bizonyos évjáratokban olyan tudományok, határtudományok is feltűntek, amelyeknek a korabeli jelenlétére - különösen évek, évtized(ek) távlatából - még a zenepedagógiai kollektív tudat sem emlékezett vissza (zeneszociológia, zenepszichológia pl.).

Legyen hát igazán meglepetés nemcsak a témák gazdagsága, hanem az írásoknak az a bősége, amelynek feldolgozása, újbóli tanulmányozása, kritikai értékelése új lendületet adhat az új évezred megújulásra inspirált zenepedagógiájának.
Ne feledjük, hogy ennek az értéknek a létrehozatalában, megőrzésében elévülhetetlen érdeme van a lapgazdának, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének. A megtestesült érték viszont hordozója annak a szellemi értéknek, amelynek a teremtésén, formálásán az Országos Zenepedagógus Szakosztály, később pedig a Zenetanárok Társasága delegálta mindenkori Szerkesztőség - 30 éven keresztül Szatmári László, 27 év óta Zelinka Tamás vezetésével - fáradozott, s amely nem jött volna létre inspiráló zenepedagógus olvasótábor, s a szerzők sokszor ihletett írásai nélkül.

Ünnepeljünk együtt!
Laczó Zoltán
Kiss Árpád-díjas egyetemi docens
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola a Zenetanárok Társasága főtitkára

JEGYZETEK
1 Dobszay László: Szolfézs és a hangszer kapcsolatáról, 1963. Nr. 3. p. 12-17.
2 Gárdonyi Zoltán: A zenei formaérzék fejlesztéséről, 1968. Nr. 7-8. p. 5-8.
3 Kovács Géza dr.: A zenei munkaképesség fejlesztése és gondozása, 1976. Nr. 3. p.16-24. 4. Sípos Sándorné dr.: Zongoratanítás és Sztanyiszlavszkij-módszer,1971. Nr. 5. p. 2-8.
5 Halász Ferenc: Bronyin Budapesten - A hegedűtanítás kérdéseiről, 1974. Nr. 7-8. p. 1-26. 6 Fasang Árpád: Miben más a muzsikus, mint a többi ember? 1964. Nr. 9. p. 17-19.
7 Kovács Sándor: Az indirekt tanításról, különös tekintettel a zenei nevelésre, in: Kovács Sándor válogatott zenei írásai, szerk.: Balassa Péter, 1976. Zeneműkiadó, Budapest, p. 317-342.
8 Ujfalussy József dr.: Zeneoktatás és nemzeti hagyomány, 1984. Nr. 1. p. 6-16.
9 Ónody Márta: A magyar szöveges zene előadásmódjának prozódiai kérdéseiről, 1972. Nr. 9. p. 11-15.
10 Járdányi Pál: Hogyan kell magyar zenét előadni? 1959. Nr. 2. p. 12-14.
11 Ujfalussy József dr.: Zeneoktatás és nemzeti hagyomány, 1984. Nr. 1. p. 6-16. 12 Ujfalussy József dr.: Zenepedagógia és zenetudomány, 1978. Nr. 6. p. 1-8.
13 Gonda János: Improvizáció és jazz az állami zeneoktatásban, 1983. Nr. 3. p. 11-17.
.

VISSZA A TARTALOMJEGYZÉKHEZ